Bácsmegyei Napló, 1925. április (26. évfolyam, 89-116. szám)
1925-04-08 / 96. szám
10. oldal. BACSMEGYEI NAPLÓ 1925 április 8. JÁNOS Irta: Terestyéni György Sóvárgó János nagyon vidám volt] ezen a napon, pedig ez a nap is olyan i volt, mint,a többi. Se nem melegebb, se nem szélesebb, egyállapotu arany nyár, elérlelő és vigasságos. Az aratáselötti gyönyörű időszak, amikor megreszket a kasza az eszterhéj alatt, mintha csiklandozná valami és az emberek szivébe beleszáll a kitartó munka fölk'ivánt öröme. Sóvárgó János teíiénpásztori foglalatosságot müveit mostanában. — Kis eső nem ártana, — szüremkedett a gondolat az öreg koponyacsontok alá és elnézett a zsendülő határba, ahol végesteien végig mozdult és dagadozott az élet. A végtelenbe nyújtózó gabonatáblák!, mint az örömöt váró termékenység roppant könyvel, a föltárt, milliomsoros csodákkal írott lapok ott pihentek körülötte a föléjük boruló áldott nyári alkonyat szerelmes pillantásában. , — Kis eső... — nézelődött- János köröskörül, de az ég tiszta volt. kék és felhőtlen. A nap aranygolyója áláfelé hanyatlott már és a földeken könnyű párák lidércei keltek lassú táncra. Sóvárgó János fölfelé tartott a töltés oldalán, amely itt beszegte a dűlőt, szelíd kanyarodással. Fiatal harmadfü sarja tolakodott elő rajta és kedves, zöld szinekke! mosolygott vissza a lehulló langyos sugarakra. Oldalt, a kubikszél legelőpántlikáján a tehén szálazott a muhartorzsák között A nap bukó korongjába nézett János, 6 mindenható planétába, amely kél és végigszánt a kék mező tömérdek térségein. Felhőmagot vet el és viharokat keleszt ki, forró sugárösztökével vadít egymásnak fát, füvet, állatot, embert és a' szépséges égvilágnak minden porcikájába beoltja a gyönyörűséges mérget. Az élet mérgét, finely édes és bizsergető, amely ölelésre hajlítja a kart és keserűre facsarja a szivet. — Lémén ... — mondta maga elé János, de csak a bajusz reszketésével •— lémén a nap is . , . akar’ az eiribör .... — A szögény... — poroszkált tovább a csöndesröptü gondolat és a szóba beleértette a napot is, önönmagát is, és az egész eleven teremtett világot. Mert imhol .néki is alá kell hervadnia és meg kell nyitni néki is a szivét, mire az ég peremére ér. Megreped a roppant szív, hej és kicsordulnak az utolsó biborcsöppek is... mígnem reggelre a messzlség kék ködeiben megélemedik újra, szakadatlanul és mindig... az idők végezetéig. — így van e'... hej... — sóhajtott, de nem fájt neki a fölérzett szomorúság. Lassú, tétova lépésekkel haladt az ösvényforma csapás füvén, szemben a halódó nappal. A látóhatár szélét csókolta az éppen és óriási biborgolyója olyan volt, mint az égbolt kertjének közepéből aláhullott roppant aranyalma. Bizony öreg volt már Sóvárgó János. Gerince hajlott és kezei reszketősek. Hetven-valahány esztendő rogyasztotta kajlára térdeit és kékszemeinek tükrén lehelletfinom fátyol temette alá a régelmult dolgok belső sugárzását. A régmúlt dolgokét, ametyek éveknek előtte kilobogtak onnét és kiültek a szembogár tiszta peremére. Most mélyen aláhullottak a régi dolgok, egészen belül maradtak és csak szerrilehunyáskor, kisértettek föl. befelé, a bányának. Itt lakott János a két fiával és a két menyével. A föld már nem volt az övé, sdm a tanya. A fiatalokra Íratta mind a fiz holdat, egy-ä forma két ágra osztva Julis asszony ha- f lála után. — Mit kezgvön a vénember a főddel,! — mondta nekik — még élők, tartotok,! ha meghóttam, eltemessetök... — Gyék kend mán hama’... — kiál- 5 tott elébe a fiatalabbik menyecske, a su-j gár, erőstestü asszony, akit a tavasz-* sza! hozott haza a kisebbik Sóvárgó. | — No mi a’? — eszmélt föl az öreg,! mert szokatlan volt a hivás ilyenkor, va- í csoratáiban, amikor szótlanul ülte kö-1 riil a háznép a kondért. Az öreg leginkább is külön vacsora- g zott, de előbb ellátta a jószágokat, be-| kötötte őket, megalmozott nekik, mert ] ezt a munkát szerette.nagyon. Pihenjen ? a többi a nehéz robot után. — Haggya... —■ mondta neki a fiatalasszony — csak mennyön be ... úgyis én fejők . . . — Té? — Én. — Hát Véra? — kérdezte megint Sóvárgó, mert a fejés a másik asszony dolga volt, emez a vacsorát "csinálta. — Fekszik, — válaszolt az asszony. — Léfekütt? — lé. — Csak nem?... — De mán délbe’... — Lány?... — kiáltott föl hirtelen a vénember. A menyecske elmosolyodott. — Nem lány, — felelte. — Gyerök? . — Gyerök. — Akkó jó... — mondta csöndesen az öreg paraszt és Indült a pitvarajtó felé. Benn, a homályos tisztaszobában, a föltornyozott párnák között feküdt a szenvedő fiatalasszony. A csecsemő megfürdetve aludt már az oldala mel- \ lett, a két férfi pedig ott üldögélt az ágy előtt a szalmafonatu, alacsony székeken. — Aggyonisten, — lépett a szobába. — Aggyonisten... — mondták a férfiak. Aztán csak hallgattak mind az öten.! A fiatal anya sápadt arca szinte világított a kanavász párnahéjon, az alko-; nyat behnnyorgott az ajtón és mész- ’ sze, valahol a kalászát hányó búzák er-jj dőiben szerelmes fürjek surrogása har-j matozott idáig. — Hát most mán onokát kapott kend, — mondta az öregebb Sóvárgó-gyerek. — Onokát... — ismételte az öreg és az ádámcsutka sülyedt-emelkedett a sovány nyakon, — Erős, egészséges, — tette hozza a fiatalabbik Sóvárgó — az enyim is a’ lösz ... —- fidöseim, — mondta megint belül valami és az öreg lassan ballagott kifelé. — Mék na, — szólt vissza az ajtóban hát csak vigyázzatok . . , Amazok rábólintottak csöndesen. — Én mög kinnhálok ... — hallatszott a pitvarban még a mély öreg, bársonyos hang. Ez az élet folyt, folydogált tovább. Mint a széles, elterithctetlen folyó, amott a töltésen túl, mint a zengő és éjreforduló azur ócéán tengere odafönn, mint a győzedelmes és megújuló föld idelenn . . . Árnyékok keltek és árnyékok halta*k el a tájon. A ködből kelt szüzek csak táncoltak, táncoltak a búzatáblák fölött, mintha az elszenvedett világ álomlátásai volnának . . . A Sziriusz gyémántlámpája kigyult a magasban és éles, ezüst sarlóval lábal alatt a föld peremén megjelerit a üol.dogságos . . . A tanya zsupszalmái eresze árnyékot hunyt a pitvar ajtajára, aludt már mindenki, csak a lovak hasogatták a friss szénát a jászol előtt. — Uramjézus ... — sóhajtotta az öreg Sóvárgó a falatozás után és fáradt csontjait végignyujtotta a suba lágy derekalján. Künn ágyazott magának, a szabad ég alatt, az istálló ajtajában, ahogy szerette és szokta ilyenkor, a langyos júniusi éjszakákon. Feje fölött az ezerszemü, véghetetlen mennyboltozat, a miliőm szép, jeles t csillag, akik néztek és üzentek lefelé, ringattak és hívogattak. — Ölég volt János... —- liarmatozták rá a fehér sugarakat. — ölég volt' János... — ölég ... -- dobogta vissza a gyöngénverő szív és nagy, meleg vigassággal áradt szét a világon a béke ! és a megelégedés. —Édöseim ... — motyogta még egyszer és újra látta magát, a fiatal gyereket, amint nyargalászik1 a régi réteken és zengő, mélységes öröm so'dor- I ta el. Hálás és tuláradó szívvel suttogta: — Édös Jézus . . . Aztán csodálatos, mindent betöltő megnyugvást érzett. — Hát én most mán... nemsokára... — Möhetök is ... — remegtek a vékony pergament ajkak. j És az öreg Sóvárgó Jánosra jóságos, ; szelíd engesztelésse! ráborította örök palástját az álom. Furcsán és hamiskásan jödögéltek elő a homályból, de csupa édes és simogató kellemetlenséget harmatozíak a kékeres halántékokra ... a régi dolgok. Néha látni lehetett őket nyitvatartott szemmel is. Éppen az ilyen ténfergő poroszkálásokon, legeltetéskor, az alkonyodó ég és az álombahailó mezők közepében, a töltés tetején. Látni is . . . A dali, hetykedereku legényt, a napcsókolta bőrű, kötélinu kétkézl embert, I a jótáncost, a virtusokat kedvelőt. Érezni lehetett a vér lassú mozdulását, amely valamikor még vad lökésekkel szökkent fel a busa fejbe . . . ... És az arcokat is. Az ismerőseket, I akiket oly hivségesen őriz most a sze- i mekre boruló fátyol. Egy keskeny asszonyarc'át. a Julisét, f amely alámerült már az örökkévalóság I csöndes felhőtengerébe ... akár a nap... Julis..; akivel elindult régen az erőskaru zsellérlegény és mentek, mendegéltek egymás mellett. Évek születésében, évek muláslban, apró örömökben, nagy keserűségekben. — Hej . . . hej ... ... És az apróságok, a kiscselédek, egymásután . . . ahogy fölszépültek a lelke pitarajtájban ... a kedvesek. Piros szamócaajkak melegét érezte a ráncos pofacsontokban, a pulyák ajkait — mind a négyét — és nőttek, növekedtünk körülötte, mint a gyönge palánták, mint a rozmaringhajtások, mint a gyöngebőrü, kedves kismalacok, sorra egymásután . . . — Édöseim... — búgott fel a mélyből az öreg szív malmának garatja és az alápergő emlékek magjain lassan forgott a belső malomkerék. ... És a föld ... Az egyetlen és legyőzhetetlen. A harcra ingerlő és boldog örömbe csöndesitő. Az izomfonnyasztó, szerelmetes, barna föld. A nagy. lusta állat, a föltárult, mezítelen nőstény ... — Hej ... — sóhajtozott megint és visszagondolt azokra az egymásba foivt, boldog órákra, a pitymallattól, naphajlatig tartó meleg szeretkezésekre. Kaszálásokra... amikor a széles acélpenge alatt ájult szerelemmel dőlt el a szőke élet... a selyemhaj... a búza. . — Búza... — révedt föl hangosan és üsszeborzadt a szó mélységes értelme előtt. Nem lehetett ezt az érzést fölmérni szóval, vagy megmondani és megmagyarázni. Maga sem tudta, mi ez. pedig mindig érezte. Szinte állandóan benne élt és benne lélegzett, a körülötte való dolgokkal, fákkal és a lapulevelekkel, a szelekkel és a szálló madarakkal, a töltés lábánál legelésző tehénnel, amely felnézett most rá. hogy odaért mellé. Nagy méla szemeivel fölnézett az állat, az ide. oda mozgó száj betclhetctlen étvágyával, a suta tehénkoponya lassú fogásával... csak fölnézett reá. — No . . . — mondta neki János. A tehén nem felelt csak nézett, nézett rá, távolbanuszó tiszta pillantással és aztán ismét aláhajolt a rétre. Csak lengő farkának zászlóját hintázta és bele, belefojt a serkedő füvekbe. — ölég lösz, hé!— szólt rá az öreg és kihúzta a pánvvakarót a földből. Engedelmes, nyugodt közönnyel ballagtak aztán a thnya felé. Elől az öreg paraszt, a kötőfék végén a tehén. így értek a dülőutra, amely fordult is IBlEBGaia Tavaszi NŐI ÉS FÉRFI £ I DIVATLAPOK I KÉZIMUNKA KÖNYVEK | ViG \ KÖNYVKERESKEDÉSBEN | 5UB0TICA~^LÍ Figyelem l Krausz Ede novisadi bútorüzletében májas 15-ig mélyen leszállított áron kapkató bútor, szőnyeg és függöny 297: “ E. SZECSI PHILATELIA bélyegkercskedés Subotfca főpostánál Legújabb »ra*y ftliche! 1954—55. albánok minden na-; ypáf’beu raktáron. B^ÍTejrjryüjteknsk választokot megkeresésre káídök, — • Uáegvéieií© keresek bmaxnált jagoaláv bélyegekéi. A Jő szappannak ALBUS..* HARANG Ezt használja minden háziasszony! A VÉDJEGYE
