Bácsmegyei Napló, 1925. január (26. évfolyam, 1-29. szám)
1925-01-06 / 5. szám
6. oldal BACSMEGYEI NAPLÓ 1925. január 6. TINTA «a* Emberek Szelíd növényevő barátom lenéz minket, mert^ állatok zsírba sütött hulláit faljuk. Ő azt hiszi, hogy nincs semmi lényegesebb különbség ember és állat közt, ennélfogva kannibáloknak tart bennünket. A borjut, marhát, disznót még csak megbocsátja. Ma azonban malacpecsenye került asztalunkra. Erre fölhábordtiottan elment: Ezek, gondolta, rosszabbak az embersvnknál. Még csecsemőket is esznek. * Sirt látogattam a temetőben s a mellékösvényen belebotlottam egy temetésbe, mely már vége felé közeledett. Megálltam bámulni az ismeretleneket, az ismeretlen koporsó előtt, gyászuk részegségében, mint az, ki régóta tartó dáridóba csöppen be, jó zanuk.Az utolsó barbár pillanatok kö vetkeztek el, mikor a deszkára tett koporsót a sírásók vidoran, majdnem kegyetlenül megragadjak s a kötéjen letngedik a gödörbe, mindörökre. Ősz anya állt ott, nyilván az elhunyt felesége, fekete csipkekendővel a fején, mellette két fia, az egyik körülbelül tizennyolc éves, a másik tizenöt éves. A nagyobbik rendkívül-gyengéd mozdulattal támogatta az anyát, a kisebbik csak feléje hajlott, mint ilyenkor szokás. Nem sírtak. Csak nézték azt, ami történik. De ez a csoport, ez a szenvedő háromság, fölötte a hall gató, erősen-zárt éggel, körötte a de rés fákkal, az emberi kétségbeesés örökkévaló szentképének tetszett, oly megindítónak, hogy kicsurrant a köny nyem. Micsoda lázadó némaság volt ez, testvéreim, micsoda vértanúi egyszerűség, micsoda művészete a kifejezésnek. Szerény emberek lehettek, műveletlenek. Bizonyosra veszem, hogy az élet semmi körülményei között sem tudnának viselkedni, sem ízlésesen üdvözölni valakit, sem megfelelő módon elhelyezkedni a fényképész gépe előtt. De a nagy szerepet, jaj, a nagy. szerepet, azt egyformán jól játsszuk el mindnyájan. * A villamoskalauz. Mennyit gondolkozom felőle. Egy ember, ki reggeltől-estig utazik, utazik s nem ér el sehová. Nekünk mégis valami cél int itt és ott, kis és nagy cél, egy bolt, egy lakás, egy tér, hol leszállhatunk, de neki semmi, soha. Örökmozgón van, mely szemében állni látszik. Tantaluszi gyötrelem ! Perpetuum mobile ! Perpetuum stabile ! * Most már megértem, hogy keletkezhetett a tulvilági életben való hit. Én is egyre jobban kívánom, hogy halálom után egy asztalnál ülhessek azokkal, akikkel együtt éltem. Ha látom a folytonos alakoskodást, ravaszságot, csalafintaságot, mely között lepereg az életünk, a szép hazugságot, mely valakit nagyobbit, hogy hízelegjen neki, a csúnya hazugságot, mely valakit kisebbít, hogy kárt okozzon neki, elfog a vágy egy tulvilági találkozás után, hol mindnyájan az igazságot mondjuk el, akár a becsipett mulatók, kik reggel felé nyelvüket öltik arra, kinek hajbókoltak és megcsókolják azt, kivel szemben haragot mímeltek. Úgy képzelem, hogy ezen a csodálatos ismerkedési estélyen minden kiderül. Felém jön egy ember, kiben vakon bíztam s könnyedén, szégyen’és megbánás nélkül, ezt vallja : „Én évek óta becsaptam önt, a felét se fizettem annak, ami járt és mulattam azon, hogy küszködik . . .“ A másik, egy jóbarátom, igy szól: „Határtalanul gyűlöltelek ..." A nő, kinek arcára sem emlékszem, felém emeli poharát: „Téged szerettelek . . .“ Mindez pedig nem lesz sem vidám, sem szomorú, a dicséret nem esik jól, a gáncs nem fáj, hiszen függetlenül érdekeinktől, hiúságainktól és testünktől, igaz valóságunkban szemlélhetjük önmagunkat, közönyösen, tárgyilagosan. De a megismerés mégis akkora gyönyörűséget gerjeszt majd bennünk, hogy holtunkban is felkacagunk. Ha ez csakugyan megtörténnék, akkor talán érdemes lenne meghalni. * Felbontottunk egy üveg befőttet, melyet még nyáron készített egy azóta eltávozott cselédünk. Amíg ettük, őróla beszéltünk. Lábuk, amint a cseresznyét kicsumázza, megmossa, cukorlébe áztatja, éreztük két keze munkáját, mellyel a hólyagpapirt az üveg szájára szorítja, aztán erősen körülkötözi zsineggel. A cseléd nem volt ott, de mégis ott volt. Lásd, annyi egy cseléd örökkévalósága. Belefér egy befőttesüvegbe Kosztolányi Dezső. Nem mind kéményseprő, aki fekete Kéményseprő voltam Szilveszter éije én A kéményseprő azt mondta, hogy a Szilvesztert úgyis családi körben akarja eltölteni, nagyon szívesen kölcsön adja llát teljes felszerelését, amely egy létrából, egy drótseprőből és egy öltözet ragadós, fekete ruhából állott, amilyent a kémények búvárjai viselnek. Boldog újévet kívántam a derék embernek és áilig bekormozva, ami valóban félelmetes hatást kölcsönzött külsőmnek, nekivágtam szerencsétpróbálni a szuboticai éjszakának. Éjféltájban léptem be a barba, ép amikor leoltották az összes lámpákat és a népek egymás nyakába borulva ünnepelték az ujesztendőt. Hogy egyeseket mennyire lázba ejtett az ujesztcndő, azt magam is meglepődve konstatáltam. A szomszéd fűszeres felesége például állandóan a páholyban ülő ügyvédjelöltet ölelgette, mig a textil export-import igazgatója a barátom feleségét vonta forrón magához. De ezek csak részletkérdések, a mikbe kár lenne mélyebben belemerülni. — 1925 — ragyogott égőveres számokkal egy táblán, amit erre az alkalomra felöltözött szüzimitációk tartottak ki és amelyen héberül, németül és a többi kisebbségi nyelveken ez állott: Boldog újévet! Alig értem az első páholyhoz, döbbenve láttam, hogy a túlsó soron is. működik egy kéményseprő. Aggasztott a dolog, nem tagadom, de azért igyekeztem megőrizni a lélekjeleneteinet. — Boldog újévet! — mondtam nyájasan, de a pasasok megse moccantak és úgy néztek rám, mintha nem értenék. — Glüchliches Neujahr! —- mondtam abban a reményben, hogy talán németek. De erre sem nyúltak a bugyellárisuk után. — Sretna nova godina! — mondtam ujfent, mire az egyik ur előzékenyen megveregette a vállamat és igy szólt: — Viszont. Na, itt megbuktam, ezt mindjárt észrevettem, de később aztán nekem is beütött. A nők csak úgy kapkodtak utánam és amikor a seprőből kifogytak a szőrök, az én szőrzetembe kapaszkodtak és gyönyörű göndör hajamat akarták mindenáron kihuzgálni, hátha az is szerencsét hoz. — Maga a Kupica brancsából való? — kérdezte egy középkorú, kövér aszszony a hatos asztal mellől, de olyan hangosan, hogy a másik kéményseprő is meghallotta. — Nna — mondtam, mig kivert a hideg verejték — hát úgy igen, tegyük fel . . . — Csak azért kérdezem — jelentette ki az asszony — mert az egy rabló, zsivány. Útonálló. — Ajaj, de micsoda svihák — buzgólkodtam — én is csak két hétig bírtam ki vele. Aztán kirúgtam. Illetve... Erre odajött a kollegáin és egész szemtelenül belebeszélt: — Naccsásasszony a Kupicáról óhajt érdeklődni? Egész elvetemült ember! Mondhatom, mindig tűzveszélyesek a kéményei. Direkt gyújtogató — és elkezdte főzni, ott a szemem láttára. Szegény asszony, láttam rajta, szabadulni akart tőle minden áron, de ez egy eleven sindetikon volt, egy lekváros kenyér, ami mindenhez odaragad és én lassan háttérbe szorultam. Már éppen vissza akartam vonulni, amikor szenzációs felfedezést tettem. Majdnem felorditottam az örömtől: kollegámnak tiszta volt a nyaka, fehér, mit mondjak? ] hófehér, akár a pékeknek. A napnál is j világosabb volt a dolog: a pasi csalt, j a pasinak semmi köze sincs a kéménysepréshez, soha kéményt nem is látott Sietve galléron ragadtam és szigorúan, az egész nagyközönség előtt rárivalltam: — Mi maga civilben? A pasi ugrált egy kicsit, sőt hencegett, de mikor a nagyságosasszonynak megmutattam a corpus delictit, a hófehér nyakát, megvetően nézte végig, a többiek is vigyorogni kezdtek. — Tyukszemvágó vagyok a gőzfürdőből — vallotta be pirulva, aztán őrjöngő dühvei vetette rám magát, letépte a galléromat és mig az egész télt ház lélegzetvisszafojtva tolongott körülöttünk, a világosságra vonszolt, hogy megvizsgáljon. De én biztos voltam a dolgomban, ajaj! és büszkén toltam a lámpa alá a fejemet. A kételkedők tisztelettel hőköltek vissza. A nyakam mint rendesen, kifogástalanul, sőt egyesek szerint, csudásan fekete volt. Csak azt nem értettem, mért lepődtek meg ezen annyira az emberek. (t. i.) CIRKUSZ E ® m Az argot (E sorok írója fordított egy francia bohózatot, amelyben szerepel két bárhölgy is. Mindketten a mulatóhelyek argot-jában beszélnek, párisi jász nyelven. E sorok írója, miután a pesti jasznyelvet nem ismeri, mint lelkiismeretes ember tanulmányútra indul egy pesti mulatóba. Az ásványvíz mellé hozat egy kis nöcskét is, akinek lesi minden sza-; vdt, hogy eltanulja tőle az úgynevezett lokál-argot-1.) I. A nöcske: Adj Isten! Kati vagyok. Én: Kati? Az szép név. Jó magyaros. A nöcske: Én is aféle fáin magyar lány vagyok (kijavítja): Fány vagyok. A nép eccerü györeke. Én: Talán gyereke. A nöcske: Nem instálom, mer hásze én egy népies szám vagyok itt ebbe a kocsmába. A Kalotaszegi Kati magyar táncokkal. Azt a füzfánfütyörgőjét ennek a világnak és a népszavának . . . Muszáj nökeni szögediesen beszélni . . . (Köpni próbál, de nem sikerül.) Én (letörve): Nagysád Szegedéből való? A nöcske: Ne mongya keed nekem naccsád, mondgya,’, hogy ángyom vagy bugám . . . Én (teljesen letörve): Szóval kegyed, ángyos, hogy ne mondjam ángyos laci, a nép egyszerű gyermeke, áld nem ismeri a jassz nyelvet , . . A nöcske: Nem biza. Nix dájcs. Ezt a fáintos magyar kiszólást tanulom én már két hónapja. Ezzel már megfogtam egy kóser nagybérlőt (hirtelen kijavítja),* akarom mondani árendás zsidót ... Innen aztán Niccába megyek, az szép falu, ott tátják még el.a szájukat a inéltóságos izraelita urak, ha meglátnak engem bokorugró szoknyában, mint a nép földszagu lányát (kijavítja) jányát . . * Én (kocogok): Pincér vizet és friss erőt! II. Az uj nöcske: Jó estét! Esmeralda vagyok. i Én: Esmeralda? Remek! Hol szedte ezt a szép nevet? Talán maga is vidéki? Az uj nöcske: Nem. Az én bölcsőmet a Ferencváros ringatta. Én: Szóval maga francstadti. Ez nagyszerű. Akkor biztosan jól tudja az argot. x Az uj nöcske (gyengén elpirul): Ne gyanúsítson. Én egy naiv költői lélek vagyok. Nem tudom, hogy maga mire gondolj de az én gondolataim azt koncentrálják: Múljon el tőlem al .keserű pohár . . . Én: Az ásványvizet tetszik gondolni? Ez nem keserű, viszont aránylag olcsó. Az uj nöcske: Mit olcsó és mit drága! Hitvány anyagiak. Egy fontos van a térben és időben: a költészet. Óh Petrarca, óh Goethe, óh Kisfaludi, ,óh Petőfi .... Én (jóindulatulag): Tamás Istvánt ki tetszett felejteni . . . Az uj nöcske: Igen,'csak a költészet. Az én szivem nehéz brokátján keresztül csak a költészet sugara és lobogó lángja tud fénycsóvát lehelni izzó lelkembe . . . Én: Szóval magát pénzzel nem lehet meghódítani, csak poézissel. Az uj nöcske (természetes hangon): Igen kérem. Hosszú praxisom alatt rájöttem erre. (Baudelaire-t kezd szavaink) Én (kocogok): Pincér! Kis váltást. (Ebben a pillanatban észreveszem, hagy a szomszéd asztalnál ismerős társaság ül. Urak, hölgyek vegyesen. Úgynevezett jó lipótvárosi társaság. Hevesen integetnek, kénytelen vagyok befejezni a tanulmányt és odamenni.) III. Én (Üdvözlöm a társaságot): Kezüket csókolom! Jó estét! Szervusz. (Letelepszem a nagyságos asszony mellé és most már kettesben diskurálunk.) Hogy van drága nagyságos aszszonyom? A nagys. asszony: Na, Zozó. És maga? Ki volt az a vas macskesz, akivei az előbb dumált? Én (Zavarban): Azt a kis nőcskét tetszik gondolni? Kényteienségből foglalkoztam vele. Az itteni argót szerettem volna tőle megtanulni. A nagys. asszony: Maga ilyen perverz malac? Én (tiltakozva): Kérem, egy müvemhez szükségem van az ő beszédmodo rukraj csak azt akartam tőle elsajátítani. A nagys. asszony: És maga azt hiszi, hogy ezt a link tésztát én beszopom. Fiatal! Én (udvariasan): Elkezdődtek már a szerdai fogadásnapjai nagyságos aszszonyom? A nagys. asszony: Csakis. Tolja be a képét maga is. Jövő szerdán már nagy zaba lesz a maniuskánál. Én: A maniuskánál? A nagys. asszony: Igen, nálam. Szerdán már volt egy kis balhé. Alaposan bepiáítinjk. Én (nem értem): Igenis. A Herman kiállításra kijön holnap nagyságos aszszony? A nagys. asszony: Csakis. Csak előbb lakcipőt húzok. De mondja ott meg, hogy ha pünkösdig nem megyek, kezdjék el nélkülem is . .. . Én: Igenis . . . A nagys. asszony: .Most pedig adok egy écát magának. Azt a gövidhaju liliomot ne héklizze, mert annak van egy strigolettója, birkózóbajnok, az hidegre állítja magát édes egy szerkesztőm... Én (végre rájövök a dologra, boldogan jegyzek a noteszembe és elhatározom, hogy szerdán is felkeresem a nagyságos asszonyt.) , Stella
