Bácsmegyei Napló, 1924. december (25. évfolyam, 330-355. szám)
1924-12-25 / 351. szám
34. oldal BÄCSMEGYEI NAPLÓ 1924 december 25 tozó gömbölyű térdkalácsot, pont akkor borult rá a fekete selyemharisnya; aztán amikor a térdkalácson is túl akartam nézi, valaki belerúgott a lukba és a szemem tele lett porral... A CSÚCSO JELENET Irta; Vidor Imre * Kint már a nyitányt játszották, amikor megtudtam, hogy nem is Remeténél, van a szerepem, hanem az ügyelőnél, aki a kellő időben szóbelileg fogja átadni. Azt is megtudtam, hog3' csak a harmadik felvonásban fogok debütálni. A második felvonás végén a lámpaláz tünetei mutatkoztak rajtam, amit aiig tudtam elpalástolni. Két kollégám arcán szintén a búskomorság jelei látszottak és szótlanul várták az egyik sarokban, gondosan ügyelve azonban arra, hogy ruháikat össze ne gyűrjék. Az emberen olyan érzés vesz erőt, mintha siralomházban ülne, vagy sorozáson várná, amig sor kerül rá: mindenesetre ezekben a pillanatokban a legjobban szeretne megszökni. Az utolsó percben még egyszer megnéztem magam a tükörben és gondosan kijavítottam arcomon az izzadsággal összefolyt festéket, ami vastag rétegben borított el nyakamtól fel a homlokomig. Az utolsó felvonás már a vége felé járt, amikor felvezettek bennünket a kulisszák mögé. A réseken kikukucskáltunk és ismerőst kerestünk a nézőtéren. Meg voltam elégedve, ismerőseim szép számmal voltak jelen. A zene harsogott, majd hirtelen tompult. Az ügyelő elénk ugrott és intésére utána kiabáltuk: — Éljen a herceg! Éljen! Az ügyelő tovább hadonászott, lábával, kezével, fejével. Elemében volt: — Erősebben, krescsendó! — Krescsendó! — üvöltöttük... — Marhák! — sivitott az ügyelő —, ezt nem kell kiabálni, ez csak azt jelenti, hogy még-erösebben. A bizalmas megszólításra fölbátorodtam és megkérdeztem tőle, hogy mikor kerül ránk a sor? — Mikor? — csodálkozott — hisz éppen most alakítottak. — Hát nem megyünk be a színpadra? — A színpadra? Már leeresztették a függönyt. Csakugyan, a szereplők tódultak kifelé ,a színfalak közül. Vége volt az előadásnak. — Hát mik voltunk mi tulajdonképen? — kérdeztem elkeseredetten. — Külső zaj, — világosított fel az ügyelő. _ , így kezdődött és végződött színészi pályafutásom. Csak azt szeretném tudni, hogy miért kellett ehhez a hosszuszáru, fekete női harisnya? ... .. BRÓDY LÁSZLÓ: A tornyon aranygomb Az élet örök templomának a iormja: bánat, az idő: óra rajta,' amelynek mutatói a végtelenbe járnak. Bánat : sötét torony ködökbe, oda kötötte a sorsomat, magához, egy csillogó aranygomb szegény szivem fölötte. A villám, mit cikkázni láttok és szórja rátok az égi ágyú fényét, az mind szivembe fát be. Enyém, enyém az átok. A CSÁSZÁR A NÉPVEZÉR A KÖLTŐ AZ ASSZONY Történhetik az emberi társadalom rendiének kialakulásától mindmáig bármikor. (Kis menedékhely egy hegy óriás tetején, amelyet turisták számára eszkábáltakl össze. Nyári zivatar tombol. Rövid idő-1 közben egymásután három b'örigázott.l didergő ember nyit be a kunyhóba, ide-) génül, barátságtalanul nézik egymást. A közös baj azonban közös munkára kényszerűi őket. Az ott talált rözsóvel tüzet raknak a kis kályhában. Lehántják tapadó nedves ruhájukat és a pirosodó kályha köré ülve a magukkal hozott elemózsiából falatozni kezdenek. Mire átmclcgednck és jóllaknak, mogorva arcuk megenyhül. Érzik a csendet, a pihenés jóérzését, ami betakarja őket puha, megnyugtató ágy meleggel.) A KÖLTŐ (barátságosan megszólal): Uraim, egészségükre! A másik kettő dörmögve mondja: Köszönöm!) Üdvözlöm önöket itt a csúcson, ahova háromféléi igyekeztünk hárman, akik egymásról nem tudtunk. Kergetett minket a magányosság vágya. — Hajtott talán tudat alatt—a íöifelétörekvés. Vonzott a magasabb, szélesebb horizont, (amely — úgy éreztük — megillet minket. Elértük a magasságot. Ha viharverten, ha ázva-fázva is. Tulemelkedtünk mindenen, ami a föld porához-sarához tapad.- Ködbe temetkeztek a rónák, amelyeket dolgozó emberek túrnak fel kenyérért. Elmosódó foltok a városok, ahol izzadó, lihegő tömeg lót-fut, hogy kiorozza, kierőszakolja és esetleg kiérdemelje a másik zsebéből a pénzt. Távol és magasan az élet zsivajától nézzünk le innen, talán most meg tudjuk látni, hová visz. Önök intézték mindig az ember sorsát. Mondják meg, milyennek látják, hogyan ítélik meg innen a csúcsról! (A másik két ember clgondolkodva néz maga elé.) A CSÁSZÁR: Én Isten kegyelméből császára voltam egy nagy országnak. Nagy Sándor, Caesar, Attila, Dzsingisz-khán, Napóleon eszméinek, céljai- \ nak voltam lélekben örököse, utóda, jj Hitein, hogy a népnek vezető kell. Égi | sugallat emelte fel lelkét Istenhez és jj Császárhoz. Isten a lelki világ csá- j szárja. A császár legyen a földi vi-J . lág istene. Ahogy a tisztult vallási ér-1 zés rátalált az egyistenség, a mono-| theizmus hitére, úgy kell a tisztult vi-1 lági eszmének áttérni a monocaesa-1 rizmus, az egycsászárság vallására. | Az egyetemes császár eszméjére, aki j minden alattvalója, az egész világ boldogságáról, földi üdvéről atyai szeretettel mindent átfogó megértéssel gondoskodik. Ez a jövő egyetlen, igaz ut- p ja. Egy akol, egy pásztor a földön! csak úgy, mint a mennyekben. Isten kifürkészhetetlen akaratából, amely előtt alázatos térdet hajtok, elbuktam. De törtem, egyengettem a jövő szent útját. Elbuktam én is de jön majd, aki folytatni fogja ott, ahol én kidőltem. Megtört, megalázott szívvel, száműzve népemtől, elkergetve trónomról a ragyogó jövőre függesztem szememet, a Császárra, aki eljövendő lesz, hogy | meghozza az emberiségnek az áhitatott, az évezredek óta várt igazi boldogságot. A NÉPVEZÉR: A rabok boldogságát. A bilincsekbe vert embert. A CSÁSZÁR: Ismerem önt. Ősi eliensé-1 gém. Ön és elvbarátai a demokrácia f jelszavaival, ezzel a gyilkos méreggel,! rontják az emberek békességét. Mi azjj önök szabadsága? Gyilkolás, rablás. Mik az én bilincseim? A törvény, a rend, a nyugalom. Mi az önök demokráciája? A csorda fölülkerekedése. A | vad tömeg ordító demagógjainak diktatúrája. Mi az én elnyomásom? A vezetők kiválasztása. A legjobbak uralma. A NÉPVEZÉR: Láttuk. Milliók raboskodtak és ezren dőzsöltek. Ezer viskó egy palotáért. A CSÁSZÁR: A demokratizálás mérge | a legmagasabb eszméket, magát a jj császárságot is megmételyezte. Az 1 egycsászár helyett, aki népek, pártok és érdekek fölött állva egyforma igazsággal mérne mindenkinek, kis zsarnokok parcellázták a népeket és ugyanazt a rosszat teszik, amit önök. A NÉPVEZÉR: És ön azt tenné egyedül, amit ők egyenként. Nagy Sándor, Caesar, Attiia, ésatöbbi . . . ezek az l ön elődei, mintaképei. Az emberiségj szörnyetegei, mániákus hóhérai. Ha “ egybegyülne az a -sok vér. amit hatalmi tébolyukban ontottak, vérözönbe fullasztaná Európát. Az én őseim: az emberiség Krisztusai. Az ön szabadságeszméje: törvény, amit ön diktál. Rend, amely az ön jármába hjajtja a milliókat. Nyugalom, biztonság, amely önt védi ágyúval, puskával és gépfegyverrel. Miiveletlenségben tartani a népet, hogy soha ne eszméljen, elzárni előle a fejlődés lehetőségét és csak az önök himnuszára tanítani őket: ez az ön ideálja. A mi küzdelmünk olyan ősi, mint az önök elnyomása. A jaj csak olyan régi, mint az ostor. Eddig önök igáztak ie minket, mert önöké a szervezett erő. a pénz, a tudás. De ha majd nekünk annyi iskolánk lesz, amennyi kaszárnyájuk van önöknek, akkor virrad a mi napunk. Ez a jövő szent, nagy utjai Eh- jj hez hordjuk az alapköveket . . . A CSÁSZÁR: Raboltak. Gyilkoltak A | részeg csorda . . . A NÉPVEZÉR: Önök aljasitották csor-j dává Isten képe mását. És az a tóm- \ boló, részeg, vad embercsorda, ami- f kor kínja forradalmi őrületben rob- ü hant ki, az ezredrészét sem ontotta annak a vérnek, amit önök mulatságból, hiúságból, hatalmi vágyból . . . A CSÁSZÁR: Mert idejekorán megfékeztük az őrjöngőket! A NÉPVEZÉR: És annyit sem ontottak, amennyit önök győző mámorukban gyilkoltak. A CSÁSZÁR: Saját elbolonditotf hívei kergették el önt, amikor jobb belátásra tértek. A NÉPVEZÉR: Saját elbolonditott szegény híveim akiknek a börtön csendjéhez és homályához szokott gyönge szemét elvakitotta a szabadság fényes napja ... A CSÁSZÁR: Régi, kopott frázis! A NÉPVEZÉR: Régi, fájó igazság. De tlő fogjuk készíteni a szemeket, a sziveket, a lelkeket! És önök & lomtárba kerülnek. A múzeumba, mint az emberiség fejletlen korszakának véres torzszülöttei. (Csönd. A két ember iojtott dühösséggél nézi egymást.) A KÖLTÖ: így ismerem önöket. A gyűlölet prófétáit. Olyan egyformák! Prokusztesz a közös ősük. Levagdalják az ember kezéí-lábáí, hogy belekényszeriísék eszméik szűk, rövid, szörnyű ágyába. Az én őseim azok, akik széppé, kívánatossá tették a nyugalom rövid idejét, ha t-gy percre felocsúdott az ember abból a vérzivatarból-amit az önök ősei zúdítottak folyton reá. Ök daloltak az emberek leikében, az ő szemükkel látták kéknek, a tengert és az eget, virághimesnek a rétet, jónak az embert és szépnek a világot. Ők tanították meg édesen kacagni és puhán sírni. Ök élesztették a csók íiizéí, szentté tették az ölelések mámorát . . . A CSÁSZÁR: Poéta . . . A KÖLTÖ: Az. Szintén Isten kegyelméből. De mig ön fegyverbe szólítja az embert, hogy gyűlölettel öljék egy- ’ mást, én ölelkezésre hívom őket, hogy szeressenek. A NÉPVEZÉR: Álmodozó! A KÖLTŐ: Az. De az én álmom az Ember frigye a Szépséggel. Hogy besugározza a világot! Önök, mindaketten, mindig elnémítottak minket . . . A CSÁSZÁR: Én pártoltam a költészetet .. . A NÉPVEZÉR: Én elismertem . . . A KÖLTÖ: Igen, ha prostituálhatták. Ha zsoldjukba állíthatták. Ha eszközül, fegyvernek használhatták. De ha — mint most is — ráültek a világ nyakára és hullákkal kövezték ki az önök szent, nagy útját, nekem el kellett némulnom, félre kellett állnom. Száműzött vagyok az emberek köréből. Száműzött, mint önök. Önöket kisérik azoknak árnyai, akiket megöltek és azoknak átkai, akiket életben hagytak. Van-e, ami, vagy aki szeretetbe ágyazná szomorú magányukat? Utánam milliók szive vágya sóhajt és sóhajtásuk az én dalom. Nekem van hűséges társam, vigasztalóm! A szivemből kisugárzó szerelem testté vált álma. Érzéseim örök forrása . . . AZ ASSZONY (belép, tágra nyílt szemmel néz körül, majd megpillantva költőjét, hozzászalad, keblébe rejti az arcát és lopva sem néz a két másik férfi felé, mert már belépésekor jól megnézte őket gyors, mindent befogadó asszonyt pillantással. Piruló tartózkodással szól): Úgy aggódtam érted! Utánad jöttem. Féltem. A KÖLTŐ: (diadalmas him ragyogó büszkeségével néz a másik kettőre, akik most sebbel-lobbal magukra hányják ledobott ruhájukat): Te drága! Te édes! A CSÁSZÁR: Kérem, mutasson be őnagyságának! (A költő kelletlenül, de a belénevclt konvenciónak engedelmeskedve megteszi. Az asszony szertartásos — császároknak kijáró — bókkal köszönti és meghatódottan élvezi a kézcsókot.) A CSÁSZÁR: Asszonyom! Éppen az ön dicsérete zengett, amikor belibbent. AZ ASSZONY: Ó . . . igazán hízelgő! A KÖLTÖ: Vita folyt az urak között arról .. . A CSÁSZÁR: Szóvita. Meddő. Nem volt, aki eldöntse. Asszonyom, döntse el ön a vitát! AZ ASSZONY: Én csak butácska nö vagyok. Miről vitáztak? A NÉPVEZÉR: Arról volt szó. ki tudna az embert a legboldogabbá tenni. A CSÁSZÁR: igen, az embert. Mondjuk önt, asszonyom. Aki arra született, hogy ragyogjon. Szeme csillogásához gyémántok tüze, finom arcának bársonyához brokátok foglalata, aranyha- 1 jához arany korona illenék. Ön nem a csőcselék közé való. Szegényszagu fülledt szobák, varrógépek, mocskos konyhák körébe. Jöjjön! Elviszem oda, a trónra, amely önt megilleti! (Torkon ragadja a költőt, a sarokba vágja, elrántja a nőt mellőle, átkarolja, revolvert szegez.) A NÉPVEZÉR: Nagy urak szeretője? Én a szabadság fényes palotáját kínálom! A férfi igájából felszabadult asszonyember független életét. (Az asszony láthatatlan mozdulattal uj társához simul, aki ölbe kapja és rohan vele.) A KÖLTÖ (felriad kábult áiultából): Éva! Éva! (És futna utána.) A NÉPVEZÉR: Nyafogó álomkergető! Most siránkozol? Miért hagytad? Miért tűrted, hogy a hatalom ('azt az egyet is elvegye tőled, ami még megmaradt neked. Öld meg! Lázits fel ellene a világot! A KÖLTÖ: Elrabolta! Erőszakkal! A NÉPVLZÉR: Bolond! Hozzásimult! A nyakát ölelte! A KÖLTÖ: Nem! . . . Szeretett! . . . A NÉPYEZÉR: Gyáva rabszolga! Betanult szavakat szajkózó rongyember! Utállak téged is! (Egy csapással leüti és összeszedve a maga meg a költő cókmókját elhagyja a kunyhót. A nyitva hagyott ajtón betéved a vihar után felragyogó nap egy aranyos sugara és végigszalad a költő holttestén.)
