Bácsmegyei Napló, 1924. december (25. évfolyam, 330-355. szám)
1924-12-21 / 347. szám
1924 december 21 BACSMEGYEI NAPLÓ 13. oldal Negyven éves újságírói pálya Dr. Brájjer Lajos jubileuma .Elsősorban, talán a Vajdaságot érdekli, hogy karácsony napján ünnepli szíik családi "körben hírlapírói működésének negyvenedik évfordulóját dr. Brájjer Lajos. Neíri: is a régi pátriájában, hanem Fiumében s ez idő szerint uiság nélkül ő, akinek nevét egészen ifjú kora óta mindig "valamelyik lap élén ' lehetett látni. Nem készült erre a, pályára, bár készültsége feljogosította mindenre. Ingadozott épp, hogy a jogi, meg a filozófiai doktorátusai közül melyiket kamatoztassa a közéletben, mikor meghalt nagyapja, a hires Picitz Ferdinánd Pál S neki hatalmas nyomdaüzemet kellett átvennie, mert a családban nem volt más férfi. A becskereki Wochenblatt őrzi első írásainak nyomát, ez a fürge, eleven újság hamarosan olyan elterjedt és keresett lett, hogy már nélkülözhetetlenné vált. A közönség mindent megtalált benne, amit keresett, aj finom humort, a város fejlődésének bizonyítékait, az eseményeket, a nagyvilág, dolgait dióhéjban, regényt, verset, novellát, — csak éppen politikát nem. Ma is azt hiszem, azért volt olyan jó, mert hasábjait nem fertőzte meg a< mindent megemésztő, embereket egymástól elválasztó, politika. Hogy emberek, tehetségek mint kallódnak el, annak érdekes példáját láttam épp a »Wochenblatt« tájékán. Volt a lapnak egy munkatársa, Schwarcz Móric vármegyei Írnok. Szelíd, halkszavu ember, akinek a kéziratát egyedül Kaufmann bácsi, a nyomda legöregebb szedője, tudta elolvasni. Ö is csak jó napjában. Ezek az írások névtelenül jelentek meg, mintái voltak a legtökéletesebb írásoknak, szárnyaló jókedv, finom humor, nívó, minden /volt bennük. Schwarcz Móricnak pedig egyetlen ambíciója vacsora előtt a pohár söre a kaszinó kertjében, néhány jó barát társaságában. Mindent tudott, ami a városban történik,. gombostühegyre is tűzött sok érdekes apróságot. . Pletykakedvelő öreg asszonyokra gyakran mondták Becskereken: — Na, te »Wochenblatt«, már ezt is tudod? Azt hiszem, ennél különb dicséretet nem kaphatott volna az újság, amelynek V- mint olyannak — valóban nem lehet különb ambíciója az általános tájékozódoítságnál. Brájjer Lajosnak azonban szűk volt Macedónia, azért előléptette a tulajdonát képező Torontói-1 napilappá. Addig hetenkint jelent meg ez is, lehetőleg a nyilvánosság kizárásával és olykor szörnyű komoly intelmekkel a cár ellen. Szvilengatyin Péró a budzsákbati, ha véletlenül belepillantott és elolvasta a középeurópai helyzet fejtegetését, hát rosszul ebédelt, annyira .szigorít volt Lanka Gusztáv szerkesztő ur. ■ Helyi hir igen ritkán fordult benne <dq, mert' mire való' azokat meg is irni, mikor Guszti bácsi széltében-hosszában elmeséli az eseményeket még hétközben. Völtaképeu azzal teljesített kulturíjiissziót, hogy legyen hol közölni a helyi árverési hirdetményeket. ’ Brájjer téliesen modern, eleven napilapot faragott belőle, a legjobb újságírókat szerződtette munkt'ársainak, Jurkovics Aladár, Tőr ős Tivadar, Gáspár ímre, lioitsy Jenő, Kabos Bertalan prózává!, verssel, újságírói rutinnal versenyeztek benne, Scosse Dezső virágjában Volt mint novellista. Én azonban hosszú évtizedek ködén át sem tudok elfeledni egy nevet. Mathézer Márton jelzéssel néhány magyar tárgyú elbeszélés jelent meg benne, soha azóta nem találkoztam sem vele,, sem páratlan erejű, ritka szépségű írásaival. Azt se tudom, ki volt, hol, élt. Úgy. rémlik, valaki azt mondta egyszer,, hogy zsidótanitó volt. A koalíció idejében Fiúméba költözött Brájjer s ott alapította meg az■■Eslilupot, amely éptigy megszűnt, mint ahogy nincs már »Wochenblatt« sem. De ennek a három újságnak keretében telt el a négy évtized, mindig szépen, kifogástalanul, szívósan, mint ahogy ilyen volt Brájjer egész élete is. Az ő működését nem jellemzik nemzetiségi villongások, . aminthogy mindig a testvéri együttérzést hirdette az exponált vármegye nemzetiségei között. A megértést, a kölcsönös megbecsülést, az emberiséget. 1 Tórohtálvármegyének tiszteletbeli főr jegyzője volt, de ezzel a címmel inkább csak megtisztelte Rónay főispán, Amúgy megélhetett volna a művészi pályán is, gyönyörű meleg hangját éppen csak az utolsó simításokkal kellett volna ellátni, hogy hangversenytermek ünnepeljék érte. Irodalmi munkásságának legértékesebb résZe sok-sok német költeménye és még több műfordítása, ami kötetben is megjelent. Életmüvész volt mindig, népszerű minden társaságban, minden körülmények között, bejárta fél Európát és uj meglátásokkal, tapasztalatokkal érkezett haza a kis városba, ahonnan számosán kerültek ki éverikint a világ különféle tájékai felé. Mindenki hozott áldozatot a világháborúban, ő is elvesztette legdrágább kincsét, elsőszülött Lajos fiát. Leánya, Tünde, hírneves zongoraművésznő s éppen amerikai turnéján maradt az újvilágban magyar menyecskének. A legkisebb lánya, Stefiké, most lesz kész orvos a római egyetemen. Sokféle" foglalkozása között az újságírást szerette mindenkor a legjobban Brájjer, a vidéki hírlapírók országos Szövetsége annak idején alelnökévé is választotta. Hogy a pályáját mennyire megbecsülte, annak érdekes példáját tudom. Munkatársat keresett egyszer Szegeden, én ajánltam neki egy tehetséges ifjút,, aki azonban inkább csak poétának volt tehetséges. Megegzaminálta, eseményekét" diktált neki távirati stílusban, hogy. dolgozza fej, — hát fantasztikus feldolgozások kerekedtek belőle. — Zavarban van, — intettem mentegetőzve s Brájjer vállalta. — Hová is megyünk, szerkesztő ur — kérdezi akikor a poéta. — Fiúméba. — Ez nagyszerű, ott úgyis van egy nővérem férjnél, tíz éve nein láttam. — Mi a sógora, hogy hívják? A költő vonogatja.a vállát: — Én bizony nem tudom, sose kérdeztem. Brájjer nem szerződtette az ifjú embert és azt mondta: — Aki még a legközelebbi hozzátartozóinak személyi dolgait sem ismeri, hogyan bízzak én arra bármit? Szép, szép a tehetség, de az újságnak első sorban, lelkiismeretes újságíróra van szüksége. ... A karácsonyi intim jubileumon sok színes és szives jókívánság száll Fiume felé az érdemes újságíró hajlékába. (szv.) HALA IRTA: BAEDEKER Kojjárué, aki leánykorában a szüleimnél mint házivarrónő gyakran kapott munkát (néha hetekig, sőt íjónapokig dolgozott ott egyfolytában), később, amikor már rég »más pályára lépett«, azaz férjliezment és »másoknak«- nem varrt (mert nem szorult rá), sokszor keresett föl és rokonszenvének — amint ő mondta: hálájának — a jeleivel bőségesen halmozott el. Szeretett velem elbeszélgetni . (ami abból állt, hogy ő beszélt és. én úgy tettem, mint ha hall‘atnék rá), és kedvteléssel idézte vissza a múltat, amelyet természetesen ő is »régi jő idők«-nck nevezett. És méltán, mert ez a múlt ránézve, ahogy ő előa,dta, csupa kedves emlékkel volt tele: a »kellemes összeköttetés«-®el, amelyben a csaádjaink álltak, pompás ebédekkel, amelyekben, nálunk bőven volt része, és egyéb reminiszcenciákkal. Legtöbbet a jó főorvos urat (az édesapámat) emlegette, aki őt mindig szívesen és ingyen kezelte és nem egy súlyos betegségből kigyógyitotta. Sőt én is a kedves emlékei közé tartoztam. Elmondta, mily kedves fiatalember voltam én akkor, s hogy ő, mikor az egyetemről hazakerültem, megjövendölte, hogy sokra fogom vinni . . . Eltalálta... E kedves visszaemlékezések és szeretetreméltó hízelgések csak bevezetők voltak valamely »szerény« kéréshez, amellyel »kénytelen volt terhére lenni a nagyságos urnák . rfa lehetett, iparkodtam teljesíteni az apröbb-nagyobb kívánságait, mert beláttam, Irogy sokkal »tartozom neki a pompás ebédekért, amelyeket nálunk kapott és az ingyenes gyógykezelésért, amellyel ő az apámat lekötelezte, S hogy ne tartson naivon is hálátlannak, olykor kisebb pénzkölcsönökkel is kisegítettem, amelyeket sose kértem és sose kaptam vissza. Mikor a «^érmékéi naevok lettek, azoknak az érdekéiben-is igénybe vette inkább gyakran mint néha a szolgálataimat. lia elkésett valamelyiknek a"behatásával, nekem kellett kijárnom, hogy. a tudományszomjás fiút v agy a művelődni vágyó leánykáját kivételesképpen vegyék föl az iskolába. Ha. egyiknek vagy a má~ sikfiak baja volt a tanárával, én voltam »hivatva« az ügyet elsimítani s a megbomlott jó viszonyt helyreállítani. Annak, aki szorgalmas volt, ösztöndíjakat ■ panamáztam ki s a rosszul biflázót néha sikerült megmentenem egy szekundától. • Alig múlt egy fertályesztendő, hogy valamire — protekcióra vagy egyéb utánjárásra — ne lett volna szüksége a tiszteletreméltó famíliának. Én már tudtam, hogy ez olyan mint az adó, amelyet tisztességes ember, ha nem is szívesen, de pontosan fizet, már csak azért is, hogy aztán békét hagyjanak neki... Én hát hűségesen teljesítettem mindent. amire kértek. Utánnuk jártam a dolgaiknak, zugprókátorkodtam nekik, besegítettem őket, ahova kívánkoztak, háborús segélyt szorítottam ki részükre, lekunyoráltam a pénzbírságot, am ehre a derék család fejét elitélték (sőt, hogy minden érdememmel elhencegjek, egyszer ki ;is fizettem helyette egyet), szóval: megtettem nekik mindent amire csak az evangéliomi szeretet tanítja az embert és nyugodt lelkiismerettel feküdtem le esténkint abban a tudatban, hogy Kolláréknak megkönnyítettem az életüket, amenynvire a csekély erőmből tellett. Történt azonban, hogy az egyik Kollár-fiu (aki időközben elérte a nagykorúságát) kriminalitásba keveredett. Üvvvédi irodában irnokoskodott s a főnökének jókora összeg pénzét elsikkasztotta. Mivelhogy a dolog nem elsőizben történt s a fiatalember javíthatatlannak látszott, a károsult .ügyvéd — máskülönben igen .emberséges ember — följelentette a reménvteljes fiatal urat. akit aztán a tréfanemértő vizsgálóbíró letartóztatott. Kollárné a vizsgálóbíró ezen intézkedését a század legnagyobb igazságtalanságának tartotta. s természetesen hozzám jött segítségért. Megint az araniuezi szép napokra való emlékezéssel kezdte, a jóizil ebédekre hivatkozással folytatta s a betegségével végezte, amelyből a jóságos főorvos ur kigyógyifoítn, s mindezekért azt a csekélységet kérte tőlem, hogy szabadítsam lei a fiát. Amikor sajnálkozva feleltem neki, hogy erről nem lehet szó. nem győzött csodálkozni. Arra buzdított, hogy »ne sajnáljam a fáradságot«, beszéljek az ügyvéddel, a vizsgálóbíróval. a királyi ügyésszel, a referenssel, a törvényszéki •elnökkel és még nem tudom kivel. Mondtam neki, hogy véletlenül senkit sem ismerek ez urak közül, s hogv legalább is furcsa volna, ha azon a cimen mutatkoznám be nekik, hogy van egy pártfogoltam, aki sikkasztani méltóztatott. Mire azt az ellenvetést tette Kollárné asszonyom, hogy ő némi tudná oly ékesen előadni az ügyet és oly meggyőzőn bizonyítani előttük a fia ártatlanságát mint én, mert ű nagyon meg volna hatva és minden valószínűség szerint sírva fakadna, míg a nagyságos ur — —Igenis, — feleltem. — Én valószínűleg nem fakadnék sírva. De hát nem is állíthatnám azt. hogy a maga fia ártatlan. — Hát a nagyságos ur is bűnösnek tartja? — kérdezte Kollárné és már is hangosan zokogott. — Amért egy kis pénzzel nem tudott elszámolni? Azért, ha valaki rosszul számol, még nem sikkasztó. És ha egy számadás a végén nem stimmel, azért még nem kell becsukni a becsületes, embert . . . — Maga ezt nem érti, Kollárné... Itt nem lehet csinálni semmit. — Azért, hogy a nagyságos ur a törvény embereivel nem ismerős?... Hát kérem, az is baj? A nagyságos ur beküldi hozzájuk a vizitkártyáját, és kész az ismeretség. — Nem ezen fordul meg a klüdés. — próbáltam védekezni. — Azí kellene magának megérteni, hogy ih'en esetekben nem lehet protekciót kérni. Az igazságnak a maga utján kell menni... A maga szegény fia letért a jó útról, s ezért, bűnhődnie. kjei!, inqrt igy kívánja ezt az isteni és az emberi törvény. — Szóval, a nagyságos ur azt akarja, hogy a fiamat bezárják! — Dehogy akarom! Dehogy akarom! — kiáltottam a türelmemet vesztve. — Hát akkor mért tetszik azt mondani, hogy bűnhődnie kell? — Kollárné! Az istenért, értsen meg végre! Nem én akarom, hanem a törvény és az igazság kívánja. Én pedig a joggal és az igazsággal szembe nem szállhatok! — Lám, hiszen a nagyságos ur határozottan kimondja, hogy nem akar a szerencsétlen fiamon segíteni, s azokkal tart, akik szegényt azért, mert rosszul számolt, sikkasztottak mondják. Ezt nem érdemiem meg a nagyságos úrtól, akinek a szülei házánál — Félbeszakítottam. — Úgy látszik, kedves asszonyság. hogy sehogy,se értjük meg egymást. Kijelentem hát röviden, hogy ebben a dologban nem tehetek semmit. Sajnálom magát. Koilárné, sőt sajnálom a megtévedt fiát is. de nem járhatok el a dolgában. Ez egyszer nem lehet. A jó asszony most már leszerelt, abbahagyta a vitatkozást és könnyes szemmel, vértanuábrázattal távozott el tőlem. És azt hiszem, hogy az eljárásomat nem helyeselte, mert fülemhez jutott egy nyilatkozata, amely rám vonatkozott, s amelynek szószerinti szövege a következő: — Önző és rossz ember. Nincsen szive a szegényekhez__ Minden ügvemben a legteljesebb bizalommal fordultam hozzá mindig, úgy bíztam benne mint az édesapámban, s most igy fizet! És milyen jóban voltam a szüleivel! Szegények megfordulnának a sírjukban, ha tudnák, hogy a fiuk ilyen szivtelenül bánik velem, a »régi barátnőjük:-kel!... És az
