Bácsmegyei Napló, 1924. november (25. évfolyam, 302-329. szám)
1924-11-30 / 329. szám
16. oldal BACSMEGYE1 NAPLÓ 1924. november 30. A franciák „vérük felfrissítésére * az orosz emigránsokat akarják felhasználni Azt várják tőlük, hogy uj otthonukban is S— 70 gyermekes családot alapítsanak Két esztendővel ezelőtt, amikor a Versailles! szerződés pontjainak teljesítése körül heves viták folytak, a német kormány többek között azt az ajánlatot tette, hogy német munkásokat küld Franciaországba s ezek majd felépítik a hadiszintéren lerombolt házakat és épületeket. A franciák kereken visszautasították azt az ajánlatot és a visszautasítást többek között ezzel okolták meg: — Ha német munkások jönnek Franciaországba, ezek múlhatatlanul összekleverődnek a francia néppel. Sajnos, nem minden francia asszony és leány öntudatos, ezért akadhatnak majd olyanok, akik akár törvénytelen utón össze fognak áliani. németekkel . . . Ennek pedig az lesz a következménye, hogy a francia vért bepiszkítják a németek. Már pedig a francia vérnek tisztának kell maradnia, még ha milliard okkal fizetjük is meg ezt a tisztaságot. Erre a tisztaságra a franciák a háború alatt is igen ügyeltek. Ha itt-oftj megtörtént, hogy egy német hadifogoly viszonyt kezdett francia nővel, a francia nőt oly kérlelhetetlen bojkott alá helyezték, hogy nem volt maradása az illető faluban vagy városban, el kellett bujdosnia. —A francia nő, — ez volt abban az időben a szólásmondás — aki odaadja magát egy németnek, nemcsak becstelen, hanem hazaáruló is! Voltaképpen agyon kellene lőni, mint ahogy a többi hazaárulót agyonlövik . . . A vér tisztaságáról szóló elmélet az utóbbi időben kissé megkopott. Még . nem jutottak ugyan odáig, hogy a németig »alaesonyodjanak« le, de legkomolyabban foglalkoznak azzal a gondolattal, hogy a francia vért orosz vérrel frissítik fel. — Sajnos — igy szónokolt a kerületében Aristid Bríand, a hírneves politikus — népi valósultak meg azok a reményeink, amelyeket a népesség szaporodásához fűztünk. Azt hittük, hogy a háború után a születések száma tetemesen növekedni fog. Ez nem történt meg! A statisztika kérlelhetetlen pontossággal! mutatja, hogy Franciaország vissza-1 esett a régi betegségébe. Úgy a házas--! Ságok, mind a születések száma hónap-! ról-hóiiapra apad. Ezen a bajon feltét-1 lenül segítenünk keli, ha ezt nem tesz-! szűk meg, Németországnak csakhamar mégegyszer annyi lakossága lesz mint Franciaországnak. E bajon akar segíteni az a parlamenti bizottság, amelynek de Monzie szenátor az elnöke. Ennek a bizottságnak a figyelmét az orosz emigránsokra irányították rá. A bolsevizmus következtében tudvalévőén több millió orosz kénytelen a hazájából eltávozni. Ezek közül igen sokan Németországban telepedtek' le. Amíg Németországban az infláció dühöngött és a vállalatok bőven ontották a munkaalkalmat, addig az orosz emigránsok jól éltek. Az emigránsok látogatta vendéglők és kávéházak ragyogtak s ezekben a helyiségekben minden azl mutatta, hogy jómódú emberek a vendégek. Később, amikor a márka megszilárdult és ennek nyomán a vállalatok egymás után zárták be kapuikat, tömérdek orosz emigráns is elveszítette a kenyerét. Ennek jórészc Franciaországnak vette útját. Itt bár nagy küzdelem árán, mégis sikerült a felszínen tartaniok magukat. Igaz, többen közülük nagy nyomorban élnek, de a többség mégis meg tudja keresni a mindennapi kenyeret. — Az oroszok — fejtegette de Monzie szenátor a bizottságban — a legjobb ■ emberanyagot alkotják. Hiszen tudjuk,! hogy Oroszországban .a nyolc-tizgyer- j mekes családok mindennaposak s nemi kelt feltűnést az sem, ha valamelyik! udvaron egy tucatnál több gyermek fut-1 kos ide-oda. E pillanatban körülbelül félmillió orosz él francia területen. A félmillióból legalább háromszázezer élete teljében levő férfi, aki predesztinálva van a családszaporitásra. Nekünk meg kell tehát ezt az alkalmat ragadnunk! Elmondotta, ha sikerülne ezeket az oroszokat beolvasztani a francia népbe, akkor "a francia vér sokat nyerne: — Rá kell arra mutatnom, — folytatta, — hogy az orosz emigránsok jobbára a francia-orosz szövetség liivgi. Azt lehetne thát mondani, hogy már ennél az oknál fogva is rokonaink... A tapasztalat bebizonyította, hogy ezek az emigránsok szorgalmas, józan, takarékos emberek, bűntettes csak ritkán akad közöttük és igy igen valószínű, hogy hasznos polgárok fognak válni belőlük. Az orosz régóta hires arról, hogy könnyen tanul nyelveket, semmi kétség nem lehet tehát afelől sem, hogy az emigránsok elöbb-utóbb mind megtanulják a francia nyelvet. A bizottság helyeselte a szenátor érveit s ezek alapján törvényjavaslatot dolgozott ki, amely az orosz emigrán- ’ A régi torontáli dolgok, megemlékezések, nem lehetnek teljesek a Semsey nélkül. Mert ő nem volt Semsey, hanem »a Semsey«. Bálrendező, minden lében kanál, a vendéglők, kávéházak állandó jelenlevője, alkalmi Író, udvarlásoknál elefánt, mellékesen vármegyei főlevéltáros is.. Három lépésre alig látott, következőleg vaktában köszönt mindenkinek, hogy udvariatlannak ne tartsák. Viszont ismert mindenkit s mindenki ismerte őt is. Az alsó ajakáti csúnya viszértágulás, ami lila-pirosságával nem volt a legesztetikusabb látvány, de Semsey Gyulát ez nem zavarta. Az ő idejében terjedt el Torontóiban a szokás, hogy a nők nem engedték megcsókoiíatni a kezüket, — legföljebb titokban. Szegény Gyulának még ebből sem jutott. Voltak szerelmei, mindig ábrándozott valakiről, de az ajaka lehetetlenné (tette, hogy megcsókolják. Hasznára vált hát mindenkinek s nem lehetett tőle olyan szívességet kérni, hogy örömmel ne teljesítette volna. Ha a mamát foglalkoztatni kellett, mert a szupécsárdást az okszerű fiatal lélek mindig lötávolban szerette járni, rrieszszire a szülői tekintetektől, — Semsey Gyulát ültettük melléje s ő tartotta szóval. Vékony, szinte gyerekesen csengő hangjával tudott állandóan beszélni. * Nem volt különösebben müveit ember,) de tudatlan sem. Ahhoz pedig, hogyj megfeleljen a sablóuos társadalmi feladatoknak, amikor a semmi fölött szappanburborékokat kell fújni szóból, — kitünően értett. A lányok, oh azok a mély érzésükben is kegyetlen, cinikus teremtések, akiknek a szerint szent, vagy közömbös valami, amint azt pillanatnyi érdekük kívánja, nem vették komolyan, sőt a háta mögött ki is nevették a Semseyt. — Megcsókolnád? — kérdezték a jószivü, gömbölyű Rózsikától, aki maga volt a jóhiszeműség, a gyöngédség és apróbb csatározások alkalmával védelmébe vette. — Én? Nem! — tiltakozott RóZsIka, de hát nem ez >,a minden« a világon. A kis pajkosok más véleményen voltuk, ők határozottan sokat ábrándoztak csókokról, amik hol elhalkultak szelid leheletekbe, hol soha el nem csattantak, hogy a legszebbek maradjanak minden csókok gyűjteményében. Tudom, hogy voltak, akik azért feleségül mentek volna a Semseyhez, aki sok naturaüzálását megkönnyíti. Ä törvényjavaslat főpontjai ezek: 1. Elsősorban azok az oroszok naturalizálanrdók, akik francia leányokat, vagy asszonyokat vettek feleségül. 2. Másodsorban azok. akiknek a gyermekeik francia iskolába járnak. 3. Harmadsorban az egyetemet végzettek és általában az intellektuellek. v 4. Negyedsorban a mezőgazdasági munkások és általában a fizikai munkások. 5. Nem naturalizálhatók az ügynökök, kereskedők és börziánersk. , 6. Naturalizálást csak az kérhet, aki I legalább másfél esztendeig van Francia-I * országban, lakása van és a rendőrség jó erkölcsi bizonyítványt állit ki róla. A törvényjavaslat arról is gondoskodik, hogy a naturalizált orosz gyermekei feltétlenül franciák maradjanak. Más naturalizált nemzetiségűnek a gyermekei nagykorúságuk elérése után szabadon választhatnak a francia és az édesapjuk állampolgársága között, addig a naturalizált orosz emigráns gyermekeiknek feltétlenül franciáknak kell maradniok. A parlamenti bizottság azt hiszi, hogy ezen az utón felfrissítheti a tespedő francia vért. fia az elnéptelenedés kérdését nem is oldják meg az orosz1 emigránsok, annyit elvárnak tőlük, hogy legalább egy időre megakasztják a francia népesség fogyását. azonban nem tudott megnősülni, olyan szegény volt. Nem. bizonyos, hogy kapott-e elsején ötven forintot készhez a fizetéséből, a többi előlegre ment, meg letiltásokra. Az öreg Plechl Szilárd bácsi, a megyei tisztifőorvos, egyike a legragyogóbb bölcseknek, magyarázta néha. — Nemikell amerikai méretekre gondolni, ha arról van a szó, hogyan ele-)| gyedik a szegény hivatalnok sikkasztás-1 ba. Nem is a pezsgő teszi azt, elég a a savanyuvizes borocska. Csak költsön | valaki a maga személyére két forintot napjában, máris tönkrement. Gyula valami szegényes kis koszthelyen ebédelt, este aztán végigjárt minden vendéglőt és kávéházat. Ült benne olykor öt feketekávé is. Ahol két is-1 merős beszélgetett, onnan ő nem maradhatott el. Alkoholista nem volt, megitta a bort, ha megkínálták vele, illendőségből ő is hozatott egy palackkal. (Brutális világ járta, nyolcvan krajcárt is elkértek egy üveg Leánykáért.) Kártyázni nem szokott, mégis tönkre ment. Akárhányszor a sarokban suttogott a főpincérrel, aki a rovásírást gyakorolta vele szemben. Évenkint kétszer színi szezon járta Recskercken s olyankor Semsey Gyula a habitüék között szerepelt. Ezek súlyos hetek voltak, mert a színésznők előadás után a Királyban vacsoráltak, Billitz Béla huzattá a cigánnyal s Demkó ríidesheimi italok után érdeklődött. Praschákék nem győztek a csokrokat, meg a virágkosarakat szállítani, ellenben 1 Gyula a mezítlábas kis lányoktól vásárolt garasért ibolyát. Sápadt volt ez a virág, mint a gyermek, aki forgalomba hqzta, cifra tányéron, piszkos rongydarabbal letakarva. A legcsodálatosabb hangú énekesnőnk egy időben Réti Lina volt, ez a szelid, gyermeki lélek, aki valósággal étherszerüen lebegett az egész szinészvilág fölött s annak hétköznapiasságából semmit sem látott meg. (Itt pihen a suboticai temetőben.) Bimbillát énekelte egyszer a Boioud-ban, nagy ünnepséget rendeztünk neki. — Jaj, kucséber, kiált fel hirtelenében vacsoraközben. Kedves Semsey, játszón nekem, olyan rég nem láttam kucsébert. A kedves Semsey halott-sápadt lett. Épp azt számolgatta az asztal alatt, hogy telik-e még egy pohár sörre, avagy kire támaszkodhat a jelenlevők közt futó kölcsön tekintetében. -=-.uf főpincér jött ugyanis, még beavatatlan a helyi misztikumokban, — azért elborult tekintette! súgta oda. — Csodálom magát, művésznő. — Jaj, valami illetlent mondtam? — Dehogy, mondott. Azonban úgy tudom, hogy maga liithü zsidólány, akinek Lipi bácsi külön szent kosztot fizet. — Na igen. Hát aztán? — Nem tudja, először is, hogy zsidólánynak nem szabad kucsébereznie? De ha tulíenné magát rajta, ott a másik babona, amely szerint Isten ezt a hangján bosszulja meg. Elveszti a koloritját. Szegény kis Lina kétségbe volt esve. — Jaj, nem mondtam semmit, menjen, menjen innen kucséber, ne is lássam. Semsey felsóhajtott s megrendelte a másik pohár sörét. Hogy mire szaladt el az a kis fizetés? Hát ezekre az apróságokra, meg a váltótörlesztésekre. Az az í idő járta, amikor mindenki mindenkinek zsirált s ha az idegen megkérdezte: — Ki az a (bárom fiatalember? — azt a választ kapta: — Az elfogadó, a kibocsájtó, meg a forgató. Gyula minden kaputos embertől zsírót kért, aztán időnkint koncentrálta aZ adósságait, sikerült egyetlen .hatalmas váltót elhelyeznie, hogy nemsokára ismét az apróbbak következzenek. A végén odáig jutott, hogy ^rendes lakása sem volt, ágyra járt, valamilyen szegény iparoslegénnyel osztva meg a szállását. Megyei főtisztviselővel ez még sohasem esett meg, benne van a fegyelmi Ítéletében, amely hivatalvesztéssel sújtotta. A magával tehetetlen, sokban félszeg, akaratnélküii ember ugyanis a hivatalos dolgait sem intézte rendben s a J levéltárban őrzött anyakönyvi másodpéldányokba nem jegyezte föl a változásokat. Az aktákat elintézetteknek jelezte s rakta a polcokra. Hogy mit jelent — főleg vagyonjogi kérdésekben — hogy életben van-e egy anyakönyvezett valaki, vagy sem, azt talán fölösleges magyarázni. A miniszter megkegyelmezett neki, megadta a nyugdiját s akkor elkerült Torontálból a Semsey, akit már régen nem biztak meg bálák rendezésével. Budapesten telepedett meg, ügynökösködött. Rácz Gyula, a hires cigányprímás, azt mondja egyszer nekem: — Micsoda bolondos passziói vannak ennek a Semsey Gyulának, látnád csak miket árul. Csempészett cigarettát, nyakkendőkapcsolót, öngyújtót, aztán elkészítteti pecsétnyomóba, gummiból, a fotográfiádat is. — Nem passzió iez, feleltem, hanem abból él. — Ugyan, ne mondj már ilyet, ö nekem azt mondta, hogy unatkozik. Volt egy unokafivére, köztisztviselő Szegeden, az fölkeresett eKyszer. — Beszélhetnél a Gyulával — nekem kényes, — menjen olyan vidékre vigéckedni, ahol nem ismerik. Ide jön rongyosan, piszkosan, mindenkinek hangsúlyozza, hogy a rokonom, erőszakoskodik s határozottan kompromittál. — Nézd, Rudi, neked a rokonod, te könnyebben megmondhatod a vérednek. — A. fene vére, nem az enyém! — Semsey ő is. j — Az ám, de csak adoptálás révén. Az anyja özvegyasszony volt, mikor elvette a nagybátyám s ötét örökbefogadta. Valami kis krajzleros volt a felvidéken az apja, falusi zsidó. Csak bámultam. — Szó sincs róla, van nevezetesség a famíliájában, mert az anyja testvére volt Reményi Edének. De a mi családunkban Ggée még nem fordult elő. (Nem áin, gondoltam, de te is katonatiszt voltál előbb, aztán elvettél egy kaszlrnőt.) Azóta mind a két Semsey meghalt, a szegény Gyula valamelyik kórházban fejezte be a háború utáni nagy bizonytalanságban. Azért akik kegyelettel gondolnak a szerencsétlenjére, bizonyára megbocsátják neki a sokat hangoztatott gentry--gőgjét. öreg riporter. A SEMSEY
