Bácsmegyei Napló, 1924. november (25. évfolyam, 302-329. szám)

1924-11-30 / 329. szám

1924. november 30. BACSMEGYEI NAPLÓ 13. oldal A borzalom színháza Sivárak az uj grand-guignol előadások Előadás után bárzene üdíti fel a közönséget Paris, november A grand-guiguol-szinházban ni műsort játszanak. Ez a színház talán a legspe­ciálisabb párisi színpad. A félelemkel­tésre, borzaddlyra, fridegleléses hatásra felépített kis színház a legszebbek egyi­ke. Mennyezete faragott tölgyfa, csak­úgy, mint a falvédője és a színpad ke­retezése. Kényelmes, széles fotelekben remeghetnek a nézők, szám szerint há­romszázan. mert mindössze annyi szá­mára van hely. A foyerban miniatűr bár zongoristával, itt vidulhat felvonás, vé­geztével a megriadt szemlélő, itt eresz­kedhetnek le a felcsavart idegek. Olyan a hangulat, mint a félelmetes orvos megnyugtatóan berendezett rendelőjé­ben. Erre a berendezésre egykor valóban szükség volt. A grand-guignol műfajá­nak kialakulásakor, sőt még csak nem­régiben is minden lehető és lehetetlen eszközt felhasználhat a sziupad arra, hogy a néző szive-müködése fennakad­jon, hogy vére megdermedjen. Vér, tűz, halál, sikoly volt főeleme ennek a szín­padnak. El kell ismernünk, hogy a grand-guignoldnak esztétikai jogosult­sága is van. A borzalom éppen olyan ér­zelmi szükséglete az embernek, mint a jókedv és szomorúság. Még azt sem le­het állítani, hogy dekadenciára mutat. Gondoljunk csak a gyermekekre, akik édesanyjuk ölébe fúrják fejüket és az ördögről szeretnének mesét hallani. Re­megnek, sokszor sírva fakadnak, de szükségét érzik annak, hogy ez így le­gyen. Ennek a pszihológiai igazságnak szolgálatába állott a grand-guignol. En­nek köszönhet sok nagy, értékes sikert. Gyönyörűen fejezte be a múlt évadot is és ime, most egyszerre hanyatlani kezd. A novemberi műsor mindent hoz, csak nem vérbeli, művészi, hatásos grand­­guignol játékot. Hoz elsősorban két-há­­rom eléggé ügyes kabaréjelenetet, jó színészeket, de utána igazi hivatásának csak töredékét. Az előadás végén min­denki szomorúan állapítja meg: letiinö­­félben van az eredeti, pompás műfaj. Az első grand-guignol játék cimc: Chemin de Ronde. Sötét éjjel terpesz­kedik a börtön udvarára. Tizenkét óra, felváltják az őrt. Szőke, fiatal legény az uj őr, aki elgondolkozva sétálgat fel és alá a komor négyszögölben. Hirte­len rémült mozdulattal kapja le vállá­ról fegyverét: felülről a börtön-cellák; faláról izzó szempár világit reá. Egyik fogoly-nő leszökött. Nem tud elmene­külni, csak ott sétálgat a levegőn, mert úgy érzi megfullad bezárva, egyedül. Nem is akar mást, mint a holdat nézni, megszámlálni a csillagokat és beszélget­ni valakivel. Forró asszonyt hangján odaszól az őrnek. Árad belőle a hév, a vágy az izgalom. Meleg van, kiéhezett teste, szeretetre vágyó szépsége vala­mi után rettenetesen vágjuk. A fiatal katona nem áll ellen. A rab leereszkedik hozzá kötélen és ő elszántan magához öleli. Függöny. Második felvonás. Az őr derékszíja földönhever, ö maga a kis várta-széken ül, előtte térdel Margót. Hálás hangon fogad szerelmet a kielé­gített nő, megindulva simogatja kedve­sét, ki érte dacol a haditörvényszék szi­gorával. ígéri néki, csak őreá gondol, csak neki fog írni és remegve kér hű­séget a szőke fiútól. Ebben a pillanatban lépések zaja veri fel a börtönudvar csendjét: tiszti járőr közeleg. A katona megriadva kergeti Margot-ot, hogy me­neküljön azonnal. De hiába kap a rab­nő a kötél után, az elszakad. Nincs me­nekvés. A katonán halálfélelem lesz úr­rá. Rikácsol. Tönkretettél! Elpusztulok miattad! Elitéinek! Le kellett volna, hogy lőjjelek! Vagy te, vágy én! . . . Nem találhatnak itt élve!« Rikácsol a nő is: »Ne bánts! Ne ölj meg! Szeret­tél! Tied voltam! Az életem!...« Ebbe az állati hangzavara duóba hirtelen belé­­étörren a fegyver. Margót holtan bukik a földre. Függöny. Kész az első grand­­guignol, Amásodik címe: Le rapid 13. A 13-as gyorsvonat. Hőse a vasúti váltóőr, aki kicsiny házából hat váltókarral ezrek életét igazítja. A történet sovány. A vasutas egyik este rosszul érzi magát. Fáradt, agyonhajszolt teste nem bírja tovább. Jön a társaság orvosa, iog­­liegyröl beszél vele, azt tanácsolja, ha pihenni akar, hagyja ott fél nyugdíjjal a szolgálatot. Az öreg elutasítja az or­vost. De mikor megjön a leánya, kit apró gyermekével együtt elhagyott fér­je, kitör belőle a keserűség. Átok az élet, a világ, csak nyomor a bére, ro­bot az osztályrésze minden munkásem­bernek. A luxusvonatok naplopói dőzsöl­nek, de az, aki életüket őrzi, majd hogy éhen nem vész el. Közben rohant kapja el az öreget, öntudatlanul rdgy össze. Vcszélj'es pillanat, két vonat érkezik el­lentétes irányból, ha helyes vágányra nem tereli őket, bekövetkezik a kataszt­rófa. Ám az öreg vasutas csak hörögni tud. Leánya rossz karokat indít meg. A két vonat ogymásbafut. Újra a ret­tenetes hangzavarra, kábító hanghatás­ra épül fei a jelenet. A színpadon hörög a haldokló, őrjöng, visit a leánya, a kulisszák mögött pedig hallani a robba­nást, sistergést, zugdst, csattogást, dör­gést, hörgést, siránkozást, észvesztett kacajt, ami együttjdr a vonatszerencsét­lenséggel. Efy pillanaatra mégis kósto­lót kapunk a grand-guignolból. Mind­annyian elsápadunk, görcsösen fogjuk zsölyénk karfáját s bár már világos van, nem tapsolunk és nem mozdulunk. Még ur rajtunk a görcsös feszültség, mely kéjesen kínoz. De nem tart sokáig. A bárban meg­szólal a zongora s a remegő lábuk las­san táncütembe mozdulnak. Távozóban már fütyül is az ember. Fütyül minden­esetre a mai ötlettelen, sivár, fantáziát­lan ós üres grand-guignol színpadra. K. T. VÖRÖS KÖNYVEK IRTA: BAEDEKER A tizenkilencedik század legismertebb és leggyakrabban emlegetett alakjai valószínükig Napoleon és- Bismarck oltak, akiknek egy időben a hires Kyselack csinált némi konkurrenciát, de nem nagy tartóssággal. Ez a ió ur a híresség vadásza volt,, a reklám tehetsé­ges virtuóza, egy egészen különös fajta amatőr, aki — hogy úgy mondjam — kézirat gyanánt« szokott megjelenni. Mániákus jelenlevő, fanatikus önmeg­­örökitő volt az istenadta, akit az a szenvedély tüzelt fáradhatatlan ván­dorlásra, hogy olvasható legyen min­denütt a neve: évszázados tölgyek bar­na héjján, fehér gleccserek síkos jég­mezőin, a vén piramisok hegyén-csu­­csán, mentül több gloriefte-en, világító­tornyon, templomtetőn, emlékkönyvben, szóval: minden fölületen, amire ír­ni, vésni, égetni, fúrni, metszeni, vágni, karcolni, festeni, faragni, rajzolni és bé­lyegezni lehet. Nem mászta meg elsőnek a »Jungfrau«-1, de ő örökítette meg raj­ta elsőnek a nevét, — akik előtte jár­tak a szűzi magaslatán, szerényebbek voltak nála. S ő szerezte meg a kebel­­barátjának (a Herr von Siegellacknak) azt az örvendetes meglepetést, hogy mikor az hosszabb útról került haza, a felesége hókeblén látta tetoválva e köl­tői nevet: Kyselack. Száz meg száz a száma azoknak a krónikás adomáknak, amelyek a híres­ségre szomjuhozó ember leleményessé­gét bizonyítják, s azokat a stikliket tár­gyalják, amelyekkel a »históriai« nevét mindenüvé becsempészte. Kyselack itt, Kyselack ott, Kyselack mindenütt! De ahogy meghalt e beteges sóvárgója az emlegetettségnek (talán éppen akkor ütötte meg a guta, amikor a luzerni oroszlánnak a nyelvére akarta karcol­ni a nevét), nyomban megszűnt a hír­hedtsége is... Nevének komikus vará­zsa elmúlt, s elfoszlott a halhatatlansá­ga, mint mindazoké a kapaszkodóké, akikkel a saját becses személyiségükön kívül nem törődik senki. S azóta a derék férfiú neve már csak a művelődéstör­téneté, amely valamelyik szerény lapjá­ra följegyezte ugyan apró betűkkel a hírét ama furcsa komikusok és illusztris különcök közé, akiknek bogarai neve­tésre csiklandozták a kortársakat, de nem gátolhatja meg, hogy napról-napra jobban feledjék el kortársainak az utódai. Az a nem közönséges dicsőség, hogy hosszabb időre csináljon komoly kon­kurrenciát Napóleonnak és Bismarck­nak (s a huszadik század kisnapoleon­­jainak és kisbismarckjainak is), — ez a dicsőség a németnyelvű turista-könyvek megalapítójának: Baedeker- nek jutott osztályrészül. Ez a mai világ hatványo­zott Kyselack-ja, ez talán a legemle­­getettebb név ma Európában. Hallotta ezt minden emberfia, aki csak egyszer is utazott pár száz kilométert vasúton vagy hajón, s van akárhány ugyneve­vagy professzor az ilyen), aki az utolsó­­előtti kiadással indul vakációzni. A cég amellett nagyon puritán erköicsü, a vi­lágért se panamázik, s kijelenti az elő­szavaiban, hogy reklámot nem csinál se pénzért, se jószóért, s ha mégis éppen úgy megcsillagozza a Grand Hotel-eket mint az antik Vénusz-szobrokat és a hegyek tetőin kínálkozó »schöne Aus­­sicht«-okat, akkor biztos lehetsz benne, hogy nem kapott se pénzt, se jó szót a Vénuszoktól meg a szép kilátásoktól. Az az ös-Baedeker (vagy Badtker­­ős), aki megindította a népszerű vörös­könyvek vállalatát, igen-igen élelmes ur lehetett, s ha láthatná házának virágzá­sát s termékeinek szinte mescszcrü el­terjedtségét három világrészben, ugyan­csak büszke lehetne a nevére, amelyet a gyógyíthatatlan analfabétákon kívül mindenki ismer. Mikor ez az ügyes né­met élt, a múlt század első és második negyedében, akkor még egyszerűbb volt minden minf mostanában. Csak éppen az utazás ment nehezebben, meg a könyvcsinálás, — akkor tudniillik még nem utazott és nem irt könyvet minden ember. Mégis éppen ezen a két terüle­ten jelölt uj utakat, nyitott uj pályákat. A látni- és tanulnivágyókat megtanítot­ta utazni; kollégáinak, a könyvcsinálók­­jjuak pedig megmutatta, miképpen lehet 1 piacot csinálni, közönséget teremteni jegy újfajta könyvnek: a Baedckernek. Az angolok példáján buzdult (akik elő­ször utaztak és először irtak útiköny­vet), s amikor látta, hogy a honfitársai is egyre nagyobb számmal keinek ván­dorútra, könyvet szerkesztett nekik, amely rövjd idő alatt kelendőbb lett a legérdekfeszitőbb regénynél és népsze­rűbb a legtisztelíebb klasszikusnál. Kezdetben az első Baedeker — akinek: nevét, mivelhogy hatalmas dinasztiát alapított, igy is lehetne írni: I. Baedeker -— maga járta be személyesen az or­szágokat, városokat és fürdőket, ame­lyekről könyvet gyártott, s talán föl isi krakszlizott minden hegyre és meg is szemlélt minden képet, amelyről emlí­tést tett. Az alpesi tájakon, Svájcban és Tyrolban a hagyomány még most is emlegeti az »öreg« Baedekert, az elsőt (Isten kegyelméből), aki széleskarimáju kalapjával, kampós, szögesvégü botjá­val és hegymászó bocskoráva! mint le­gendaalak él a jámbor hegylakók hálás emlékezetében. A jó tiroli nép bizony nincs tisztában azzal, vájjon Krisztusi előtt vagy Kolumbusz után járt-e köz­tük az öreg Baedeker, — csak azt tud­ja, hogy akkor, amikor a Puster-völgy­be még nem vezetett vasút. Az alakjára még jól vélnek emlékezni azok, akik sose látták, s mikor egyszer Heinrich Noe, a szenvedélyes »Alpen­fex« haladt el mellettem WindiscK­­Matreyben, vezetőm, a becsületes Gurtl-Szepp, akivel nekiindultam a Kals-Matreyer-Thörl harmadfélezer mé­terének, azt súgta a kegyelet tisztelet­hangján: — Lássa, kérern, ilyenformája volt aZ öreg Baedeker. A nép megkomponálja magának az alakokat, akikre szüksége van. Ahogy mesét és mondát, akkép figurákat is tud csinálni a parasztnép, ez a tehetséges költő. A tiroli alpok egyszerű embere a Heinrich Noé patriarchális alakjában látja megelevenülni az ő képzeletbeli Baedekerjét, s azt hiszem, az intuíciója nem helytelenül utalta erre a hasonla­tosságra. Semmi kétség: a Gurtl-Szepp ösztöne szerencsésebb volt e hasonlítás­sal, mint ha bármely más tiuistában kereste volna a hagyományos alak vo­násait. No, olyan poéta; bizony nőni volt a vöröskönyvek első szerkesztője, mint akiben megjelenni látták: Noé, az alpesi tájak e szenvedelmcs útkeresője, aki­nek finom lélckre valló rajzai közelebb hozzák szivünkhöz a havasvilág illatát, a magas régiók rejtelmeit s a ritkább levegő költészetét, mint a Baedeker alapos, száraz, hideg, adatdus, prózai prózája. Üzletember volt ez, pusztán üzletember, akinek épp úgy »business« volt az utazás, mint a modern vigécek­zett müveit ember, aki sok kitűnő fiát nem ismeri a hazájának, de tudja és emlegeti szorgalmasan a vörös könyvek szerzőjének nevét. Még világrészünk nyugatán is Baedckernek hívnak min­den útikönyvet, irta bár Joanne avagy Conty, Nibby avagy Murray. — Ki nálatok a zsidó? — kérdezte a sajószentpéteri lakos a sajó-szentpálit, amikor kiváncsi volt rá, hogy mi a ne­ve a szomszéd falu boltosának. — Egy görög, — felelte amaz. Ilyképpen esik meg, hogy arra a naiv kérdésre, miféle Baedekerrel utazik, né­melyik turista azt feleli naivul: — üsell-Fels-zel. Mert a Baedeker-szó immár azt je­lenti: útikönyv, s e név a német szom­szédságban olyan népszerű lett, hogy a Meyer-féle turistakönyveket, amelyek barnakötésüek, barna Baedeker-nek ne­vezték el, — azt a vörös árnyalatot pedig, amely a Baedeker-könyvek kö­tésére emlékeztet, Baedeker-vörös-nek hívják a festék-, pamut- és selyemgyá­rakban. Magyarországon is mimásképp keresztelték el azt a pár gyönge kísér­letet, amely vörösbekötve ismerteti az országot, mimásképp, mint magyar Baedeker-nek? S a hírességének talán az is bizonyítéka, hogy egy magyar iró az ő neve alatt bocsájtja közre az írá­sait, amelyek rég elporladtak imár, ami­kor még mindig vörös könyvekkel fog utazni a nyugtalan emberiség ... Igazán, nem kel! több halhatatlanság egy becsületben elhalálozott férfiúnak. Mert a jó ember, akiről itt szó van, s aki olyan híressé tette a nevét, már nem él. Meghalt évtizedek előtt (a Lekszikon tudja, hogy mikor), virágzó könyvkereskedést, gazdagon gyümöl­csöző eszmét — a turistakönyvekét — s kitűnő nevet hagyva örököseinek. Pompás, könnyen kiejthető, gördüléke­nyen hangzó, a fülnek jóleső nevet, amelyet aligha emlegetnek ritkábban a Napóleonénál, aki szintén nagy utazáso­kat tett, s akinek az volt a szokása, hogy amely országba egyszer betette a lábát, azt mindjárt birtokba is vette. A nagy korzikai ugyancsak értett hozzá, hogyan kell egybekapcsolni a hasznost a kellemessel... Baedekerék is azon vannak, hogy egybekapcsolják. Ha hazaérkezel utad­ró! a nyár végén, légy meggyőződve, hogy az utazásod neked kellemes volt, a Baedeker-cégnek pedig hasznos. Pe­dig nemi annektálja az általa beutazott vidékeket, csak könyvet ir róluk, ki­­nyomatja öt- vagy tizezer pél lányban s minden második évben uj kiadást rendez belőlük, amelyet okvetetlenül meg kell venned, mert a kiadó »nem kezeskedik a régiekben foglalt adatok­nak a helyességéért«. Baedekerék a nélkülözhetetlenségük fölemelő tudatá­ban igen-igen kényes izlésüek és szuve­rén gőggel nézik le azt a szegény env •bért (természetesen valami hivatalnok

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents