Bácsmegyei Napló, 1924. november (25. évfolyam, 302-329. szám)

1924-11-16 / 315. szám

1924. november 16.

BACSMEGYEl NAPLÖ

13. oldal.

Istenítélet

Bizánc falai alatt a kistermetű Botond párbajba« megölte a görög óriást és ezzel egész népe győzelmét vivta ki a görögök fölött. A ivén Toldi Miklós eiőbujt nagyfalusi jodvából, ócska fegyverzettel Budán termett és megmentette a nemzetét attól a szégyentől, hogy a lietven- Jcedő olasz bajvivó győzetlenül távozzék az országból. Ezeknek a hősi mondáknak avarral borított korára emlékeztet az a szélesen hömpölygő epikai bőbeszédűség és a tárgy jelentőségét megnagyitó lelkekcsilit árudózás, ahogy a budapesti lapok a Kovács—Puliti-Dárbaj előzményeit, az affér elintézésének fordulatos nehézségeit és az eposzi magaslatra emelt esemény végkiiejíését pertraktálták.

Hosszú hónapokig tartott, inig az olimpiai versenyeken, inzultált magyar zsűritagnak sikerült lovaglás utón elégtételt szereznie. Az egész magyar közvélemény feszült érdeklődéssel figyelt azokat a valósággal diplomáciai jellegű tárgyalásokat, amelyek eredményéül a sértő olasz és a sértett magyar kardvivó szemtöi-szembe kerülhetett a nagykanizsai kaszárnya tornatermében. Az olvasóközönség izgatott kívánságát elégítették ki azok az oldalakra menő, képekkel illusztrált tudósítások amelyek a párbaj előkészületeiről és lefolyásáról számoltak be. A rí portérek megírták, hogy Nagykaui zscin a párbaj napján nagy tömegei hullámzottak az utcákon és detektívek cirkáltak mindenfelé az olasz mester esetleges bántalmazásának megelőzésére. Azt az ütést, amit PuJiti Kovács György arcára mért az egész magyar mén áléreztc -és félő v olt. hogy a nagykanizsaiak felháborodása elemi erővel tör ki sértés elkövetőjének láttán. A hatóságok gondos óvóintézkedéseket tettek, hogy az olasz vendéget ellenfele kardján kívül semmi más helyről eredő sebesülés ne érje és párviadal a törvényes tilalmat is hatálytalanító nagy nemzeti érdekre való tekintettel akadálytalanul megtartható legyen.

Maga a főcselekmény a hoskölteményszerü leírások szerint ■ pontosan negyed tizenegy órakor kezdő dött és kilencvennégy percig tartott. A magyar közvélemény részletesen tájtájékozódhatott a lapokból a gardeok. ráosztok. kontrarioosztok, pattinatók, radoppiók. ballaestrák, pussék. vasütések, színlelt és valódi vágások felöl' és megtudhatta a tüzetes jelentésekből, hogy a párbaj befejezésével Pulidnak száznyolcvanat, Kovácsnak százhatvannyolcat vert a pulzusa. A semleges biró megállapította, hogy a mérkőzés nem vezetett eredményre, ele Kovács a nemzeti önérzeten ejtett csorbát mégis kiköszörülte azzal, hogy az olaszt alaposan aikon billentette. A megvágott sértő fél még bocsánatot is kért és ezzel az ügy a lovagiasság legkorrektebbül alkalmazott szabályai értelmében elintéződött.

A magyar becsület merénylője ezzel a megoldással egyszeriben az elégtételre siető notibilitás héroszává nemesedett azok előtt, akiknek lelkében nemzeti sérelemként égett az olimpiádon elkövetett brutalitás. Az egyik krónikáira lelkendezve jegyzi fel, hogy a két egymásrautalt nemzet képviselője Nagykanizsán ragyogó lovagiassággal viselkedett. Sőt akad a történelmivé előléptetett ténynek olyan méltatőia is. aki a kedvező fordulat fölött érzett elragadtatásában Mussolini Itáliáját a politikai szabadság hazájának dicsőíti.

Nem valószínű, hogy a magyar munkás és paraszt túlértékelné ezt az egész úri háborúságot. amely most a párbajkódex utasításai alapián kötö.tt békével záródott le. Nem

tud gyönyörködni a középkori romantika daliás jeleneteiben, akit iá

megélhetés gondjai nyomasztanak és az istenítélet intézményesítése nem okoz örömet annak, aki egy ország boldogulásának főfeltételét a demokratikus fejlődésben és a múlt ócskaságával szakító kulturális haladásban látja. De még a párbaj elvi ellenségeinek és a hazafiságot nem a kalandozások idejéből való erkölcsök kultuszában kereső magyaroknak is jól esik az a költői igazságszolgáltatás, hogy a talián ékszerész,- aki Parisban durván megütötte a magyar versenybírót, felliasitott szájjal utazik vissza hazájába.

Nem is a múlt századok babonás barbarizmusának csökevényét, a párbajt ünnepük a nagykanizsai

diadalról zengő himmuszók, hanem a szerencsés kimenetelt, amely a sérelem megtorlásának vágyát is kielégítette és a magyar vivósportot is győzelemhez juttatta. Ha Puliti, aki a magyar vivóbajnokot arculiitötte, a tetejébe még le is kaszabolta volna a párbajban ellenfelét, akkor bizonyára más hangot ütött volna meg a magyar sajtó és az olasz mester személyi biztonságát őrző detektiveknek sem sikerült volna az istenítélet kiigazítására törő népharagot megzabol ázniok.

1 Minden ugy történt, mintha a tör téneimi mondák géniusza gondosko dott volna arról, hogy uj. szilié: szál szövődjék a magvar múlt gaz dag mintázatú keleti szőnyegébe.

bm.

AZ ÍRÓ TITKÁRA

IRTA: BAEDEKER

Egy félszázad előtt még nem igen akadt olyan iró, aki titkárt tarthatott, sőt volt nem egy, aki —- hogy megélhessen — maga ment cl titkárnak. De Párisban. a második császárság alatt, már találkozunk egy hírlapíróvá]:,. Jules Vallés úrral, akinek annyit jövedelmezett az ügyes tolla, hogy nein tudta elkölteni. Hogy könnyebben hághasson a nyakára a nagy keresetének, amely körülbelül évi huszonnégyezer frankra rúgott, elhatározta, hogy titkárt tart, akinek havi százötven frankot fizet. Ez is csinos öszszeg, s olyan fiatalembernek, akinek egy kis griseüe-en kívül nincs nagyobb családja, már biztosíthatta a megélhetését. Nem csoda hát, trogy amint híre ment a Vallés ur szándékának, igen sok nem éppen nagyon elegáns öltözékü fiatalember — megannyi titkárielölt -—rohanta még a »gazdag« zsurnalisztát.

Nehéz volt választani köztük, mert mindannyi majdnem egyformán tehetségtelen volt. Végre — hosszas gondolkozás és válogatás után —- a legkevésbbé tehetségeset szemelte ki erre a szép állásra, és Victor Noir, aki egyhavi fizetését előlegül azonnal megkapta (ennyi pénz sohase volt még a zsebében!), a Vallés ur titkára lett. Nyugdijravaló igény nélkül, félhavi felmondásra. Természetesen ez a fiatalember is újságíró volt... An’->*r'fa nem té«"''-'7tette ugyan eí a hivatását, hogy joga lett volna erre a szén pályára lépni, de ő megtette ezt a merész lépést, mert nagyon szerette a színházat, ahová ilymód ingyen járhatott, és nem félt párbajoktól, amelyek akkoriban épp ugy — és majdnem oly gyakran — kijártak a harcos zsurnalisztáknak, mint a színházi szabadjegyek. S aztán a jó fiú a régibb foglalkozását n-^unta s szabadulni kivánt tőle. Eredetileg kereskedősegéd volt, s mint ilyen elég jól bevált, — csak a műveltsége tűnt fel kissé hiányosnak abban az előkelő boltban, ahol működött, s ahová jobbfajta vevők jártak vásárolni. Ettől a jelentéktelen hibától eltömítve jól megállta helyét a divatárusüzletben, m^H szélesvállu és erős mellkasu fiatalember létére nagyobb megerőltetés nélkül győzte létramászást s a dobozok, csomagok, ládák és egyéb sulyok emelgetését. Gondolta, az erőteljes fizikum a birlapir'- ” se árt. s remélte, hogy ott ta^n kevesebb műveltséggel is megelégszenek.- Hiszen az olvasóközönség se olyan borzasztóan müveit!

így csinálta meg hirtelen elhatározással azt a merész kilengést, amely őt a világos boltból egy sötét szerkesztőségi1 szobába helyezte máról holnapra zsurnalisztává avatta.

Ne gondolják, kérem, hogy álhirlapiró lett. A szélhámosság épp oly

távol állott tőle, mint a szigorú puritánság. Sokkal talentummentesebb volt, semhogy képes lett volna tudatosan svindüt űzni. Nem, ő valódi cikkeket irt és igazi lapoknál próbálta őket elhelyezni, ami persze nem sikerülhetett neki mindég, mert tele voltak banalitásokkal és mindén eredetiség nélkül szűkölködtek. De Victor urfi bent volt a céhben, s olyanformán tudott belépni a szerkesztőségekbe, hogy sehonnan se dobták ki. (Ma is nem egy embernek abból áil a szilárd pozíciója, hogy onnan, ahová nem való, nem hajigálják ki.) Ha a komolyabb újságok nem is használhatták, a cikkeit. amelyekkel meghazudtolta Nisard-nak azt az állítását, hogy franciául nem is lehet rosszul írni, azért mégis el tudott valahogyan helyezkedni: »rendes« munkatársa lett egy, nagyon vörös lapnak, a Marseillaise—nek. Így aztán elérte azt. hogy az irók kollégájuknak tekintették, sőt Vallés ur. amint mondtam, a titkárává léptette elő.

Ez volt neki az első nevezetessége, —- a második és utolsó híressége pedig az, hogy egy Bonapartét (Napoleon Péter herceget, a császár kiizénját) pofonütött. Ez nagy élmény volt mindkettőnek. Mprt kevés ember dicsekedhetett azzal, hogy pofonvágott egy Napóleont, és a Napóleonok nem igen szoktak pofonokat kapni. Péter hercegnek olyan meglepő volt az eset. hogy nyomban agyonlőtte a hirtelenkezii fiatalembert, aki igy nagyon .is gyors karriert csinált a halhatatlanság országutján. E kaland nélkül talán már a nevére se emlékeznénk a boldogtalannak, akinek bizony jobb lett volna ottmaradni a Rivoliutcán, abban a boltban, ahol azelőtt segédkezett és nem minden rátermettség nélkül szolgálta ki a fashionable vevőket.

■ Jelentéktelen kis firmák igy jutnak bele a világtörténetbe, amelynek irói azt állítják, hogy ez az emberölés (amelyet az antibonapartisták gyilkosságnak deklaráltak) elcpostája és siettetője volt a napóleoni dinasztia bukásának és talán a francia—német háború (1870) kitörésének is. Nem lehetetlen. A szerencsétlen fiatalember temetése olyan tüntetésekre adott alkalmat, amelyek a Tuileriákat nagyon is érthetően figyelmieiztették arra, hogy minden földi dicsőség múlandó . . . S a fölmentő Ítélet, amelyet a törvényszék az indulatos herceg bűnügyében hozott, szintén nem volt ilkalmatos arra, hogy növelje a Napóleonok hanyatló népszerűségét.

Nos llát, mielőtt ez a szegény pályatévesztett fim akinek bizony jobb lett volna a boltjában árulni mint politikát csinálni, a Péter herceg golyója folytán »hnlliatatlan«-ná lett. mint titkár működött Jules Vallés mellett. Sajnos, ebben a pompás

sztallumban se tarthatta magát soká, mert hamarosan kisült róla, hogy nem alkalmas ilyen fontos hivatalra. Rákiáltott egyszer a főnöke:

— Ember! Hiszen te nem tudsz

helyesírást!

Ártatlan szemmel, mint egy megsértett őzike, tekintett a kenyéradójára. Victoir Noir és méltatlankodva mondott ellent:

_ '■— Micsoda? Nem tudok ortográfiát? Hát akkor, ha szabad kérdenem, ki tud?

— Mindenki, csak te ném! — támadt rá mérgesen Vallés, akit nagyon bántott, hogy ilyen tudatlan frátert vett maga mellé.

De jó ember lévén, hamar megsajnálta. s ekképen próbálta vigasztalni:

— Nézd csak, filaän, azért nem kell haragudnod... De kétségbeesned se. íiizonyos, hogy a helyesírás szabályaival nem állasz a legbarátságosabb lábon. De ez csak-baleset és nem komoly szerencsétlenség. Megtanulni ezt a művészetet valószínűleg sohase fogod, mert nagyon nehéz és nem vágy hozzá elég intelligens, s- az újságírói pályán ez nem lesz akadály neked, mert ott mások is vannak, akik jobban tudnak vivői mint irni. s mégis kitünően boldogulnak. Meg aztán olt vannak a lapnál a szedők meg a korrektorok, a revizorok meg a szerkesztők, akik közt mindig akad olyan ezermester, aki ismeri a helyesírási;szabályokat és helyreüti a hibákat, amelyeket a járatlanok elkövetnek... De titkárnak, megbocsáss, nem- vagy alkalmatos. Annak jobban kell ismerni aa ortográfia törvényeit mint a gaz-, dájának. Mert, az ördögbe is, mért tart az.ember titkárt? Es én attól félek, szegény barátom, hölgy még én is jobban tudom őket... Beláthatod, hogy ez a természetellenes helyzet tarthatatlan. Fiam, nekünk,, bárhogy fáj is emiatt a szjvém, el kell válnunk.

— Te csak szabadulni alr^-r- tőlem, — vitatkozott keserűen Noir. — Én éppen olyan helyesen tudok irni, mint akárki köziiletek.

— Tévedsz, öregem. Tő .Olyan botrányosan írsz, mint egy $Zalé ács ne !

— Mily igazságtalan vüt! A szüleim is tartottak szakácsnőt, s a szerelmes leveleit mindig én irtani, s a kéményseprő, aki kapta őket, sohase panaszkodott a hiányos ortográfiájuk miatt... Én azt hiszem, hogy te csak űrügyet keressz, hogy elbot sújthass. ‘

— No hát. próbáljuk meg. — ajánlotta a jólelkü Vallés. — Tegyünk még egy kiisérlctet. Majd diktálok néhány sort és te írod. De aztán jól vigyázz! Igen?

, ~t Helyes! — felelte Noir, s a tolla már el is merült a tintatartóban

És Vallés diktálni kezdett. Sajnálta a szegény Victort, s úgy tett vele mint a professzorok a kevesettudó jelöltekkel szoktak, akiknek kegyelemkérdést adnak. Gondolta: ha a világszerte ismert Télémapue első sorait diktálja, talán nem hozza túlságos zavarba a titkárát.

— Calypso qui ne pouvait se consoler ...

Nois mingyárt az első szónál dühösen pattant föl és méltatlankodva kiáltotta:

— Ez nem, lojális! Francia helyesírásról van szó, és az első szó, amelyet a toliamba mondasz, nem francia. Honnan tudjam én, mint kell írni ezt az idegen szót, amelyről azt se tudom, hogy mi fán termett?

Vallés nevetett s leírta Noir helyett a Calypso-t.

— És most fo’ytasd, — biztatta.

A titkár irt s a consoler-ig minden

jól ment, de amikor ideért, fölpillantott a papirosáról és naivul kérdezte :

—Kérlek alássan, hány el]el írják

P.t