Bácsmegyei Napló, 1924. szeptember (25. évfolyam, 239-268. szám)
1924-09-21 / 259. szám
1924. szeptember 21 BACSMEGYEI NAPLÓ 11. oldal, Erre vonatkozóan igy folytak le a kísérletek: Baktériumokkal oltottak be bizonyos anyagokat és aztán egy csőből dohányfüstöt bocsátottak reájuk, hogy ellenőrizzék.vajjon mennyire bénítja meg a füst a baktériumok fejlődését. Minden baktériumtelepre annyi füstöt engedtek, amennyit egy dohányos kifúj rövidebb idő alatt, két-három cigaretta, vagy két kis pipa füstjét. Huszonnégy óra múltán a baktériumos telepeket harminckét fokra melegítették. Ekkor kiderült, hogy az influenza, hagymáz, torokgyík, tüdőgyulladás, a genny- és kolerabacilusok egyáltalában nem fejlődtek ki a füst hatása alatt, mig a dohányfüsttel le nem pácolt anyagok baktériumai szépen felcseperedtek. Tehát a dohányfüst tényleg megakadályozza a baktériumok kifejlődését. A másik kísérlet, mely a dohányfüst bacillusölő hatására vonatkozik, szintén tanulságos. Itt már teljesen kifejlett bacillusokat vettek elő, melyek tizennyolc órai erjedés után húslevesben tenyésztek. A kísérletezők megállapították, hogy csak az influenza bacillusait ölte meg a füst, ellenben a többiek vidáman lubickoltak öt-hat grammnyi nikotin élvezése után is. Mindenesetre — gyújtsunk rá. ¥ Ki az első drámaíró ? Victor Berard, a hírneves régész, utazó és hellenista harminc év óta dolgozik inár az Odyssea fordításán s most bejelenti, hogy munkájával elkészült. Ez a fordítás Homeros költeményét a legteljesebb szöveg után adja, kiegészítve azokkal a részletekkel is, melyeket a micenei ásatásoknál leltek meg. Nevezetes, meglepő következtetéseket von le a kitűnő tudós a szövegből, melynek alapos ismerője és szenvedélyes tanulmányozója. Ezt mondja: — Odyssea nem olvasásra készült költemény, hanem elsősorban előadásra. Homeros nézetem szerint drámairó volt, szövegét a rapszódok énekelték. Minden szava beszédre, énekre, taglejtésre való. Manapság általában elbeszélő költeménynek tekintik, de ez csak a maiak felfogása folytán történhetett, mert ők époszokat írtak. Homeros nem volt egyéb, mint Aishylos elődje. Biztosra veszem, hogy az Odysseát elő is adták, hiszen jelenetezése kitűnő, olyan drámai érzékkel van felépítve, hogy szinszerüségét sok modern drámairó is megirigyelhetné. * A szellem nem jelentkezik. Nevezetes halottjuk van a spiritisztáknak: Geley Gusztáv, a párisi metapszihikus intézet igazgatója Varsóban repülőgépszerencsétlenség áldozata lett. Hívei, tisztelői azt remélik, hogy az elhunyt — micsoda silány szó — nemsokára életjelet ad magáról, amint megígérte. Mert Geley Gusztáv egész életében a halál utáni dolgokkal foglalkozott, folyton szellemekkel társalgott, rajongó és lelkes búvára volt a tulvilági életnek. Emellett hideg volt és pozitív. Nem vakbuzgó, hanem meggyőződéses spiritiszta. Rengeteget kísérletezett, hogy összeköttetést, létesítsen élők és halottak között és sem a csalafinta médiumok, sem pedig a sokféle kudarcok nem józanitották ki öt. Gyakran mondogatta, hogy halála után visszatér. — A halál — ez volt a szavajárása — csak aféle kis incidens. Biztosan van ott egy kis mesgye, mely visszavezet ide tihozzátok. i Tehát a párisiak soha lázasabban nem szeánszeoztak, mint ezekben a hetekben, hogy vezérük már megérkezett a titokzatos tartományba. De eddig semmi jel. Úgy látszik, szegény spiritiszta tudós nem kap »onnan« sem útlevelet, som halárátlépési igazolványt. A határincidens komoly. Hivatalnok urak. Mennyi tréfás karcolatot, bökverset Írtak már a hivatalnok urakról, a copfjukról és nagyképűségükről. De azért még mindig nem javulnak. Újabb történet, mely most esett meg Fárisban. Egy ismert színésznő hosszabb' útra készül, délután negyed hatkor beszáll egy bérautóba az Opera-téren, hogy a vasúthoz hajtasson. De az autó párnáján táskát talál, melyben kétszáz részvény van. (A párisi részvények nem olyan alacsony árfolyamuak, mint a mieink. Legalább százezer frankot megértek.) — Ejnye, — sóhajt a színésznő — micsoda kellemetlenség. Mindgyárt indul a vonatom s igazán lehetetlen magammal vinni ezt a kis vagyont. Hajtson azonnal a rendőrséghez — szól oda a kocsisnak. A rendőrség épületében a talált tárgyak osztályába siet, csakhogy ekkor elmúlt már fél hat. A hivatalnok ép lecsapja fülkéje üvegablakát. — De kérem — kiált a színésznő — lekések a vonatról. Es százezer frankról van szó. — Mindegy — szól a pontos hivatalnok — elmúlt az óra, csukunk. Tessék holnap jönni. így folyt a párbeszéd körülbelül negyedóráig a bezárt ablak rácsán keresztül, a becsületes színésznő és pontos hivatalnok között, ki csak eztán fogadta el a részvényeket, miután a színésznő a sajtóval fenyegetőzött. De több mint fél óráig kellett kapacitálni a talált tárgyak gondnokát, hogy rátukmálhasson százezer frankot Berlinben egymásután csuknak be a mozik. Nem »nyári szünet« okából, nem »átalakítás miatt zárva.« felkiáltással, hanem egészen egyszerűen, mert: nem mennek. Háromszázötven berlini kinő közül több mint száz végleg bevonta lobogóját, a világot jelentő lepedőt és beszüntette az üzemet; a többiben is nagyrészt üres házak előtt peregtek le az öles plakátokon hasztalanul hirdetett slágeríilmek. A német mozgófényképszinházak tulajdonosainak lipcsei kongresszusán — mint a Bácsmegyci Napló a napokban jelentette — kétségbesetten állapította meg Ludwig Scheer, a mozidirektorok egyesületének elnöke, hogy megszűnt a két évtized óta egyre növekvő érdeklődés a kinematográfszinházak iránt, vége a mozi-láznak, a nagyszerű filmkonjunktura immár csak a múlté, és a közönség — ez az, amit a legfájdalinasabban ismert be — a közönség, a mozi jámbor, naiv, szimpla és mindig hálás publikuma alaposan megunta a mozit. »A film nem ismer lehetetlenséget«, — ez a jelszó ékeskedett a mozi fehér zászlóján és ezt a büszke állítást igazolja be a berlini mozikrach: nagyobb csodát, mint azt, hogy a közönség lassankint kiábránduljon a moziból, igazán nem tudott volna a filmgyártás produkálni. Két-három esztendeje még lehetetlennek látszott, hogy ez megtörténhessék. Bár mutatkoztak gyanús jelek. Amerikában a filmipar iszonyatos energiával, pénzt nem kímélve és számolatlan milliókkal licitálva le az önvédelmi harcaiban minden áldozatra kész szeszkartelt, feküdt bele —< pontosabban: kénytelen volt belefeküdni — az általános aikoholtiklmat elrendelő törvény, a szdraz-bill keresztülhajszolásába, azon az alapon, hogy a nagyközönség minden centet, amit alkoholra kiad, a mozitól von el. Ez az első hallásra kissé meglepően hangzó tétel, az alkohol és a mozi közti összefüggés ilyen megállapítása, nem nélkülözhet minden alapot, mert például a jelenlegi berlini mozikrachot is elsősorban annak tulajdonítják az érdekeltek, hogy a közönség inkább sorházakba jár, ahol újra forgalomba került — ami hiányzott a háborúban, a mozik fénykorában — a békebeli bajor sör. A derék németek, akik idáig igazságosan egyenlő mértékben tanúsítottak vonzalmat az eddigi hitványabb minőségű árpalé és Henny Porten művészete iránt, I a sör javulásával egyenes arányban mellőzve a mozi kultiválását • szivük összes gyöngéd érzelmeit mindinkább a Gambrinus isten legmagasabb protektu-Boldog ország, hol százezer frankot Bevisznek a talált tárgyak közé. Csodás ország, hol százezer frankot nem mindgyárt akarnak elfogadni . . . ¥ London ura. így nevezik mostan a londoniak, francia mintára a főhóhért, ki ezekben a napokban Baguier és Patrick Mahon kivégzése miatt az érdeklődés homlokterében áll. A lapok is sokat foglalkoznak e regényes állami hivatalnok életével és mesterségével. Angliában nem könnyű dolog hóhérnak lenni. Megkövetelik tőle, hogy gyorsan, kellő hidegvérrel és . . . emberszeretö alapossággal gyakorolja mesterségét. Pontosan ismernie kell az elitéit testsúlyát, hogy gazdag kötélgyüjteményéből kiválaszthassa azt, mely megfelelő. Előző napon az angol hóhérnak a törvény szerint főpróbát kell tartania az akasztásból még pedig úgy, hogy egy hasonló súlyú homokzsákot akaszt fel, a kivégzendő helyett. (Más nem vállalkozik a szerepre.) A szörnyű műveletnek az elitéit odavezetésétől kezdve a hurok összeszoritásáig mindössze negyven másodperc alatt kell leperegnie. Ha aztán a főpróba sikerült, másnap megtartják a — premiert. rátusa alatt álló nedűre pazarolják. Mindenesedre, ha van isi valami e magyarázatban (amelynek gyönge oldala, hogy teljes tájékozatlanságban hagy mindenkit afelől, mért nem konkurencia a mozinak a cukrászda, trafik, színház, uszoda, könyvkereskedés és mért csak a kocsma meg a bar?) sok elfogultság is van abban, hogy a filmemberek a mozi vonzóerejének csökkenését igy akarják mavvarázni. Mert annak, hogy a közönség a kocsmát és a bárt jobb szórakozóhelynek tartsa a mozinál, előföltéteie kellett hogy legyen a mozi vonzóerejének csökkenése. Az, hogy a berlini publikum ledegradálta a mozit a habos bajor sör mögé, csak úgy magyarázható, hogy már előbb is beleunt; az amerikai filmszakma sem kötött volna bele a szeszkartellbe, ha nem lett volna már. előzőleg baj a mozik körül, amin segíteni kellett. A mozi népszerűsége erősen megkopott egyszerre, de bármily csodálatosnak tűnik ez a hosszantartó mozitéboly után, magyarázatát találni korántsem boszorkányság. Igaz, nehéz elképzelni, hogy hogyan lehetett megunni azt a találmányt, ami nem ismer lehetetlenséget és korlátlan lehetőségék kapuit nyitotta meg a színjátszásban? Hogyan lehet unalmas az a művészet, amely éppen változatosság tekintetében minden ábrázolási, megjelenitési, alkotási eljárást fölülmúl? Hogyan válhatott megszokottá a fantáziának, a rendkivüliségeknek, a meglepeíéseknelc, a soha-nem-látott újszerűségeknek, a megszámolhatatlan. eshetőségeknek, a legszokatlanabb szenzációk-» nalc, a variációknak, kombinációknak és permutációknak; kibányászhatatlan kincsesháza, a mozi? Úgy, hogy nem Igyekezett megvalósítani semmit a rendelkezésére álló lehetőségekből. Mihelyt rátalált az első sablonra, amely sikereket jelentett számára, nem mert elmozdulni mellőle és uj próbálkozások helyett óvatosan, gyávául, grájzlerosan megmaradt a jó mélyre kitaposott, kipróbált és egy-kettőre elcsépelt kerékvágásban. A legfiatalabb művészet hamar megunta az uttörést és konzervatívabb lett, mint a beszélő színpad, amelynek mintájára berendezkeít. Irodalomhoz és ' művészethez még annyi köze sincs, mint az ezektől szintén gondosan őrizkedő színpadnak, de amíg a beszélő színész és a drámaíró e fogyatkozás eltakarására úgyszólván művészetié fejlesztette a rutint, a művészet halálos negációját, addig a mozistar és a filmdramaturg még ennyi íáradsájgot sem vett soha magának. Messze Mozikrach Irta: Diószeghy Tibor elkerülve még a gondolatát Is annak, hogy kihasználják, egy kevés üzleti bátorságot igénylő kísérletezéssel, a1 film lehetetlenséget - nem - ismerésének előnyeit, a mozi urai mindamellett, ha más értelemben is, de ragaszkodtak ehhez a gondolathoz és csakugyan nem ismertek lehetetlenséget, amikor arról volt szól, hogy egészen kevés kivétellel félmüveit és bosszantóan unintelligens rendezőiket rászabadítsák a film-S művészetre. Nem ismertek lehetetlenséget, amikor arról volt szó, hogy tehetségtelen, rövidlej áratu metresszeket primadonnákként gyúrjanak bele a köztudatba. Nem ismertek lehetetlenséget, ha arról volt szó, hogy az analfabétaságot a kleptomániával mesterien öszszeegyeztetni-tudó dramaturgjainknak a legoperettibb nívón is jóval alul álló szánalmasan silány tákolmányaival gyógyíthatatlanná fertőzzék a filmirodalmat. A filmrendezők és filmdramaturgok impotens garázdálkodása vitte főként kátpyuba a mozi-Thespis kordáját. Sablonos scenáriumok és sablonos rendezés: ez a kettő járatta le a mozit. Nem egy kéz, de egy ujj elég annak megszámolására, hány uj rendezői ötlet merült föl a legutolsó tiz éven be,lül? (Az egy »Cah'gari« és több nincs is.) A filmirodalom pedig: öt-hat téma izzadtságszagu variációja. Újat nem mernek produkálni, de annál nagyobb bátorságot fejtenek ki abban, hogy tizezerszer fölvett, de ezt nem tekintve is minősíthetetlenül bárgyú meséket újból és újból föltálaljanak azzal, hogy »ez kell a közönségnek«. Kísérletezni nem mernek, mert »biztosra mennek« émelygősen szentimentális agyalágyultságaikkal. A mozisok — nagyrészt még ugyanazok, akik a mozit, mint »terra incognita«-t meghódították és akik, mint minden hóditó első generáció, rettenetesen vegyes társaság — saját ízlésükhöz szabták a műsorokat és bősz ambícióval gyártják a cukros vizes romantikát, »mert ez az üzlet«. A konkurrens szesz iránti ellenszenvük, úgy látszik, az oka annak, hogy alkohol helyett limonádét akarnak mindenáron a publikumra tukmálni és nem veszik az istennek se észre, hogy a közönség torkig van már ezzel, az eleinte talán élvezett, nemtelen itallal, és ezért fordult vissza az alkoholhoz. Ha ezt és igy nem is fogják meglátni, a mozikrach, amely hamajosan kilép elszigeteltségéből és másutt is mindjobban terjed majd, egy-kettőre megmagyarázza az érdekelt filmeseknek, hogy nivótlant és rosszat produkálni még sem mindig biztos üzlet és a giccs nem is keli olyan nagyon a közönségnek. A németországi mozikrach’ intelem és figyelmeztetés. Egészen bizonyos, hogy a közönséget — amelynek, mint a lipcsei kongresszuson megállapították, a pénzhiány és a jegyek megdrágulása amugyis megnehezíti a mozibaj árást — nem lehet másképen visszaszoktatni a moziba, csak úgy, ha ott jó képeiket adnak és főleg végre valami mást, újat, eddig-nem-látottat. A filmesek, ha majd látják, hogy muszáj, talán még arra is kapliatók lesznek, hogy lemondjanak kedvenc sportjukról: előre megfontolt szándékkal rosszat, unalmasat és tehetségtelent produkálni. A mozikraeh — éljen! — még megteszi azt a csodát, hogy épkézláb meséi ü, a logika törvényeinek ostobaságból hadat nem üzenő és rendezői naivitásból származó ellentmondásokkal nem fűszerezett filmeket fogunk látni. Itt lenne már az ideje (kezdők és többéves gyakorlattal ■«■uj— bírok) vajdasági nagyobb pmzimezeíhez kerestetnek. Szerb és német nyelv perfekt tudása elengedhet étién feltétel. Csakis ilyenek ajánlkozzanak, eddigi működésük, referenciák és fizetési igényeik megjelölésével. Írásbeli ajánlatokat Schtsclka hirdetőiroda, Ncvisad, Futoški put 2. továbbit. 6912
