Bácsmegyei Napló, 1924. augusztus (25. évfolyam, 208-238. szám)
1924-08-10 / 217. szám
1924 augusztus 10. BACSMEGYEI NAPLÓ 11. oldal Nászéj Irta: Kemény Simon — Milyen szép ez a szoba! _ Milyen puha, milyen szagos és milyen sejtelmes. Mintha azok a piros rózsák szűrnék ki magukból ezt a homályos világosságot s mintha ez a tompított fényű rózsaszín lámpa lehelné tele a levegőt nehéz illattal. Az ágy milyen hüs és milyefl fehér, a párnák a boldogság madarának behelyétől duzzadnak.. A himpor nem fekhet könnyebben és édesebben a virág szirmán, mint háióinged csipkés selyme feküdt . a lila paplanon. És láttad a kecses piros papucsot? Mintha két pillangó szállt volna az ágy elé. Ezt mind az anyai szeretet és gyengédség művelte. Néhány esztendővel ezelőtt álmodni sem mertem ennyi szépségről és ilyen boldogságról. Milyen poklon mentein én végig, míg ebbe a mennyországba jutottam! Négy évig a fronton és háromig hadifogságban. Ifjúságom legszebb hét esztendeje a sors kemény próbájával telt el, hogy megérdemlem-e ezt a boldogságot. Az összes • férfierények próbája volt az a keserves idő. — nem dicsekszem — de ha egy is akadt volna, amelyik nem működik tökéletesen. százszor elpusztultam volna. Mit tudja ez a mai puha fiatalság, amely a mi komoly boldogságunkat táncolja körül csúf négernóták ritmusára, hogy mi a háború? Ez csak ahoz ért. hogy milyen a jólszabott ruha. milyen a divatos cipő, melyik a szezon kedvenc illata, milyen színű legyen a harisnya, hogy kellemes szinhullámot adjon a ruha, az ing, a nyakkendő és kalap színével. Gyáva, nyálkás csigatestek, szegény nők. akiket az Isten ezekkel megver. — Mi. tizennégyes férfiak megmutattuk. Én a legelsőkkel mentem az ellenségre. A vonatom jó-_ formán meg sem állt. már benne voltam az ütközetben. Egy kis házat kellett rögtön elfoglalnunk. A katonákat részint megöltük, részint elkergettük. A ház a miénk volt, de mikor negyedmagammal az udvarra léptünk, hogy bemenjünk, észrevettem egy vadtekintetü asszonyt, aki hosszuszáru puskával lapult meg az ajtó mögött, hogy az első belépőt lelőj je. Nem haboztam. Kívülről az ablaksarkából becéloztam s az asszonyt az orra és a szája között találtam. Egész kémszervezet feje volt ez a némber. Mások még puskaport sem szagoltak én már a legsúlyosabb kézitusába kerültem. Kis csapatommal éjszaka földerítésen jártam. Rettentő sötét volt, egyszerre s Néha hónapokig nem tudtam megmosdani. A fehérnemű lemállotí rólam. Sokszor elnéztem a kezem és úgy éreztem hogy rozsdás a vértől. Oroszországban egyszer bekerítettek bennünket s mindenkit megöltek körülöttem. Én úgy menekültem meg, hogy egy döglött ló hasát felvágtam s abban bújtam el. Volt úgy. hogy a lövészárokból két hétig sem tudtuk kidugni a fejünket. olyan borzasztóan lövöldöztek ránk éjjel-nappal. Temetni sem tudtunk és mintha a feloszló testek bűze tovább folytatta volna a küzdelmet, amint a szél tőlük hozzánk, vagy tőlünk hozzájuk fújta. És mi volt mindez a fogsághoz! A hideg, a férgek, a tífusz, a kolera, az éhség lehet elfelejteni. Akik ezt túléltük, mi megérdemelünk titeket, a ti szerelmeteket és örök hüségteket. Odahajolt a sápadt, reszkető leányhoz, arca érintette az arcát és a szája annak • ajka felé közeledett. Az szegény meg kimeresztett szemmel nézett maga elé, úgy érezte, mintha a viharos tengeren vinné a hajó, A szoba falai táncoltak, minden mozgott vele és körülötte. Abban a pillanatban, amelyben a férfi szája hozzáért, őrült erővel felugrott, verejtékes homlokára szorította kezét és csak sokára könnyebbedéit meg. Akkor forró szégyennel kuporodott egy nagy karosszékbe és sírni kezdett. A, férfi sokáig nézte és nem tudta borzalmait nem megérteni, hogy mi baja lehet. Babits Mihály: A sziget nem elég magas Arcom olyan kórus (igy mondod), mint szomorú ablak érdes üvegből, mely nem a napsugarat veri vissza, sőt a sötét szoba vak búját pingálja a fénybe ünneprontóként. Körülöttünk árad a lombok ünnepe, égre feszülnek a kert rab erői, az ég langy ujjakkal simogatja a kertet. Házam a napban énekel, és szerelem vet fátyolt kandi szemeknek pitvara oszlopain. De az én arcom borús. Oh, tán érzem: csak sziget ez! Tán távoli tengerek ádáz sója zavarja izét a virágillatnak. Előttem sanda jövő, körülöttem népek nyomora, tikkadt gyűlöletek kálója, önös kormányok öröklő versenye, vér, vér, vér . . . Nem apadt el az ösztönök alja, könnyű zsilip>w szegi csak, szomjas kontárok ügyetlen ujja alatt. Artér a világ, ártér Magyarország véres iszappal. A föld iszamós, s már érzem a dombot ingani házam alatt. De ezen nem sírok. A múló perc a mienk. A többi az Isten dolga. Talán ő öntöz a vérrel csak s trágyáz csak a szennyel. Az Ínség tengere nő s el is öntket. Az emlék fennmarad, állván tűnt szigetünk tetején, mint kincses zátony a süllyedt Atlantisz vizein, s tán száz ily zátonyon épül majd az uj és szebb Atlantisz. Hiszem, ezt. De az arcom mégse vidám. Ne okolj! A vidámság ünnepet illet, lombokat és madarat s kivirágzóit kertet. Az Ember ünnepe távol még. Ki pihenhet célja előtt? S hány megfeszülés kell még a jövő Atlantiszig! Én sem nyughatom — óh, babonás szív ! — öröm közt bár ! A jelen kincs, mint a jó levegő, nem elég soha! Többet, örökké többet, amig élünk! A sziget nem elég magas, édes! A szent asszony köntöse Irta: Sz. Szigethy Vilmos idegen katonákba ütköztünk. Lövöldözni nem lehetett, mert nem tudtunk, nincs-e közelben nagyobb erő! Szuronnyal mentem neki a legelső ellenséges katonának, a sötétben nagyot döfök feléje, de íélrelcndültem, a szuronyom egy fa derekába szaladt s kettépattant. Na, majd a puskatussal s már zúgott is egy szörnyű ütés egyiknek a fejére. Mint a rossz dinnye, úgy loccsant széjjel. Ebben a pillanatban egy vaskéz megfogja a torkom. Elvesztem, gondolom, mert egy revolver csöve szorul a torkomra. De hirtelen eszembe jut jó svéd bicskán?. Eldobom a puskát, előveszem a kést. kinyitom és vad erővel hátrafelé szurok vele. irtózatos orditás. a tarkómra forrón spriccel a támadó vére és végigcsurog a gerincemen. Az ellenség háttal elvágódik mögöttem. A kés a szemén át markolatig szaladt az agyába. — Nekem mindig irtózatosan kellett küzdenem az életemért. A mappán hiába fogja keresni bárki is Kajszíiligetet, úgy sem akad rá. Ott történt ez a, história,amelyről én váltig álütgattam, hogy csak legenda, mégis szigorúan ragaszkodott a hitelességéhez mindenki. fiát az történt, hogy Kajsziligeten valamikor hitbuzgó asszonyok szobrot emeltek Szent Anna asszonynak. Nyár derekán, mikor javában tartott a takarás, buzakalászokkal meg is koszoruzimádságokat mondtak, főleg áldott állapotban levő menyecskék, hogy a születendő kislány legyen olyan jámbor, istenfélő, mint amilyen ő volt. A szobor a folyó partján díszlett, olajfa-parkban. Sok-sok olajfa volt itt és az édes illattól terhessé vált a levegő, amely azért mégis édes maradt. A nehéz ágak ráhajoltak a szent asszonyra, némelyik lopva még finom metszésű arcát is megsimogatta, amin aztán főleg a suhanó fecskék tudtak fölötte nagy mértékben megbotránkozni. Tartozom még annak az elmondásával is, hogy ä középkorú generáció nem volt errefelé annyira ájtatos, mint a két szélső, ami érthető is. A misztikum az ! Hiúságra van legnagyobb hatással s az élet alkonyán tér vissza, az öregség leszürődött megállapodásában. Többnyire ifjú népek süntörögtek hát a szobor körül, mert hiszen említettem már, hogy az olajfák virágoztak, azoknak az illata pedig megrészegitően fekszik a szivekre. A szent asszony hosszú fehér köntöst viselt, nem látszott az alól más, csak a nem volt minden része fehér, ellenkező leg, az alsó szegélyén neveik tolakodtak, még pedig: párosával. Mindig legényt illetett az egyik, leányt a másik, össze kötve ormótlan rajzu rózsafüzérrel, esetleg szivformába zárva. Körülbelül közhitté: vált, hogy ennek a köntösnek a szegélyéről indul az örökkévaló életbe minden frigy s hasztalan lép bárki a pap elé, nem lesz a dologból semmi, ha előzőleg nem kerültek a nevek Szent Anna asszony finom mivti saruinak közelébe. Ha azonban odakerültek, nincs az a földi hatalom, ami szétválasztana egymásnak Ígérkezett két szivet. A Liehowniik-fiu, aki a felvidékről került a Tisza m:el!é, akkoriban már ott szerepelt, a szobron Litteráty Piroskával együtt s tudta mindenki, mit jelent az egymásba fonódó két L-betü. Piroska mégis zavarba jött, ha meggyanúsították. — Ne pirulj, hugám, hiszen olvastam a nevedet a szobron — mondták ilyenkor öreg bácsik. A jegyzőné megtoldotta valamivel az igéket s ez a toldás íölemiitésre méltó. — Már pedig azt csak a Tisza vize mossai le onnan, mert emberi kéz szentségtörést követ el vele. — A Tiszának pedig lesz esze, hogy bele. ne avatkozzék halandók dolgába, — adta le a garast a kántortanitó. Árviz kellene ahhoz, hogy idáig érjen. Ezzel aztán az árvízre került a beszéd s helyi tudósok kimutatták, hogy bármilyen rnkoncáPan a Tisza, annyira saruja orra. De ennek a köntösnek már9 nem ment cl a jó dgőga, hogy ilyen magasratörő vágyai legyenek, meri akksr úszik az egész falu is. A Liehownik-fiu azonban csélcsap legénybe volt s hogy közeledett volna zz eljegyzés ideje, a kelleténél többet mulatozott a városban. A városi levegő pedig méreg a szerény keretekhez szokott embernek,' az megtöri a falusi igényeket s olyan panorámát nyújt, hogy a Liehownik-fajta gyengék egyszer csak kerülni kezdik a Piroskákat. — Valami baja van? — kérdezte dupla aggodalommal a leány. — Nincs semmi bajom. Nincs. — Maga oiyan titokzatos! Akkor azt füllentette, hogy beteg, gyógyulni jár a városba, holott a bentjáró népek szavából éppen az tűnt ki, hogy most esik bele a léhaság nyavalyájába. Már széltében-hosszában beszélték ezeket a dolgokat, sőt hogy az elmeit farsangon Liehownik Gyuri egyetlen bálát sem rendezett, (amely helyekén tisztán kiviláglik minden), az Ur felháborodott ennyi emberi gonoszságon S tavasszal ráparancsolt a Tiszára, hogy masírozzon ki a medréből. A rakoncátlan folyónak nem is kellett sok biztatás. Mióta várta ő ezt a hatalmi szói! Az első éjszakán elöntötte a füzest, ezüstös csillogásu vize lágyan sí-, mosatta a gallyakat, mintha engesztelni akarná, hogy nini, gyerekek, ne haragudjatok meg komolyan, hiszen nekem is muszáj olykor valamit csinálnom. Másnap már az ártéren kívül kígyózott, utakat vájt, egyre tovább merészkedett, délre a templomnál járt. A harangozó, mikor észrevette, abbahagyta a munkáját s nekiiramodott a világnak, jóllehet, most kellett volna figyelmeztetnie az embereket a veszélyre. Ámbár micsoda beszéd az ilyen! Látnivaló volt az 11.5305. A féiénkebb természetűek kocsira raktak a holmijukból valami lényegtelent, (az egyik a zsámolyt, a másik a macskáit), bőgő, nyeritő jószágok igyekeztek versenyt rémülni az emberekkel s aggódó leányszivek sóhajtoztak, mert ki másnak jutott volna eszébe, mint nekik: — Teremtő szent isten, mi lesz a szoborral? Piroska a dívány sarkába hajtotta fejét, úgy zokogott. — Az Isten sem a.karja, hogy igaz legyen, a Tisza vize fogja lemosni a nevünket. A Rózsafüzér-társulat akkor elszánt bátorsággal nekivágott a falunak: Szent Anna asszonyt meg kel! menteni. A talapzata csak maradjon, de egy sereg izmos ember elhozhatja magát a szobrot. Hát mentek. Bokáníelüli vízben ugyan, de mentek. Szemközt velük menekülök, akik futnak a veszedelem elöl, amibe viszont őket belekergeti a hitbeli kötelesség. A Szent asszony feje fölött most kezdtek rügyet bontani á fák, bágyadt erejű napsugár csókolta a homlokát, azonban itt már nagyra nőtt a víz. Az ellepi á derekát is annak, aki a közelébe merészkedik, megállt hát a női zarándokcsoport. Csak Piroska nem tágított, ügy érezte, valami nagj'on fojtogatja a szivét, talán ábránd, vagy álom, de elegendő ahhoz, hogy megölje. Ez lenne a legjobb, mert ami azután következik, az úgyis' több a halálnál. — jaj, jaj — sopánkodtak a népek —, nem mehetünk tovább. A viz fodrozva gyürődött feléjük, szálfák érkeztek ismeretlen helyekről, a szelíd Tisza pedig mintha jó akart volna még egy pillanatra lenni, — Piroska hallotta a hangját: — rides gyermekem, fuss előlem. — Nem lehet, nyögte a leány. — Puss a szerelem elöl is, méreg az a te gyönge.',éjednek. A leány csak tört előre, szédülten, bizonytalanul, hiszen mindegy, hol hal meg az ember. A viz már a szobor talapzatánál járt, .most, most lep: el a
