Bácsmegyei Napló, 1924. augusztus (25. évfolyam, 208-238. szám)
1924-08-24 / 231. szám
7924 augusztus 24, BACSMEGYEÍ NAPLÓ 13. oldal Ki olvasott a legtöbbet? Az u. n. müveit embereket, gyakran foglalkoztatja az a kérdés, vájjon ki az embertársaik közül az, aki u legtöbbet tud s a legtöbbet olvasott? Az ilyen kérdésre határozottan felelni nagyon nehéz, szinte lehetetlen. Mégis van egy; számítási amely nem éppen alaptalan. Egy francia abbé, Olivet tisztelendő ur, Huet püspököt (1630—1721) tartja kvanti tative a legtudósabbnak s az állítását a következőképpen motiválja: — Ha tekintetbe vesszük, hogy Huet néhány nap hijján kilenc venegy esztendőt élt, hogy kora gyermekségétől kezdve állandóan tanult, hogy minden idejét — nem lévén egyéb elfoglaltsága — könyvek közt töltötte, hogy mindig tökéletes egészségnek örvendett, s hogy a hajnali óráktól késő estig, még étkezésközben is, olvasott vagy fölolvastatott magának; ha arra gondolunk, hogy kitűnő emlékezőtehetsége is volt, s hogy sem az .ifjúság tüze, sem a férfiúkor elfoglaltsága s gondja, sem a társaság s a kiilsövilág elevensége nem csökkentették a tudvágyát, — mindezeket figyelembevéve, valószínűnek tarthatjuk, hogy nem volt még embere aki többet tanult s így többet tudott volna mint az avranches-i püspök. Amikor ezt Írták, persze nem élt még a Monseigneur Huet-nél is hosszabb élettartamú Brassai Sámuel, a nagy magyar polihisztor, aki valószínűleg többet tudott és nem kevesebbet olvasott mint a nevezett francia püspök. Másrészt valószínű, hogy aránylag mégis Huet tudott többet. A tizenhetedik század szorgalmas tudósa a kora tudásából bizonyára többet tudott elsajátítani mint a tizenhetedik század holtig tanulója a maga kora sokkal nagyobb tudásanyagából. S ebből a szemszögből nézve Aristoteles meg aránylag kétségtelenül nagyobb tudós volt Huet-nél és Brassainál is, mert hiszen mindent tudott, amit az ő idejében tudni lehetett, ami pedig már a 17. században, s árinál inkább a tizenkilencedikben, abszolút lehetetlenség volt. * A zenesüket. ' A tárca, amelyet ezen a cimen a múltkor irtani, félreértésekre adott alkalmat. Többen szemrehányást tettek érte, védelmükbe vették velem szemben a muzsikát, s volt olyan is, aki azt közölte velem, hogy a cikkel elvesztettem a zenészek becsülését. Akik ily módon reagáltak az ártatlan cikkre, alaposan félreértették azt Amit ott a zenéről egy botfiilünek a szájába adok, azt nem én mondom és vallom, hanem az a zenesüket, akiről a cikket elneveztem. S amit citáltam a zenéről Gautier-töl és Laprade-tól, azért se .én vagyok felelős, hanem az idézett írók. Az ilyenfajta érzékenység ugyancsak fölösleges, s az annak folytán való fö.ljajdulás egészen tárgytalan. Aki figyelmesen olvasta azt a különben is tréfás cikket, könnyen rájöhetett, hogy én, a zene régi szerelmese, nem foglalhatok állást e szent művészet ellen, amelynek én is oly sok vidám órát s annyi vigasztalást köszönhetek. Hiszen én is elégszer »emeltem kezet« Beethoven, Mozart s, a .többi nagy kompozitőr ellen, s ha másoknak nem is, magamnak sok gyönyörűséget szereztem velük. De bármint van, ne mszokás megapprehendálni az iróra azért, ha »idéz« valamit, arai nincs kedvére az olvasónak. Mert, ha az ily neheztelés jogos volna, akkor az írónak csupa haragosa Jenné, mert ö nem csak magát szólaltatja meg az írásaiban, hanem a szereplő személyeit is, akik közt igen különböző nézetű emberek, sőt valóságos gonosztevők is fordulnak elő. S ezek bizony néha olyan dolgokat állítanak, amelyekkel nem élt egyest a nyájas olvasó. Szóval: csak azért érzem magain felelősnek, amit én mondok, s azért nein, amit más állít. Uj és eredeti. Egy irótársam irja valamelyik levelében : — Ne törekedjél újat Írni, mert azt úgyse lehet. Nincs már semmi uj. Arra legyen gondod, hogy amit Írsz, eredeti legyen. Mert ez lehetséges. Akkor is, ha százszor meg van írva. ■* Legenda., XVJ. Lajos nem sokkal azután, hogy királlyá koronázták, meglátogatta a College Louis la Grand-t, ezt in hires tanintézetet, amelyet egyik nagy elődje, a Napkirály alapított, igazgató és tanárok kísérték I mély hódolattal a fiatal uralkodót egyik tanteremből a másikba, s a legmagasabb osztályban egy körülbelül tizenhétéves ifjú üdvözölte őt a tanulók részéröl, s lojalitástól áradozó szónoklattal köszöntötte az előkelő vendéget. A király tetszéssel hallgatta a szépen és lelkesen előadott beszédet s érdeklődéssel tudakolta a fiatul szónok nevét. — Maximilien Robespierre, — felelte az igazgató. — Igen tehetséges fiú. Ez a tehetséges fiú volt az, aki a királyt nem egészen két évtizeddel később vérpadra vitette. * Társasélet. Nincs az az iró, aki szellemesebbet és találóbbat mondott volna a »társaságiról mint Chopin, aki mikor egy skót kastély tulajdonosának. Lord Thornfish-nek a vendége volt, ezt irta onnan egy barátjának: — Ahogyr felöltöztem, az ebédhez készülök, amelynél látni kell, hogy mit beszélnek, és hullani, amit elhallgatnak. Fülemile - interjú Irta : Huherth János A Bükk és Vidéke társadalmi és ismeretterjesztő hetilap, — megjelenik minden csütörtökön és vasárnap. — ezt a cikket hozta. »Füleaiüle-interju. Ki a rejtélyes körtetolvaj? Az ismeretlen tettes —hivatalos titok. Vederem?! (Saját tudósítónktól.) Hetek óta rcbesgeetik a városban, hogy az Avas-hegy világhíres szellőiben egy idő óta épp oly rendszeres:, mint rejtélyes körtelo* pások történnek,. Minthogy a suttogva terjesztett hírekkel kapcsolatban városunk közéletének egyik szerepy'ivő tagjáról különös dolgokat koiportálnak, elhatározta — közérdekből, — lapunk felelős szerkesztője, hogy utánajár ennek a dolognak. Két ut állt előtte, nevezetesen vagy az ezidőszerinti hegyleirókor, Karvaly Bctijáinihoz intéz kérdést, vagy a hegyőrt, Fiilemile Mátyást keresi fel az Avashegyen és tőle kér felvilágosítást... Szerkesztőnk úgy határozott, hogy a Fiilemile-megoldást választja. Fel az Avasra Egy borús, sötét őszi éjszakában fölment szerkesztőnk az Avasra. Biztosra vette, hogy útközben, valamelyik hegyiösvényen találkozik a hegyőrrel, de, — sajnos,— ebben a számításban csalatkozott és fölért egészen a hegytetőre, anélkül hogy Fülemilével, avagy bárkimással találkozott volna. Amikor a íetisikra ért, éjféli tizenkettőt ütött az avasi őrségi ruíormátus templom toronyórája. Kihalt, néma volt az egész tájék, egy falevél se rezdült, csupán egy táfvoli kis csárda felől szűrődött fel a hegy tetőre halk, elmosódó cigányzene és kurjongatás. Egyszerre csak kemény fenyegető hang vágott át a mozdulatlan, éjszakai csenden: — Állj, ki vagy, mert lüvök! Fiilemile Mátyás hegyőr termett ott, mintha sülyesztöből emelkedett volna föl. — Én vagyok, a Bükk és Vidékejelelős szerkesztője! —i Nem ismer? — szólt barátságos hangon szerkesztőnk. —• És mit keres itt az ur a szőllők között éjszakának idején? — kérdezte zordan a hegyőr, — Magát keresem, a hivatalos személyt, nagy dologban! — Aztán mit akar éniőlem? — Lapom részére kérdezném meg hegyőri véleményét az ismeretes körtelopások irányában. — Úgy! És amit mondok, azt ki akarja tenni az újságba? — Persze, éppen evégbö! jöttem. — Nagyon jól van, akkor nem szólok egy szót se. — Miért, kedves bátyám? — Azért, édes öcsém, mert ezt úgy nevezik, hogy hivatalos titok. Áldja Isten, szólt és már indult völgynek a laukási szőlők felé. — Várják egy cseppet, Fiilemile bátyám, itt fontos közérdekről van szó. \ város népének elvégre joga van értesülést szerezni az avasi hegyőr véleményéről, —r mondta szerkesztőnk nyomatékosan. , Fülemile »főzve« volt. — Hát hiszen az igaz, hogy a véleményemet elmondhatom, de, — azt előre kimondom — a hivatalos titkot nem árulom el. Ezután tisztességtudással beinvitálta szerkesztőnket a csöszkunyhóba és megkínálta egy pohár borral, Koccintottak. — Jó ital, — mondta szerkesztőnk. —Nem rossz, felelte Fülemile, 92-es évjárat. — Majd lassan, minden szót mintegy kifaragva, elkezdett beszélni. * — Azt tudja a szerkesztő ur, — hiszen a lapba is ki volt téve, — hogy ismeretlen tettes hosszabb ideje lopja a legfinomabb, nemesitett fajkörtéket a szőlőkből. Akárhogy vigyáztam, kilógott rajtam. Egész éccaka beszélhetnék arról hogy milyen fortélyokat eszeltein ki, hogy megfogjam az én titkos látogatómat, de hiába volt minden fortélyossáság és fifika: az ismeretlen tettes egyre horta a körtét. Amikor már a Kun püspök ur szőlőjében is leszüretelt és egy árva körtét se hagyott a fán, azt mondtam magamban: Fiilemile, ennek a fele se tréfa, ez már a becsület és a kenyér dóga. Mer, vagy azt mondják a birtokos urak, hogy kend a tolvaj, vagy peiglen azt, hogy a kutyának kell az olyan csősz, akinek az orra előtt lopják a' gyümölcsöt. Mivelhogy pedig egészen kifogytam minden fortélyból, gondutam, elmegyek a szomszéd községbe, Nyékre, ott az én édeskornámöögre Ábris esöszködifc husz év óta. Ennek olyan csavaros az észjárásáé hogy túltesz tiz fiskálison. Hozzá mentem tanácsért. Elsőbben is megmondtam neki a helzetet. Mikor a végére érteni, kérdezte: — Ki most hegybíró az Avason?— Karvaly Benjámin szürszabó, — feleltem néki. — A Karvaly, kiáltotta nevetve, a hires politikus — magyarszabó? — Igen! Talán ismeri a koma? — A hiriből, egy keveset. Az a hir száll felőle, hogy kegyetlenül gonosz, cudar ember. Rémjjséges nagy vagyont harácsolt össze, de meghalna egy krajcárért. Betege a pénznek és ezenkívül még más betegsége is van neki, még pedig az, hogy amikor bemegy a rőfösbolíba, posztót vásárolni, négy segéd szolgálja ki. Egy, aki az árut mutatja neki és három, aki vigyáz, hogy a jó vevő ne vigyen el több portékát a boltba?, mint amennyit megvásárolt, — no (de azir mégis visz el többet. — A szivaros-botba mindég két szivar a dézsma? Nyolcat fizet, tizet visz. A legényei egyszer sántásra verték, mert a bérükből elcsent negyven grajtíárt. Az urak azt mondják, hogy ez nála betegség. I)c, ha betegség, akkor mért nem gyógyítják ezt a betegséget úgy, ahogy gyógyítani szokás? Hm, hát a Karvaly a hegybíró? Jóra bízták. — Hegybírónak pedig nem rossz, .szóltam közbe. — És miért? — kérdezte Bögre. — Hát.— teszem ,— azért, mert amiótátul az az ismeretlen tettes hordja; a szöüökbő! a gyümölcsöt, a hegybíró késő éccaka is feljár a hegyre és ősz-, tozkodik velem a strázsán. Alikor pedig mondom neki, hogy minek iárasztjai magát evvel, azt feleli: Tisztesség fáradsággal jár. — Amikor ezeket mondtam, a Bögre a homloka küzepirc tette a mutatóujját, ami nála azt jelentette: Megvan! Aztán ezt mondta: Hogy értsem azt, hogy a hegybíró megosztozik magával a strázsán? — Hát úgy, hogy felváltva strázsáluuk, vagy én figyelem; a Iankási szőlőket, — ilyenkor a hegy-1 bíró a tetőn vigyáz, vagy én tartom, szemmel a , tetői szőilőket, s ekkor a hegybíró van a lankáson. — Nagyon jó, zümmögte Bögre. — Nagyon jó, aztán; ki őrködik jobban: maga vagy a hegy-1 biró? De az igazat mondja, mert más-; képpen nincsen jótanács. Egy keveset' gondolkoztam, hogy tévedésbe ne essek,: aztán megmondtam, hogy — véletlenül j mindig azokban a szőlőkben szokott dógezni az ismeretlen tettes, ahol éppen a hegybíró végzi a strázsát. -- Bögre erre sűrűn bólongatott a. fejével és ezt mondta: Idchallgasson most édoskoinánv mert most gyiin_ a jótanács: — Ha megint feljön a hegybíró osztozkodni a strázsán és — teszem — magát igazítja a Iankási szőlőkbe, akkor tegyen úgy, mintha nagybuzgón menne: a megjelölt irányba, de az első kanyarodónál forduljon vissza,’— csöndesen, — és lopakodva menjen a hegybíró1 után. — Mért tegyem én ezt? — kérdeztem. — Hát csak azért, mert . . . több szem többet lát és ha Karvaly vigyázz a szőlőkre, akkor maga vigyázzon a hegybíróra, hogy istenments baj ne érje. Mcgüíődtein egy kicsit a komám jótanácsán, de nem szóltam erről neki semmit, csak megköszöntem a tanácsot, és mentem vissza az én birod a lmomba, az Avasra. A csuda — Jó későre járt inár az idő, amikor fölérteni a hegyire. Emlékszem, Kisaszszonynapjának éjszakája volt. — Körülnéztem a tájat és - mint máskor is, — láttam jönni a hegybírót. — Jóestét, Fülemile,— köszönt barátságosan. — Adjon az Isten, hegybíró uram. — Fülemüle, maga ina este a lakás! szőlőkbe megy, én majd a tetőn strázsálok, A hegybíró elindult a hegytető felé én pedig menteni a Iankási útra. Araikor az első kanyaródéhoz érjem, — a komám tanács szerint, — visszafordultam és lassan lépegettem a hegybíró nyomában. Fülemile itt elhallgatott. — Tovább, tovább, — biztatta szerkesztőnk. — Tovább nem beszélek. •— Miért? — Mert ez már hivatalos titok. — De azt csak megmondhatja, hogy mit látott? — Csudát láttam! — És mi volt az a csuda? — Az volt, hogy láttam az ismeretlen, tettest. — És ki volt az? — Hogy ki volt? Hát éppen ez a! hivatalos titok, — mondta az esküdt hegyőr fontoskodva. De azt kiírhatja az. újságba, hogy' kisasszony napja éjszakáján történt volna az Utolsó körtclopás az Avason. Több pedig nem lesz. Ezzel véget ért a nevezetes interjú és a szerkesztő csak ezt az egy szót tette a cikk végére: Vederemé. A Bükk és Vidéke legközelebbi számában ez a rövid hir jelent meg. Lemondott a hegybíró. Karvaly Balázs; az avasi szőlöbirtokosság hegybírója lemondott erről a tisztségéről. Ugyanakkor minden egyéb tiszteletbeli állásáról is lemondott. A lemondás oka megrongált egészségi állapota. A hegy-bíró komoly beteg.
