Bácsmegyei Napló, 1924. július (25. évfolyam, 177-207. szám)

1924-07-06 / 182. szám

1924. július 6.

BACSMEGYE1 NAPLÓ

13. oldal

egynémely mondását még olykor citálják. Például ezt is: a szellemes ember egész nap mosakodik. (Un honimé d’esprit se lave tout le jour.) Persze ez az állítás is olyan, mint ífcm egy hozzá hasonló paradox: okos is meg bolond is egyszerre, s esetleg egymásután is. Szórul-szóra értelmezve: bolond. Az esprit emberei nem mosdanak többet és többször, mint a szellemnélkiiiiek, sőt ez utóbbiak között szenvedelmes tisztálkodókat ismerünk, az előbbiek között pedig nem egy olyat, aki merő genialitásból egyszerűen elfelejt! mosakodni. A középkor bölcsészei so- j base fiirödtek és ritkán mosakodtak, az uikor szellemtelen piperkőcei pedig naponta fürdettek s óránkint mosakodnak.

Ám az ilyen mondást nem szabad Szószerint olvasni és betű szerjnt fordítani. Jules Janin, aki maga is kommá j d’esprit veit, valószínűleg azt akarta aj paradox állításával mondani, hogy a j finomizlésü ember egész nap megint ‘nem kel! szószerint venni, hanem talán igy: minduntalan —' mosakodik. Es Pedig azért, hogy megszabaduljon attól a ‘sok erkölcsi, stílusbeli és izléseilenes piszokbacillusíól vagy bacilluspiszoktól, ami a homo sapicns-ekkel való érintkezésből minden higiénikus ■óvórendszabály ellenére is reá ragad. Mint ahogy a testi tisztaságára kényes ur gyakran mossa meg a kezét (néha egy-egy kézfogás után is), úgy a lelke érintetlenségét becsülő jellem is folyton azon iparkodik, hogy meneküljön azoktól a morálölő baciliuscktól, amelyeket a hivatalban, az üzleti világban, a közéletben vagy a társaságban magára szedett.

így felfogva a Janin ur mondása egészen okos, —. olyan, mintha nem is írótól, hanem valamely értelmes egyéntől eredne. Sőt igy értelmezve, felvehető volna azokba az idézettárakba, amelyek a szállóigék bölcsességét és naivitását “tartalmazzák: Büchrnannba, Fournierbc, Tóth Bélába, Funiagalliba.

Talán még odakerül *

Egy kritikus albumából, t— Egy tudósról, aki inkább volt szorgalmas mint tehetséges, és köztudomás szerint inkább »szerkesztette« mint irta a könyveit — mert rendesen tizenkettőből »készített« egy tizenharmadikát — egyik müvének a megjelenése után igy nyilatkozott egy bírálója: »írni még csak meg tudja valahogyan a könyveit, de vájjon képes lesz-e őket megtanulni?«

Mentül tudatlanabb valaki, annál jobban szeret tanítani, és minél többet tud, annál szívesebben tanul.

A tudomány egy hasznos szerszám, az irodalom és a művészet egy-egy bájos hangszer.

Van valami meglepő igazság Marxnak abban a kijelentésében, hogy ő: nem marxista. Voltaire se volt annyira voltairc-iánus mint egynémely követője, s Nietzsche se annyira nietzschcánev mint az adeptusai közt tulcmberkedö és, emberttulzó radikális arisztokraták és hatalmaskodó individualista fenegyerekek. Tudjuk, hegy Tisza István se volt oly nagy mértékben tiszaista mint egyik-másik főispánja, s hogy Szent Péter ragyogó trónusán még nem ült oly »pontifex ma.ximus«, akinél pápább papok ne prédikáltak és pápább laikusait ne deklumáltuk volna. (Amikor ilycs túlzással »szavalt« Napoleon, akkor mondta rá VI f. Piusz: commcdiante.) »Esküdni a" mester szavára«, úgy látszik azt jelenti itten, hogy a. tanítványok azt is elhiszik a mesterüknek, amit az íiem mondott. Sót, ami ellen az erélyesén tiltakozna.

A tudós és a tudatlan közt nincsen olyan nagy különbség, mint az ember, s különösen a tudós, gondolná.. Ez a különbség aránylag nem nagyobb, mint aminő aközt a kevés közt van, amit valaki (a* tudatlan) az ablakjából láthat,

s a sok közt, amit egy niásik (a sokatj tudó) valamely magas toronyból vagy hegyőrömről nézhet végig. A különbség j jókora, de ha meggondoljuk, hogy az, janiit a tudós a legmagasabb hegyről — tehát egyetemes tudásának a tekintélyes magaslatáról — áttekinthet, minő csekélység ahhoz képest, amit onnan nem lát, akkor be kell ismerni, hogy a tudós nem is olyan sokkal tud többet.

■ bármennyit tud is, mint az, aki nem tud semmit.

★ *

Grillparzer, amikor Shakespeare Macbeth-jével foglalkozott, amelyet ő a világirodalom legtökéletesebb tragédiáiiának tartott, lelkesedetten és elkeseredetten ezt a különös, de rá és minden szerény művészre jellemző nyilatkozatot tette:

■— Gyakran haragszont magamra, hogy amikor ilyeneket olvasok, nem dobom el a tollat és még merek irni!

A geűie-knek a nagy ártalma az a

nagy hasznosságuk mellett, hogy olykor megbénítják a náluk kisebb, de azért értékes elméket a maguk koloszszális tehetségének a rájuknehezedő súlyával. Verdi is ilyen nyomasztó hatás alatt állott, amikor Wagner valamelyik operáját hallotta, s igy kiáltott föl:

nck, ha ilyet hallott, még valamit komponálni!

: Szerencsére nem minden író és nem minden művész ilyen szerény. Máskülönben Shakespeare és Wagner óta nem Írnának drámát és operát S szerencsére, a Grillparzer és Verdi szerénysége se terjedt az elnémulásig, — az előbbi Macbeth tanulmányozása után is adott ki tragédiákat, az utóbbi pedig a Parsifal élvezése után irta meg Otello-ját és Fallstaff-ját.

De másrészről szerencsétlenség az, hegy a genie-k csak a jeles tehetségekre gyakorolják ezt az elriasztó hatást. a csekélyke képességűeket és az egészen tehetségteleneket nem zavarják meg áldásos működésükben a lángelmék. ők tisztelik - becsülik Shaker speare-t és Goethét,, Beethovent és Wagnert, Michelangelo-t és Rafiaelt, de nem érzik a Griílpaxzerek és Verdik kétségeit. Ezért születik oly sok értéktelen könyv és sok más dilettánsmunka. A genie-vei szemben csak a talentum érzi a masa inferioriíását, — a tchetségtelenség szuverén marad vele szemben, s a rossz poéta, a dilettáns zenész s a kontár piktor nyugodtan »alkot« s »teremt« tovább, s igy szól magában: a piac elég nagy, hegy én is elférjek rajta, s a világ elég terjedelmes, hogy én is érvényesülhessek

dolog elgondolásával hatalmába kerít. Az élet vau. a művészet van, él, lüktet, lélegzik, leveledzik, szépségbimbók fakadnak belőle — kilát távoli célokat és okszerűségeket? A logika, az értelem útja nem vezet el a véghez, a célhoz, a megoldáshoz. Előttünk állnak a múzsák, lelkűnkben ujong és nyújtózkodik a szćd érzése, mint meleg kályhafényben elterült macska, nem értjük a tegnapot és holnapot, a kezdetet, és a véget, az életet és halált. De hajítsuk el ezeket a megfejthetetlen titkokat! Nézzük, csodáljuk a mának szépségét, szakítsuk le azokat a rózsákat. melyek sietős, földi utunkban felénk fordulnak és szívjuk; magunkba illa bikát. Az élet: keserves kényszerűség, megfejthetetlen adottság. Ne töprengjünk célja és értelme felett. Ha már élnünk, kell. szépen éljünk. »Némelyek az időt kedv-' teledül töltik. — irja Pater Walter a nagyszerű, gazdag lelkű angol müvészetí-iró mások heves szenvedélyek között, a legbölcsebb e világ gyermekei között művészettel és énekkel*. Művészettel és énekkel! Gondolkozzunk csak és be fogjuk látni, hogy szebb tartalmat nem adhatunk »céltalan« életünknek. mint a »céltalan« művészetet

Aztán legyen bátorsága az eraberbenne.

Törekvések és irányok

a modern művészeiben

Irta Szentelekg Kornél

I.

Ha elgondoljuk a világ történetét, az örök harcot a létért, az életért, mely már a gigantosaurusok és tyrannosaurusok ideiében épugy lihegett és tombolt, mint az eslith kövek korszakában, -mely a neandervölgyi homo primogeniust épannyira foglalkoztatta, mint a mának csenevész, városi emberét, ha állandóan látjuk és keserűen érezzük a hasznosságnak. a materiális gondolkozásnak kegyetlen uralmát, ha látjuk a pénznek, az üzletnek, a könyörtelen haszonba jhászásnak csúnya, fojtogató« viaskodását. csodálkoznunk kell. hogy művészet is van ezen a bolygón. Művészet, melynek közvetlen haázna nincsen, melynek mélységei és szépségei nagyon távol esnek a létért való küzdelemtől, a mának hidegen gyakorlatias életfelfogásától. Miért van hát mégis művészet?

A művészet és a bölcselet vonja el legjobban a töprengő embert az élet vigasztalan céltalanságától. Talán ez a halálgondolatától való menekvés teremti incg az első művészi mozdulatot és gondolatot, de a művészet célja emellett bizonytalan marad. A művészet célja nem lehet csupán játék vagy szórakoztatás. hiszen a művész amikor teremt, alkot és kínlódik nem arra gondol, hogy másoknak játszós örömet szerezzen. A tragikus ábrázolások meg épen nem keltenek örömérzéseket a szemlélőben, mégis művésziek lehetnek. Nem kielégítő a Tart pour Fart magyarázat sem. mert a művészet nincsen a művészetért, hanem az életért, az emberért, a holnapért; a művészet nem találhatja meg célját abban a lezárt, önmagába visszatérő vonalban, iránya mindenesetre egyeneshez hasonlatos, mely a-végtelenbe törekszik. A művészet messzeségekbe, az örökkévalóságba nyúlik és múlik, a művészi alkotás valami maradandó akar lenni, mely dacol idővel, divattal, történelemmel. A művészet célja talán a végtelenség, melynek részleteit még elképzelni sem tudjuk. Gondoljunk csak arra. hogy a szépség milyen fenséges, sejtelmes, hatalmas érzést fakaszt lelkűnkben, valahogy, ködösen az örökkévalóságot érezzük ilyenkor. A művészetek szemlélete, a szépség varázsos érzete tiszta magasságokbaj emel s alattunk rohan az idő, az! élet. a marakodás mindennap, mintj szennyes, szánalmas, tajtékos ár.

Schopenhauer azt irja esztétikád , .iában, hogy a művészet célja a vi-jj lági nagy eszméinek megismertető- s se. »die Erleichterung der Erkennt-! nis der Ideen der Welt«. Igaz. hogy minden művész esztétikai értékeket fedez fel és közöl alkotásában, mégis ezek az uj esztétikai értékek nem| mindig nagy eszmék, sokszor ap-j rók. igénytelenek, egyszerűek, ked-J vesek. mint például egy kurta nép-! dal. egy Mozart menüett vagy kö-S zépkori gall szerzetesek miniatűr festményei. Itt nem lehet eszmei tartalomról, nagy ideákról beszélni, az alkotások művészi voltát azonban nem tagadhatjuk.

Hegel szerint a szépség az eszme átsugárzása az anyagon. »das Dürchscheinen der Idee«, de a művészet célja nem lehet ez az eszmei átsugárzás se. A renaisance legtöbb szentképén nem érezzük átsugározni a keresztény eszmét, mégis ki tagadná Giorgione. Goreggio vagy akár Michelangelo művészetét? Ha visszatérünk Platóhoz, ha Kant »Kritik der Urteilshraft«-iát olvassuk. ha Szent Tamás »pe pulchro« cimü írásába mélyedünk. ha Shaftesbury vagy Hunié elméletei között időzünk, ha Nietzsche »Ecce homo«ján tűnődünk, úgy mindenesetre kapunk ötleteket, magyarázatokat, de semmiesetre sem megnyugtató megoldásokat. A tény. a valóság az. hogy a művészet él, van és akkor született, mikor az értelem. Es a művészet végigkíséri az embert fejlődésének viaskodós utjain a barlangtól egész a felhőkarcolókig. Durva, anyagias nézőpontból nézve talán céltalan, de hogy az élet általános szempontjából mégis szükséges. azt legjobban bizonyítja ősi volta és fejlődő élete.

A művészet célja épannyira meg nem határozható, szavakba nem formálható és ösztönösségekbe burkolt. akárcsak az élet célja. Az élet ösztönös kényszerű továbbélése párhuzamba állítható a művészet létezésével és fejlődésével. Mi célja van a művészetnek és mi célja van az életnek? A felelet majdnem! mindenkor ugyanaz a nagy. lelki bi-j zonytalanság. mely minden végtelen'

Bármennyire együtt született a művészet az értelemmel, az emberi élettel, bármennyire illik is rá az »örök« jelző, a művészet mégis mindig változik. Keres, kutat., kínlódik. hogy jobban megközelíthesse a szépet, uj utakat keres, melyek hamarabb elvezetnek az örökkévalósághoz. formák után kutat, melyek tökéletesebben adják vissza a művész lelkét az alkotásban. Tulajdonképen ez a keresés, ez a gyönyörű kutatás, sóvárgás, akarás, ez az örök. mig a szépségideál folyton változik. Hely szerint, idő szerint, egyének szerint. Ha a japán és az európai művészeket egymás mellé állítjuk. mindjárt észrevehetjük, mennyire változik a szépségideál földrajzi távolságok és különböző fijok szerint. Máskor néhány évgyökeresen megváltoztatja a > művészi eszményt. Elég talán a fülledt, túlterhelt pompázó rokokot és az azt követő sima. egyszerű egyenesvonalú empirt említenem, hogy állításomat illusztráljam. És hogy az egyéni szépségideáiban, ugyanabban a korban, milyen óriási, szinte ellentétszerü különbségek vannak, azt legjobban két kortárssal: Űrtcoval és Rubens-szel bizonyíthatom. Furcsább és megkapóbb ellentétet szinte el se képzelhetünk mint Greco megnyílt, sápadt, életunt testeit és Rubens kövér, duzzadt, cuppogó. rózsaszín hustömegeft.

Minden változik: stílusok jönnek és mennek, eszmék születnek és meghalnak, lelkesedések lobbanak fel és alusznak ki. irányok, iskolák alakulnak és oszladoznak, mint a felhős áprilisi ép arculatja. Kissé profánul hangzik, de igy van: a művészetek köntöse is változik akárcsak egy divathölgy ruhatára. Problémák vetődnek fel. problémák oldódnak meg. de azért a problémák sohasem halnak ki.

Mint minden kornak, úgy a mának is vannak művészi törekvései de hogy ezeket jobban megismerjük és megérthessük. Vissza kell* tekintenünk elhagyott irányokra, lezárt és megoldott problémákra. A könnyebb megértés miatt azonban sablonizálni. leegyszerűsíteni vagyok kénytelen, azt keli cselekednem. amit Puvis de Chavonnes lett nagy képein: nagy világos színfoltokat használni és kigyomlálni minden aprólékos részletet, hogy csupán a döntő formák maradjanak meg. El kell tekintenem részletektől. kivitelektől, egyénektől, egyes művészektől, hiszen , a művészi arányokra akarok rámutatni ás nem neveket akarok méltatni. ,