Bácsmegyei Napló, 1924. június (25. évfolyam, 149-176. szám)

1924-06-15 / 162. szám

I924junlus 15.

BACSMEGYEI NAPLÓ

13. oldal

GmrdLn£tŽj&

Giordano Bruno-nak (1548—1600), a renaissance e reprezentatív emberének, a tudományos lelkiismeret s a szabad gondolat vértanújának volt egy jeligéje, amelyet Candelaio (Fáklyahordó) nevű vígjátékinak a címlapjára nyomatott: in tristitia hllaris, in hilaritate iristis. Bajban vidám, derűben szomorú. Több ez mint jelszó. Uralkodó jellemvonása és adandó hangulata volt ez a kiváló filozófus érdekes' egyéniségének, s egyszersmind jó tanács és bölcs kioktatás mindazoknak, akiknek az , élete télen nem farsang és nyáron nem majális, hanem télen-nyáron munka és küzdelem. Aki a bánatban is talál vigasztaló momentumot, mert arra gondol, hogy derű jöhet utánna, s a vidámságban is tud rákészülni arra, hogy azt gond válthatja, föl, az nyugodtan élhet, élvezhet és szenvedhet tovább. Nem fos annyit kacagni, de kevesebbet is fog panaszkodni, mint sok más embertársa. S ha látsz embert, akinek (Hamlet szerint),

Vérével úgy vegyült Ítélete.

Hogy nem merő sip a sqjs ujja közt.

Oly hangot adni, milyent billeget,

akkor tudhatod, hogy az Bruno-nak embere: in tristitia hilaris, in hilaritate tristis.

*

Hogy most Giordano Bruno-ra gondolva Shakespeare-t idézem, eszembe jut a régi probléma, amelyről egy időben sokat Írtak: ismerte-e egymást ez a két reneszánszember? Taláükoztak-e valahol Giordano Bruno és Shakespeare? Volt néhány hónap az életükben (az 1585. év tavaszán), amikor Londonban voltak mind a ketten, s így nem abszolút lehetetlenség, hogy találkoztak. Mégis, ez a lehetőség oly csekély, hogy nemcsak esküdni, de fogadni is mernék rá: nem ismerhették egymást. A nagyon fiatal, pályakezdő és tekintélytelen Shakespeare, aki akkoriban inkább volt színházi szolga mint színész, nem juthatott olyan előkelő társaságba, ahol a hires »tanár«, Bruno, volt bejáratos, s ha ez utóbbi be is botlott egyszermásszor abba a színházba, ahol a fiatal Shakespeare vigyázott a színházi habitüék lovaira, aligha állott vele szóba. De a szellemeik találkozhattak, s a nagy drámaírónak, aki, mint francia kollégája, Moliére, onnan szedte a dolgait, ahol találta őket, füléhez juthatott a bruno-i jelige, amelynek a visszhangja a Hamlet szájából hangzik el hozzánk. S ha nem is: les beaux esprits se rencontrent, a szép (helyesebben: a nagy) szellemek találkoznak, s ha két gondolkodó egyidőben él, szinte lehetetlen, hogy néha ne gondolják ugyanazt. Ezzel kapcsolatban én is mondok egy aforizmaíélét: Nem mind eredeti, ami annak tűnik fel, de nem is plágium minden, ami annak látszik.

*

Tosti biberos, akiről már irtain egyszer, hires volt arról a furcsaságáról, hogy jobban szeretett etetni mint enni. Ha valami nagyehetőröl hallott, azt — bármily alacsonyreudü egyén volt is — meghívta az úri asztalához s kedvvel gyönyörködött a falánkságában. Hirt hoztak neki egyszer egy matrózról, akinek fenomenális az étvágya. Elküldte értté egy bizalmas emberét s olyan ebédet tálaltatott eléje, hogy az inycsség legtökéletesebb művésze is megnyalhatta az ujját utánna. A vendég nagyokat élvezett, de ő emineiiciája nemkülönben, aki sohase látott még ennyit s ily mohón enni. De mennyire le volt sújtva, mikor a matróz a tizennyolcadik fogás után, a lakoma végén, kihúzott a zsebéből egy csomó bagót, a szájába dugta, s magyarázatul igy szólt mosolyogva.

— Per la bona bocca! (A jó szájíz kedvéért.) •

*

Hogy: a nagy Duse meghalt, eszembe jutott az alábbi színházi eset.

Egyik budapesti színház fiatal színésznője (bocsánatot kérek: művésznője) határozottan több mint csinos, s aki nem teljesen elfogult — mint a pályatársnői —, az egyenesen szépnek tartja. Sajnos, a tehetsége aligha áll arányban a külső előnyeivel, mert a bájainak több bámuló! a van, ns'ait a művészetének. Ö pedig többrel taksálja a művészi készségét a szépségénél, amelyről különben szintén elég jó a véleménye, s rossz néven veszi a tisztelőitől, hogy Duse-t (sőt Daryas Lilit is) különb művésznek tartják nála. A szép színésznő ugyanis különös előszeretettel hasonlítja magát a nagyszerű olasz tragikához, akit egy szerepében látott, s akkor volt életében először igazán boldog, amikor az egyik udvarlója »magyar Dusc«-nek nevezte, s az erről szóló kinevezési okmányt egy újságban is közölte.

Mert ez a bátor férfiú véletlenül újságíró volt, aki többesztendős zsurnalisztái pályáján talán már ennél is nagyobbat hazudott. Akkor éppen nyár volt, s ebben a kellemes évszakban különben is több szabad a színikritikusnak. Mikor a szemére vetették, hogy’ tudott már ekkorát füllenteni, azzal védekezett:

— Nem is olyan nagy abszurdum, amit írtam, hiszen a megállapításomnak a fele igaz. A színésznő föltétlenül — magyar.

Mondják, hogy a fiatal hirlapiró bátor szókimondásának meg is volt a méltó eredménye. Az udvarias recenzens a hiúságánál fogta — és' hódította — meg az imádottjá*, aki eddig senkit se hallgatott meg. Annak az igazságszerető fiatalembernek, aki méltányolta a talentumát és észrevette a Duse-ságát, nem tudott eltentállni. S ha Párisi megér egy misét, akkor egy ilyen szép szülészlány isi megér egy impertinens Hazugságot... Ne csodáljuk, ha művésznőkkel szemben nem mindig egészen objektivek a kritikusok,' mikor arra, aki a kedvükért eltér a szigorú igazságtól, esetleg ilyen édes jutalom vár.

Az ilyen szerencsét persze megirigylik, s a nyári kritikusnak sokáig lobbantották a szemére, hogy a pompás kis nőért — ennyire tért el az igazságtól. Egy kollégája például igy csipkedte:

— Az imádott hölgyed épp oly kevéssé Duse, amennyire te nem vagy d’Annunzio.

A nyári cikcresztelés azonban nem vesztette el érvényét a tűnő meleggel. Szezonokon keresztül hivták magyar Duse-rnek a derék kis hölgyet, persze nem komolyan, hanem gúnyból. S a nagy tragika egfszer igy fakadt ki:

— Tudom, hogy gúnyolódtok velem és nem ismeritek el a tehetségemet, pedig mondhattok akármit, mégis hasonlítok Duse-hoz.

— Miben? — kérdezték a társnői.

— Magam, se tudom, — felelte szerényen. — Gondoltn, úgy egészben. Az egész lényem, a mód, ahogy játszom, rája emlékeztet. Persze én fiatal vagyok s ő már nem szép, ebben nem hasonlíthatok hozzá.

Valójában nagyon kevés emlékeztetett a nagy olasz művésznőre, ha a mi kis barátnőnk játszott, de a pálytársai, akik alapjában szintén jó leányok, nem akarták egészen elrontani az örömét, s azt határozták el, hogy csakugyan, van valami benne, valami nemtudommi. Egy pedig egyenesen: beismerte:

— Igazán, én is észrevettem rajtad egy vonást, ami határozottan Duse-ra vall.

— ???

— Ahőgy az orrodot fújod, ö is akkurat igy csinálja.

Merényleteket nem leket preventív intézkedésekkel elhárítani

Hogyan őrizték Seipel kancellárt ? — Ferenc József, Erzsébet királynő, Ferenc Ferd’naaid és az oro3Z cár a bécsi rendőrség oltalma alatt

Jaworek szövőmunkás merénylete Seipel kancellár ellen, melyről meg lehet állapítani, hogy semmiféle támpontot nem találtak arra vonatkozólag, mintha Jaworek és Sztáron-féle anarchista csoport között összeköttetés állana fenn. aktuálissá teszi azt a kérdést, vájjon meg lehet-e akadályozni preventív intézkedésekkel az ilyen merényleteket.

Az utolsó évtizedek tanulságai alapján a bécsi rendőrség szakemberei erre a kérdésre nemmel felelnek. Az államférfiak őrzése mindig a legkényesebb és legnehezebb feladatok közé tartozott, mivel soha sem lehetett garantálni, vájjon _ a rendszabályok eredménnyel járnak-e? Az abszlutisztikusan kormányzott Oroszországban úgy vigyáztak a cárra, hogy szinte lehetetlennek látszott minden merénylet. Mégis nem egy cár lett merénylet áldozata.

A rendőrség feladata igen kényes, mivel sok esetben az őrzött államfők. vagy politikus tiltakozik az őrizet ellen. Ferenc Józsefet éveken át sikerült megtéveszteni évtizedeken át nem is tudta, hogy mindenütt detektívek vannak sarkában és ha kocsikázott. úgy a rendőrigazgatóság már órákkal előbb tudta az egész útvonalat, úgy hogy mindenfelé titkos rendőröket lehetett felállítani. Igen érdekes, hogyan tudta meg Ferenc József, hogy egyetlen lépést sem tehet ellenőrzés nélkül? Egy reggel a schönbrunnt kastélyból teljesen egyedül abba hietzingi villába ment. ahol Schratt Katalin lakott. Ekkor észrevette, hogy egy íitkosrendőr nyomon követi. Azonnal visszafordult és nyomban audenciára rendelte a rendőrfőnököt. Az audeucián megtiltotta, hogy

továbbra is őrizzék, csak annyit engedett meg, hogy ünnepélyes alkalmakkor. amikor nagy tömegek vannak jelen, vigyázzanak rá a detektívek. Az állandó felügyelet azonban az uralkodó parancsa ellenére sem szűnt meg, a császárt avval ámították. hogy a detektiveket álruhába öltöztették és ezek mint utcaseprők és tejszáljitók követték nyomon a császárt, ha bárhová egyedül ment.

Erzsébet királyné sem volt barátja az eiővigyázati intézkedéseknek. Utolsó éveiben sokat utazott külföldön. mindig más név alatt és erélyesen tiltakozott minden felügyelet ellen. Épp igy cselekedett Rudolf trónörökös, akinek igen kellemetlen volt. hogy az állandó őrizet folytán gáláns kalandjairól is tudomást szereznek a detektívek. Ezzel szemben Ferenc Ferdinand és felesége csak detektívek között érezték jól magukat, mivel állandóan anarchista merényletektől féltek. Ferenc Ferdinand őrizetére egy Wolny nevii rendőrfelügyelő volt kirendelve megfelelő személyzettel. Ez a Wolny. aki Ferenc Ferdinand korlátlan bizalmát élvezte, az évek folyamán számos merényletet leplezett le és hiúsított meg. Sarajevóban is neki kellett volna a biztonsági intézkedéseket megtenni, azonban a külügyminisztérium, amelynek pedig ehez a dologhoz semmi köze nem volt. az utolsó pillanatban! megakadályozta, hogy Wolny a trónörökös-párt elkísérje.

Amikor az orosz cár Bécsbe jött. több száz orosz titkos rendőr lepte el az osztrák fővárost. Ezek a bécsi rendőrigazgatóság engedélyével állandóan figyelemmel kisérték az összes szállodák lakóit, majd maguk szervezték meg a védelmi intézke- jj déseket. amelyek példátlanul nagy-“

aránynak voltak. Az orosz detektívek mindenekelőtt kijelentették,' hogy a bécsi rendőrséget nem tartják elegendőnek az útvonalak megfigyelésével. Erre a hadügyminisztérium kivezényelte az összes bécsi ezredeket és ezek sorfalat álltak a pályaudvartól Schönbrunnig, mialatt a cár oda hajtatott. Schönbrunnból a cár csak egyszer mozdult ki. mikor részt vett egy szemlén. Előzőleg azonban az orosz detektívek felásták az egész gyakorlóteret. vájjon merénylők nem rejtettek-e el valahol bombákat? A bécsi Burgba a cár sohasem hajtatott be, mialatt Bécsben tartózkodott, mivel az orosz detektívek szerint a Hofburg, amely a város közepén fekszik. nem nyújthatott elég biztonságot a cár számára.

A bécsi rendőrigazgatóság szerint az oroszok védelmi intézkedései a lehető legtökéletesebbek voltak és mégis, ha valaki merényletet akart volna elkövetni a cár ellen, úgy egyáltalán nincsen kizárva, hogy ez intézkedések ellenére is sikerült volna.

Seipel kancellárt is állandóan őrizték, bárhová ment. mindig vele volt Grünn felügyelő, a politikai rendőrség egyik legkiválóbb tisztviselője. Javorek merényletéért Grünnt nem lehet felelőssé tenni, habár ekkor is Seipel kancellár kíséretében vol*. A rendőrség megállapítása szerint azonban Jaworekrő! még a legélesebb szemű megfigyelő sem gyaníthatta, hogy merényletre készül. Mindent összegezve a bécsi rendőrség véleménye szerint a legszigorúbb őrizet sem nyújt garanciát esetleges merényletek preventiv megakadályozására.

Saljap'ne Parisban

Páris, junius.

Feodor Saljapinet, aki soha nem volt szűkében az ünnepelletésnek, Parisba érkezése alkalmával az itteni sajtó és közönség azzal az enthuziazmussal fogadta, ami legföljebb néger hercegeknek jár még ki a boulevardon. Párisban különben, is nagy a hausse most orosz-barátságban; a cyryh-betüs könyvkereskedések, a moszkvai vendéglők- kaukázusi pálmáikkal és hatféle sauce-os előételeikkel, a lágy és halálaikéval fölszerelt apró bárok és cukrászdák, amik egy évvel ezelőtt még sok erőlködéssel kölcsönöztek kaukázusi jel-1 leget a berlini utcáknak, valami hallgatag megegyezésre, egy néma parolára mind átköltöztek most Parisba. Ma már ehetsz az Etoile mellékutcáiban is veres káposztalevest, főtt hússal, bárányhust nyárson, s olvashatod a legújabb és legrégibb orosz mestereket cyrill-kiadásban. Az operában Kossuevitzky dirigálja Igor Stravinsky szimfóniáját orosz filharmonikusokkal, s a páholyokban az orosz regények összes életre kelt hercegnői csillogtatják megmaradt, vagy frissen szerzett ékszereiket. Orosz családi esték ezek a párisi Nagyoperában. Az oroszok meghódították Parist, ahogy meghódították Berlint, s élik a maguk kissé mindig gyarmati, szívós és tehetséges életét a franciák között.

Feodor Saljapine, az isteni, kinek élete és karrérje külső csillogásra talán fölülmúlja a nagy Caruso sikerlegendáit is,' nemrég érkezett Párisba, ahol Sorozatos koncerteket fog adni. A párisi lapok tudják, hogy a mester 50,000 francot fog kapni egy fölléptéért, tudják, hogy a rue Francois I. egyik házának fejedelmi appartementjébe költözött, szemei kékek, arca rózsás és fürtjei göndorek. Mindezen tut rendes és csöndes ember; beszédes és melanchűlikus, rninf minden orosz; udvarias, készséges és emberbarát, mint Chaplin. Es Amerikában fölfedezett egy várost. _ ,

Erről a felfedezéséről szívesen és sokszor nyilatkozik Saljapine, aki hat hónapig élt most a prohibitios Egyesült Államokban, ahol menthetetlenül rászokott délután négy és öt között a whiskyre. A tiltott gyümölcs varázsa, meséli szomorúan. A várost, amit felfedezett, szerinte, alig ismeri - valaki Amerikában; egészen