Bácsmegyei Napló, 1924. június (25. évfolyam, 149-176. szám)
1924-06-01 / 149. szám
1024 június 1. BACSMEGYEI NAPLÓ * 13. oldal Haladunk ! Csak egy kis adat — az is nemle- Ees. A pesszimista embergyüliöilő vállat von és jelentéktelen semmiségnek Ítéli talán, a döntő bajokhoz képest. En azonban, a gyalázatnak és szégyennek könyvét lapozván, tíz esztendőre visszatekintve, szeretnék le% Szögezni egy szerény kis tételt, a jövő számára! Valamit, egy biztató és vigasztaló kis negatívumot a rengeteg lesújtó és vígasztalai! pozitívum között, mely emberi fajtánk erkölcsi fejlődésének kilátásta'anságát bizonyítja. Embert mégse ettünk. A gonoszságnak és kegyetlenségnek pohara szinültig megtelt — az inkvizíció kínján, Dante pokla s ama véres pokol, melybe De Sacle sötét koponyájának tárnáin keresztül pillantunk be. valóra váltan élte meg legbódultabb e kínzás gyökereinek. Gyilkoltunk cri gros és en detil — ezrek faltak iszapba, ezrek a tenger vizébe, ezrek a megmérgezett levegőbe. Halálravertek nőket és gyermekeket. felakasztottak aggastyánokat. felvágták terhes asszonyok hasát. lemetélték orrát és fülét védteleneknek. Goya vázlatai: a borzalmak kiskátéjáról, ártatlan képeskönyv lett az illusztrált lapok fotográfiáihoz képest. De-oivasván a kegyetlenségek történetét, olvasván emlékiratait barlangokban és a föld alatt élő nyomorultak életének, hal hullabüzben és piszokban éheztek és szomjaztak és fáztak — éhen és szórnia« pusztultak el és rakásra fagytak, mint a legyek. —• arról még nem kaptam híradást, hogy meg is ették egymást, ha úgy fordult, hogy mást nem lehetett enni. Legyünk igazságosak és állapítsuk: meg; valami1 halvány vonala mégis csak van a fejlődésnek Hatezer vagy tízezer év alatt mégis csak halad annyit fajtánk, mint amennyit ecv ember hat. vagy tiz nap alatt fejlődhet, ha belátás és megismerés megfogja a kezét, hogy vezesse. Mert bizonyos, hogy az emberevés ösztöne megvolt a legnemesebb fajta ragyogó ösztöneinek skálájában — és Uj-Zélandban még ma is kedves csemege felebarátom lábikrája. De Európában, ahol mélyebbre .süllyedtünk Ausztráliánál. — Európában immár semmi körülmények között nem esznek embert. — ezt állapítsuk meg. szögezzük le, bármily dicsőségnek látszik. — mert hiszen ahoz képest, hogy embertársamnak kiszedem a szemét, vagy levágom a kezét, vagy leharapom az orrát, igazán nem nagy dolog, ha le is nyelem, amit leharaptam. Mégis, a nagy Elv szempontjából van valamelyes jelentősége annak, hogy az európai ember inkább éhenhal. semhogy emberhúst egyék. Van hát remény rá. van hát bizonyíték. bármilyen halavánv. hogy ösztönök kihalnak, végleg eltűnnek. Nem igaz, hogy eredendő bűneink, melyek kilátástalanná teszik a jövendőt. maradék nélkül ott szunynyadnak velünk s csak alkalomra várnak, hogy kitörjenek. Európában már nem esznek embert s pesszimisták. kik azt hirdetitek, hogy nem javulunk. hogy háború és gyilkolás örök törvény, világ folyása, mint születés és halál./ = Jól tudom, mit feleltek: nem erkölcsi érzés, nem valami lelki imperativus az. ami visszatartja a gyilkost, hoev emberhúst zabálion: hanem egyszerűen undor, élettani vo- 5 nakodása a szervezetnek, melynek idegei leszoktak már erről az ingerről. Való igaz: — do hát ki mondta nektek, hogy az erkölcs valami lényegben más. mint amit- finomabb idegzet, választékosabb iziés jelent?! Inkább éhenhalunk. de emberhúst nem sziink, mert undorodunk tőle — higyiétek cl. nem mond ez kevesebbet. mint a vallás parancsa. Rá fo- 3 gttnk jönni valamikor, hogy szép ésj jó egy és ugyanazt jelenti. — el fos' jönni a kor. melynek morálja és esztétikája nem lesz két külön tudomány. amikor megértjük majd, miért áldoztunk fel rut és tökéletlen életet szép és tökéletes életért. — s miért áldoztunk mindent azért, ami az éretben szép és boldogító. Ebben a korban ölni se fogunk embert, ahogy most nem eszünk meg, — egyszerűen azért, mert finomabbak .lesznek az idegeink, mert csúnyának és utálatosnak fogjuk találni majd. a kiömlő vért. a hörgő tüdőt, a kiforduló beleket — és csúnyának és elviselhetetlennek agyunk-* ban és képzeletünkben azt a gondolatot és érzést, hogy ember szenved, aki hozzám hasonló. Ti pedig, hedonisták, epikureusok, titánt dilettánsok, kik a bíborán folyó vér színét nem akarjátok letörölve látni a sziliek és mámorok palettájáról. —• ne féljetek, ne féltsétek a bűnt. Legyenek bűnök, ó igen. lesznek is, ne féljetek — több leszen, mint eddig. — de ocsmány és durva bűnök helyett szép bűnök jöjjenek, gazdagok és mámoritóak. Avagy nem tudjátok-e. hogy vannak, akiknek gyönyörű a szenvedés —- eljön az idő. mikor találkozik majd a kínok rajongója a bűnök rajongójával s megértik egymást — s akkor szépség és összhang lesz. ami ma méltatlan rútság és diszharmónia. K. F. A mama Irta: Szöilösi Zsigmor.d 1. el a Marika menyasszonyi bokrétája, mint A halottak nem jönnek többé vissza, Marika! — Valóban, a halottak nem jönnek többé vissza. — De hát akkor mire vár, az Istenért?. ... — A leány egy pillanatig hallgatott. A tekintete mint egy gyorsfutásu, sötét felhő repült át Endrődi arcán, aki belepirult ebbe a tekintetbe, azuán igen halkan, de igen keményen mondta: — Én semmire. De ha maga megint kiváncsi, akkor ezt nekem kell kérdeznem magától. A férfi a pirulás után most elsápadt. Lehajtotta fejét. Nagyon megzavarodott. Ez — éles volt. De jjrezte, hogy nem igazságtalanul. A hibát ö követte el. Olyat kérdezett, amit a megállapodásuk szerint nem lőtt volna szabad kérdeznie. És a válasz úgy értéé, mint egy telialálat. Nem jött ki szó a száján és a szünet úgy ereszkedett le közéjük, mint valami vastag, meleg, fojtó füst. Erdödinek verejtékes lett a nyaka és kiszáradt a torka egy hirtelen támadt ijedtségtől. Nem is maradt tovább. Fölkelt a székről és halkan elköszönt. De olyan lassan indult kifelé, mintha minden lépés után megállt volna. Várt egy szót. De hogy nem kapta meg, az ajtónál visszafordult. — Megbántani nem akartam, Marika.... A leány nem felelt. Csak tudomásulvevően bólintott a fejével. Mozdulatlanul maradt a helyén és mikor az ajtó becsukódott a férfi mögött, lehunyta a szemét. II. Eleinte csak rosszkedvű volt, sőt haragos. Szemrehányással gondolt a férfira, aki — el kellett ismernie, hogy immár hosszú idő óta először —- de megint nem respektálta a megállapodást. Hogy arról nem ... Soha. Mert ha mégis megteszi, ezt ő, a lány, olyba veszi, mintha búcsúzni akarna tőle. Ezt Mária világosan megmondta neki, mikor először megnyilatkozott. Annak már több mint két esztendeje. — Én menyasszony vagyok, Tamás. Igaz: egy halott menyasszonya. De a helyzetem annál változhatatlaiiabb. 0 a vőlegényem volt az élete utolsó pillanatáig. Hogyan hagyhatnám én el? . . . El tudja ezt képzetlni? . . . Endrődi Tamás igenis el tudta volna képzelni. Sőt igen természetesnek is tartotta volna. De megmondani, legalább akkor, nem merte. Félt, hogy nagyot kockáztat vele. A legnagyobbat az élete minden értéke és reménye között. Úgy érette. okosabb spekuláns, ha — vár. Ha az időre bízza. Hiszen az idő olyan bölcs és olyan találékony. És a helyzet is olyan különös volt, olyan ' tragikus és olyan megrendítő. hogy jogos és illendő volt megtisztelni egy kis türelemmel. Vagy akár — sok türelemmel. A háború közepén a csaták tüzéből jön haza a fiú, friss aranycsillagok a gallérján, friss érdemkereszt a mellén, rövid két hétre, hogy zivataros és boldog dicsőségében mindenki előtt is magának jegyezte el a leányt, akivel gyermekéveik éta egy közös jövőről áimodtak. A kézfogé megvan, azután az ui főhadnagy, uj vőlegény megy vissza a frontra, ahol tiz nap múlva golyót kap a szivébe a lengyel- mocsáron. így hervadt sek más menyasszonyé akkoriban minden részében a viharzó világnak. — Nem igaz, ugy-e, anyám! — Nem igaz! — hajtogatta akkoriban forró sírásban Mária, szinte önkívületben, görcsösen karolva át egy öregasszony nyakát, akit az anyjának nevezett, bár nem volt az édesanyja. A Mária édesanyja már régen a lemetöbn pihent, csak az apja élt még akkor, mikor a leánya menyasszony lett, de az se érte meg a háború végét. Az öregasszony az elesett fiú édesanyja volt. De elfogadta a Mária szavát, mint jogosat és igy szorította a szivéhez: — Nem, édes lányom. Nem igaz. Nekünk nem igaz. Nekünk él, amíg mi élünk mindig. És Mária szinte többet volt. az öregasszony házában, mint a magáéban, ahová a nagyanyja költözött, hogy a szép, nagy, öreg kúria egészen el ne árvuljon, Két otthona is volt Máriának. Csak egy nem volt neki. És ez az egy eszébe se jutott volna talán soha, ha valaki nem jön, faki folyton figyelmezteti. III. Máriána kegyszer veszedelmesen megreszketett a szive. Mikor egy alkonyaikor a férfi elködösül szemmel és olyan hangon, mintha álmában beszélne ezt mondta neki: — Hihetetlen, hogy az a .csöppség menynyire szereti magát. Talán még jobban, mint engem . . . Édes, szegény kis pulyám . . . , Akkor egyszerre szilajon a torkába vert a leánynak a szive és forró lobogásba borult a szeme. Akkor nagyon nehéz volt". . . Az uj bérlő, Endrődi- Tamás, menekült ember volt. A háború után költözött ide az elveszett földről. Még fiatal ember, alig harmincötéves, de már özvegy. És akiről beszéli, a négyéves fiacskája. A Csúcsú. Akkor majdnem fölsirt Mária. Miért kínoz? Miért kínoz, mikor tudjav hogy nem lehet? Nem szabad. Hiszen maga is megértette és meg is fogadta, hogy erről nem lesz többé szó soha! ... És akkor jó barátok, igen jó barátok leszünk, olyanok, mint — mintha testvérek lennénk. Akkor eljöhet továbbra is minden nap és elbeszélgethetünk és elkísérhet a másik házba, meg a temetőbe és engem is érdekelni fog minden, ami magát érdekli és maga tanácsot ad nekem mindenben, amiben tanácsra szorulok... Csak arról nem — soha . . . De az a szó — a gyerekről... az súlyos szó volt. Mária szinte beleszédült, amíg egyszerre hidegen és élesen föl nem villant a gondolatában valami ... Ha talán — taktika ... Erre megrázkódott és kialudt a szeme lobogása. De ránézett a férfi arcára. És az szomorú volt és őszinte .. . IV. A bosszúsága nem akart megszűnni. Sőt fokozódott, amint az est nőtt, vastagodott és sötétedett. De már nem volt tisztára és csak bosszúság. Nyugtalan és indulatos érzése megzavarodott. Ez a makacsság . . . Hogy teljes három esztendő ajatt se tud belenyugodni , . . Hogy folyton csak visszatér rái, , , Különös, Egyszerre, maga se tudta hogyan, ott állt a nagy tükör előtt és azt tette, amint az idejére se emlékezett; mikor cseleked-, te utoljára: — nézte magát. Kíváncsian, feszülten, nyugtalanul. És oly meglepődéssel, mint aki nem is emlékszik már arra, amu most lát . . . Mária huszonhaté rés voií ... Ez is csak most jutott dz eszébe és furcsa, tanácstalan érzés fogta el a gondolatára. Huszonhat... Akkor tizenkilenc volt... És most húszon-, hall... Lz az?... Fehér, nagyon fehér, telt arcát nézte és különös kíváncsisággal a szeméi. A szemét, amelyet furcsának, különösnek és a maga számára nyugtalanítónk talált. Milyen rejtelmes ez a szem, milyen titkolózó és milyen szomorú ... Milyen megtört és milyen lezerelt a sze-. me ... Mint aki nagyon sokáig nézett va-; luhová, ahová nézni maga a szomorúság... Zaklató ijedtség fogta el. Sokáig maga se tudta: mitől? És ez a kérdés nem is világosodott meg ... De ideges volt, hogy szinte remegett bele. Talán vissza se jön többé? ... De ö az oka! . . . Nagyon » élesen felelt neki ... De minek kezdte? . . *. Jó későn jutott az eszébe, hogy — nem ment át a másik házba. Az anyjához. Elfelejtette. Ez idáig még soha, sohase történt meg vele. Akármilyen volt az idő: soha. Még talán lehetne is. Az órára nézett, Hetet mutatott. Késő, de azért még lehetne . . . Megijedt. Semmi kedvet se érzett, hogy menjen. Mi ez? ... A szeme égett és haragos tűz áradt szét az ereiben. Kire dühös? Sietett a felelettel. Csak magára! Kire is lehetne másra?... Ha nem jön többet, hát... nem jön... A néni ne legyen nyugtalan. Csak a feje fáj. Semmi se kell. Maid reggelre elmúlik . . . Nagyot akar aludni. ... De hajnal lett, mire csakugyan elaludt . . , V, A végevárhatatlari léi után hirtelen, egyik napról a másikra nyári hévvel lángolt föl a tavasz. A rá tűző napsütésre úgy gyuiadt ki a világ, mint egy száraz szalruakazal. Az aranyos, nevető tűz végignyargaJt a barna földön és a levegő megódeseüelt a nagy világosság mámorától. Mária mozdulatlanul ült az alkonyati fényben a kerti pádon. Jóformán az egész napot ott töltötte, sápadtan és kissé fájó; szemmel az álmatlan éjszakától. Fürdött a napfényben, de mintha minden ragyogás és minden meleg kevés lett volna. Mária néha megdidergett és fázósan húzta össze a vállait. Tehát valóban ne jmött ... És most; már ne mis jön. Azőra, amikor inkább; korábban, mint későbben, jönni szokott, már rég elmúlt. Hát ennek is vége . . , Hiszen tulajdonképen tán jobb is igy. Minden okosság azt diktálja, hogy jobb. Nyilván csak az a hiba, hogy nem hamarább történt meg. Sokkal hamarább. Amikor még nem volt idő megszokni. És nem lett ennyire . . . különös, leszokni róla .. . Mert bizonyára csak ez . . . A megszokás, Három esztendő. Mária szinte nckifesziti a hátát a pad, hátának és tágra nyílt szemmel mered bele a piros alkonyati fénybe, amely se-' hogyse tükrözik a szemébén. A szeme száraz és tompa, mint az ólom. Tehát, nem jön . . . Kábultsága nehéz vizén egypárszor lustán éshalaványan, fölbukkan a gondolat, hogy át kellene mennie a másik házba. A mamához. De ez a gondolat megint alámerül a kedvetlenségén. Mária, amint az öregasszony jut az eszébe, valami egészen uj hidegséget érez a szive körül. , Egyszerre egy puha kéz könnyű érintését érzi a vállán Mária. Az öregasz-, szony áll mellette, öblös fekete ruhájában; és az arcán, amely majdnem éppen olyan ezüstös fehér, mint a haja, különös, szó-; katlan kifejezés, Mintha álmában látná: az ember. Mária föl akar ugrani, de az; öregasszony a keze szelíd nyomásával a hc-lyén tartja és maga is leereszkedik szorosan a leány mellé, a padra. A keze a Mária vállán marad, az arcát a leány arca elé hajtja, igy beszél halkan és egyhangúan. í — Tegnap nem jöttél, Marika. Várfalak.. De jól tetted, hogy nem jöttél. Helyes, hogy nem jöttél. Még zavart csináltál volna, Endrődi volt nálam. Te miattad.
