Bácsmegyei Napló, 1924. május (25. évfolyam, 120-148. szám)

1924-05-18 / 136. szám

Ckandineltcy

Neckert, mivelhogy a legnagyobb financiális válság idejében vállalta a pénzügyminiszterséget s a közvélemény a legvérmesebb reményeket fűzte a működéséhez, valaki igen találóan nevezte el az általános és nyilvános remények miniszterének.

Hegedűs Lóránt körülbelül ugyanezt a providenciáiis szerepet játszotta abban a (rája nézve is) válságos esztendőben, amikor őt egy egész nemzet bizalma és reménykedése a íinancügyek élére szólította, s ő is inkább a szép remények, mint a csúf pénzügyek minisztere volt... Minden országban és minden időkben így van ez. Normális viszonyok közt minden tisztességes szakember be fog várni a pénzügyminiszteri székben, züllött gazdasági helyzetben pedig buknak a Kerkapolyak. a Hegedűsök s még a náluk kiválóbb finanezsenik is.

Jaj annak a pénzügyi kapacitásnak, ha még oly gondviselésszerü férfiú, aki kétségbeesett pénz ügy ekem akar segíteni! Neckcrt, akit diadalmenetben vittek Párisba, mikor a királya miniszterré tette, a nép gúny kacaja és brutális átkozódása kisérte svájci, menedékébe, amikor az állását otthagyni kényszerült Hegedűs, aki egészségesen ült be a tövises bársonyszékébe (mert a puha bársonynak is vannak olykor szúró tövisei). ahová a közvélemény reménysége szólította, betegen távozott onnan s a financiákat is krónikus-betegen hagyta hátra.

Az országok zilált pénzügyeit nem — még oly zseniális — financtudósok, valutahösök és devizatnatadórok hozzák rendbe, hanem.a polgárok józansága, takarékossága és politikai, társadalmi és gazdasági erkölcse. Ezek a jó tulajdonságok és ez a morál hiányoztak akkor is, most rs. Ott is, Itt is.

*

Betnberger bécsi orvosprofeszorról maradt fönn egy halhatatlan mondás.

Egy női páciense, akit folyton nagyságos asszonynak címzett, sértődötten figyelmeztette:

— Kérem, tanár ur, én Holrätin vagyok!

—■ Ebből a betegségből nem gyógyíthatom ki, — felelte a szókimondó tatár. ❖

Írók és művészek beszélgetnek a kávéházban a terveikről, a reményeikről, a vágyaikról, s mindegyik elmondja, má a legfőbb óhajtása.

— Szeretném a szoborcsoportozatojnat eladni, az árán Párisba utazni s egy

évig ott élnsV tanulni, — mondta az egyik. j .

— Boldog volnék, ha a miniszterelnök arcképét megfesthetném, — sóhajtotta a másik. — egyszerre hires ember lennék.

— Négy-öt nyugodt hónapra lenne szükségem, hogy megírhassam a nagy regényemet, — nyilatkozott egy novellairó.

— Oh, csak találnék egy jó fordítót, akinek a segítségével a darabjaimat külföldön Is elő adat hatnám, — vágyakozott egy drámaíró.

Végre a poéta, szép Ural versek áttnodéja és megíró!a szólalt meg:

— Szeretnék bankár lenni!

Egy kollégája fejcsóválva mondta neki:

— Javíthatatlan ideálist Nem lesz belőled soha semmi!

♦

Dumouriez a konfőderáit Lengyelország felszabadításáért harcolt (1771), de nem tudta azt megmenteni. E szerencsétlen nemzet dekadens nemességének a féltékenysége, a léhasága és az élhetetlensége nagyobb volt, mint a kiíünő katona harci készsége és leleményessége. Antikor a végpusztulást látta, amikor Sapiéha-t a saját »hívei« boncolták j föl, Zareniba áruló lett, a hazafias Oginski menekülni volt kénytelen, s a lengyelség lelke, a szép Mnischek grófné, belebetegedett a hazája szomorú sorsába, Dumouriez is kétségbe esett, eltörte a vitézi kardját és busán kiáltott föl:

— Oh-, fe ázsiai nemzete Európának!

W4 május 18.

BACSMEGYE! NAPLÓ

Másfélszáz év előtt egy ilyen nemzete volt ennek a világrésznek. Azóta, s főleg az utolsó tiz esztendőben, annyira haladtunk az európai civilizáció utján, hogy most már sok van. Még azokra a népekre, amelyek azelőtt a polgárosultság élén haladtak, még azokra is rá lehetne szólni elkeseredetten: »oh, ti ázsiai népe Európának!«

Sőt gondolkozni kellene, vájjon melyik Európában élő nemzetről lehetne egészen határozottan állítani, hogy európai? Amit megjósolt valaki a háború alatt, hegy t. i. egész Európa el fog ázsiaisedni, annál rosszabb történt: j Európa barbarizáí'ódott. S ha ez így megy tovább, nem sok idő múlva Ázs:ába kell menni annak, aki európai országot akar látni.

*

Goethe-nek elég oka volt rá, hogy szeressen élni. Előkelő, vagyonos és egészséges volt, s — ami fontos! — a nők viszontszerették. Öregkorában is megőrizte a méltóságát s kedélyének a derűjét, — mégis, ha a magas koráról

gondtalan hedonizmusába. Mikor egyszer sajnálkozva állapította meg, hogy tnár 75 éves, valaki a weimari udvarból,

így vigasztalta:

— Hála Istennek! Hiszen akkor Excel- Ienciád még jó messze van a száz esztendőtől!

— Igen, igen, — felelte kissé kedvetlenül a nagy költő. — De nagyon közel vagyok a nyolcvanhoz!

Még aki oly kevéssé fél a haláltól mint Goethe, még az is fél az öregségtől ...

*

Szobaleányt fogad egy asszony, aki csak néhány esztendő előtt lett »nagysága« (mert azelőtt nem. taTtott cselédet), s kérdezi, mennyi bért kér? A leány megmondja, s az asszonyság elszörnyüködve kérdezi:

*— Mért kér tőlem duplaannyit, mint az előbbi helyén kapott?

— A dolog nagyon egyszerű — felelte a szobaleány. — Azok kitűnő úri népek voltak, akiktől sokat tanultam. Most pedig olyanokhoz szegődök, ahol majd sokat kell tanítanom.

volt szó, némi melankólia yegyült a

Don Juan a pokolban

Irta: Sz. Szigeíhy Vilmos

A soros ördög a karján vezette j Don Jüant a pokolba, ahol már készen várta az illatos forró olajfürdő, a lávatizórai, a tűvel bélelt köntös, muzsikának a bádogverők zenekara. Amerre elhaladtak, a beérkezettek hosszú sorfala köszöntötte őket, rengeteg férfi, aránylag kevés nő. A férfiakat nem méltatta figyelemre Don Juan, de a nők között izgatottan kutakodott, hajuk illatára megremegett az orr-cimpája, majd kiugrott a szeme golyója.

— Nagy bűnös vagy te még most is, intette az ördög, százezer esztendő is kevés lesz a megjavuiásodra.

— Ne bánts, nyögte Juan, nem volt a földön nálam szerencsétlenebb teremtés.

Az ördög előkurjantott egy volt minisztert s megparancsolta neki, hogy csiklandozza meg pávatollal a talpát.

— Nevetni akarok', rég rmi'nttam

ilyen jól. Te váltál szerencsétlen? Mát az a sok etkárhozott lélek, akiket te tettél tönkre? Miért csináltad' akkor?

— Nem tudom, de annyi bizonyos,

hogy a szivemnek alig volt hozzájuk köze. En áhítoztam a boldogság után a legjobban, kergettem lázasan és sehol sem találtam meg.

— Az elbolonditani való nőket mindig megtaláltad.

— Ugyan, kérjek, főttek azok maguktól is. -— Persze, a patakmolnár felesége után én futkostam, nem te.

— A patakmolnár? Melyik is volt az? Tudom már, egy olyan kis gömbölyű, aki halálosan szerelmes volt az urába

— Ezt a szerelmet bolygattad meg.

— Kérlek alásan, az egészen más. Itt elvi kérdésről van szó, ti ehhez nem értetek. Ez az emberpár olyan Ízléstelen volt, amilyent még én se láttam. Egész nap csókolóztak, leginkább ha látták őket; főleg az aszszony csimpaszkodott az ura nyakába. Tűnődni kezdtem, hogy ugyan mire való lehet ez? Isten a szerelmet diszkrét ajándékul adta s aki tüntet vele. annak valami oka van rá. En megpróbálom! — gondoltam. — És csak kétszer jelentem meg az asszony ablaka alatt, harmadszorra kinyitni a számat fölösleges volt. Ha te tudnád, hogy fájt ez nekem! j Az ördög megint eiőparancsolta a minisztert a pávatollal.

— Megpukkadok, ha nem nevethetem ki magam!

— Nem is-olyan nevetséges, folytatta Don Juan. Én az igazi szerűmet, a tiszta sziveket kerestem. Valakit, aki úgy hozza meg áldozatát.

Shogy az egész lelkét nyújtja. De fnem volt lelkűk, hidd el, hogy nem volt. Aki a leglángolóbban ölelt, az is önmagát szerette, nem engem. Én csak a lépcső voltam a számára, amelyen át eljut a titkos szándékai palotájába. Szó sincs róla, volt bennem valami kíméletlenség, sose tudtam várni... s akárhányszor nem kellett már abban a pillanatban, amikor kimondta az igent.

— Azok a könnyek... Nem éget a sok női könny?

— Egyetlen igaziért szívesen eikárhoztam volna, de nem voltak igaziak.

— Sokat hadarsz itt össze-vissza, mi figyeltünk!

— Lehet, de nem ismertétek a titkomat. Kitaláltam egy vegyi eljárást, amely valósággal impregnálja a könnyeket. Mikor felszántottam a selyemkendőmmel, a laboratóriumba vonultam és vegyelemeztem. Minden árnyalatot elmondtak.

— Az a tizenhat esztendős gyerek netn azt siratta, hogy megrontottad az életét?

— Menj már! Az volt a legélénkebb csalódásom. Igaz ugyan, hogy Bettiké könnyei akkor kiapadhatatlanok voltak, de a kis bestia másért sirt. Selyemruhát szeretett volna s én épp arról beszéltem neki, hogy megint az adósok börtönébe kerülök, mert eígy fillérem sincs.

— Cinikus vagy!

— Bár az lehettem volna! A cinikus már nem szenved, mert tul van mindenen.

— A négy-gyerekes anyát is azért bolondítottád el. hogy kipróbáld az érzéseit.

— Vagy hiszed, vagy nem, de azért, hogy kissé az epémre ment már a női mintakép emlegetése, bizalmatlan vagyok a szentek iránt. Ezt az anyát sehöl sem lehetett látni, csak a családjának élt, megvont magától mindent. Soha nem táncolt, a férfiak óvatos tisztelettel közeledtek feléje, mint amikor Máriás lobogót látnak. A harmadik bókra a karomba dőlt.

— Úgy van és keserves leikiis- j mereti furdalásában alig akartak kiapadni a könnyei.

— Kis macska fülit! Az ő könnyeit is impregnáltam, megvizsgáltam, egész sereg férfi képét mutatta. Akikkel találkozott az éleiben, akiknek szivesen borult volna a keblére, ha azok nem tisztelik annyira. Ezt az elpazarolt ifjúságát, sok szép tavaszát siratta akkor.

Don Juan nagyot sóhajtott, a tekintete megpihent egy szurok-katlanon.

— Ti, világtól elmaradt lények,

11. oiđa!.

sosem értitek miég, milyen tövises egy ilyen szerelmi pálya. Ti csak a felületet látjátok és sikerekről pletykáltok, pedig az eseteink között a siker a legritkább. Soha sem adta senki önmagát azért, mert átérezte az ajándék isteni nagyságát, már pedig én ezt kerestem. Amikor valakit magamhoz akartam formálni, hogy az én szivem ütemére verjen a szive, már elvesztettem. A legromlottatbb épp úgy féltette a saját egyéniségét, mint a legártatlanabb. Nem az akaraterő hiányzott belőlük, hanem a lélek mélyén szuriynyadó szándék lázadozott. Én mindenre hajlandó voltam, elejbük mentem, hajlandó a megalázkodásra, a lemondásra, hogy ők is közeledjenek. Ideig-óráig beleringatták magukat hazug illúziókba, de minden csak egy percig tartott s a régiek lettek megint.

— A nyomorék leány is?

— Eh, az majd meghalt a hiúságtól, mert azt hitte, hogy a legünnepeltebb asszonytól hódított el. Családi nexust, szemérmet, mindent ledobott magáról egy pillanat alatt, hogy hivalkodhasson velem. Járta sorra a barátnőit, ide nézzetek, randevúról mondott le miattam, láttam a levelet! Azt a gőgös teremtést ugyancsak leíőztem!

— Csakhogy soha többet feléje se néztél.

— Az mindegy volt neki. mert megélt egyetlen ölelésemből. Ezt kiszélesítette, felpántiikázta, agyonromantikázta s öregasszony korában is rólam talált ki meséket, mikor hazament a prédikációról. Ha látom, hogy szive van, vergődik, bu.sul, — ödahagyok érte mindenkit, rohanok vissza, hozzá. Simogatom, selyempárnákba burkolom a púpját, csókolom ferdére nőtt száját, mindegy, hogy milyennek látja a világ, nekem1 a leggyönyörűbb, a legédesebb, mert az enyém. De itt se volt szerencsém.

—Vén leányokat sem kíméltél! Azok pedig tudnak szeretni, mert solo álom gyűlt bennük mézzé!

— Azt hiszed, a tépedt szőlő válogat a darazsak között? ök tűi voltaic már a valóságon s legendákká szőtték apró élményeiket. Egyegy szó, ami elszállt a semmiségben, most százszoros visszhangot verve tért vissza. Az öreg folyóiratokban ibolyát préseltek valamikor, ők maguk szedték, de ebben a korban úgy érezték, hogy kapták valamilyen lovagtól, aki az időknek megfelelően féltérdre ereszkedett, jobb kezét szivére szorította és örök esküvést tett. Az imakönyvükben diófalevél száradt s levendulaillatos volt a fehérnemüs szekrényük, ahol tisztességesen magasnyakú ingek sárgultak és vastag barchettek hirdették, hogy az egymásra szorított papirvékony ajak forróbb tud lenni a húsosán buja szájnál is.

— Megtaláltad itt, amit kerestél?

— Nem találtam meg, hajtotta le fáradt fejét Don Juan, Ezek nem engem öleltek, hanem az álmaikat. Elolvadtak valami szent végtelenségben, tüzes karikát hányt a szemük, — az utolsó szép, ami megmaradt belőlük — s visszaröpültek a múltba. Mindig suttogtak egy nevet, de soha az enyémet s Amália egy hét múlva megható bizalmaskodással mesélte el a bűnét — éppen nekem. Amit én mondtam a fülébe, azt a gárdakapitány szájába adta, aki éjszaka kopogtatott az ablakán s elvitte az erdő kápolnájába.

— Hát a többi? A grófnő?

— Gondolni sem szeretek rá. Szemembe'mondta, hogy a kóborló ritterre volt bennem kiváncsi, vájjon a köznép is ösmeri-e a szerelmet, amit ő a maguk kiváltságos élete fűszerének hitt. Reszkettem érte, ájulásba csókoltam s akkor azt dadogta: Jaj, ha kocsis volnál, talán tudnálak szeretni.