Bácsmegyei Napló, 1924. április (25. évfolyam, 91-119. szám)

1924-04-13 / 103. szám

1924 április 13.

BACSMEGYEI NAPLÓ

9. oldal

, A fák kopasz ágaikat, mint esdeklésre féléméit karokat nyújtják az ■ uj életre pezsditö nap felé, de a kertek mélyén az orgonabokrok rügyei. már apró levelekké hasadtak. A nagyhét tragikumának zordonsága siivit a böjti szelekben, de a szivek mélyén már bontakozik a feltámadás misztériumának sejtelme. Virágvasárnap. Dominica palmarum va hit örvendező tavaszi pompáját sugározza a nagyhét fájdalmas nagyszerűségére.

Szentelt barkákkal precessziót tartanak virágvasárnap a templom körül, annak emlékére, hog^ ama Jézust, a Nazaretből Gaiilea városából való Próféta bevonult Jeruzsálembe és kiűzte a pénzvátókat és ga- Iarnbárusokat Isten, házából, mondván : Az én házam imádkozás házának mondatik. ti pedig a latroknak bariangjokká tettétek.

A nép álmélkodva csüggött a Mester csodatevő, varázst árasztó szavain, de az írástudók és papiiejedeimek megriadva bújtak össze annak a forradalmi hatásnak láttára, amely a lelkek fölött gyakorolt hatalmuk talapzatát. ostromolta. A farizeusok megkérdezték tőle. hogy fnicsoda méltóságból cselekszik, vagy kicsoda az. aki neki ezt a méltóságot adta. Félik vala őtet és keresnek vaja módot, hogy elveszítenék.

Getsemáné kertjében imádkozott a Mester, hogy ha lehetséges, múljék el tőle a keserű pohár, amikor a

plfejed elmek és a neo véneinek /fegyveresei megrohanták és Ka fájás főpap elé hurcolták. Akkor mind az ő tanítványai elhagyták őt és megfutottak. Pétert megkérdezték, hogy együtt volt-e a Nazarefbeü Jézussal, ni!fc ~o"esküvéssel mondotta: Nem esmérem ez embert!

Magára hagyatva, híveitől megtagadva vánszorgott a Mester a Golgothára, hogy sorsa beteljesedésével megváltsa a bijnbesülyedt világot az elkárhozástól. A kínszenvedései emlékének szentelt nagyhéten az örök ember a maga tragédiáját gyászolja és azért a levetkőzheteílen gyarlóságáért vezekel, hogy az első kakasszóra elárulja a nagy célokat, amelyek szolgálatában az eszmék héroszai oly magasztos vér tanúságot vállalnak.

De mint gyászdrapériát a természet feltámadását illatozó gyöngyvirágcsokor^ úgy ékeskedik, a nagyhét elén Virágvasána. a martiriumba vesző, de a szászadek távlatában annál nagyszerűbb hatású elhatározottság évforduló ünnepe. Hová jutnánk, ha az embert a porból felemelő eszmények az arasznyi lét ösztöneinek rabságába börtönozött kishitüekre volnának bízva, akik a poroszlók fegyvereinek villanásától ijedten rebbennek szét?

/\ tömeg kegye a napi sikert liizelgi körül és gúny. szidalom töviskoszoru jut annak, aki a ‘hatalmasokkal szenrbeszáUva elbukik. Ugyanazok, akik ujjongva tapsoltak a pénzváltók és 1 galambárusok kiűzőjének, feszítsd meg-et üvöltöztek feléje, amikor a farizeusok diadalmaskodtak fölötte. Az emberi leiek számára uj erkö'csi forrásokat fakasztó nagy eltökélések útja az egyéni kudarc Kálváriáján vezet keresztül A sokaság csak az eszme múló hüvelyének !©gyilkolása után. ^amikor a nap megbomályosodik és n templom kárpitja közepén ketté repedt, tér meg meakulpázva.

A serkenő tavasz dísze keretezi be a virágvasárnapi ünnplő körmenetet. amely, hálát haliéin fázik a Nazaretinek, hogy jeruzsálemi látogatásával rálépett a kínos megpróbáltatások ösvényére és hulló'vére árán ajándékozta meg az emberiséget az üdvözülés kincses hitével. Nagypéntek töredelmében a mellünket verve ismerjük be. hogy méltatlanok vagyunk az értünk hozott áldozatokra.

den javainktól, mint a Mester kívánta azoktól, akik tanítványaiul szegődtek. De virágvásár,nappar derűsen, bizalmat hintően kezdődik a nagy hét. Dominica palmarum. apoteózisa 6

az emberi lélek isteni elszánásának, amelynek azuros magasságába cso- I dálattal tekintünk fel röghözkötött Ž törpeségiinkből.

om.

Irta: Baedeker

A tízéves találkozónkon — beszélnie egy barátom — különösen arra I voltara kiváncsi, vájjon Szegheő Lóránt dr. hogy’ érzi magát vidéken? i Lz a modern orvos oiyan kevéssé [volt »vidékies«, hogy alig tudtuk őt : elképzelni valami uracsai miliőben. ; Mindig azt hittük, akik közelről ismertük, hogy Budapesten van a helye sí ott is egy fashionable városrészben, s nem győztük csodálni, amikor arról értesültünk, hogy a nemesen kötött nyakkendőjével, a lordszerüen vasalt nadrágjával s a magas intelligenciájával Lekváros- Patakon telepedett meg.

A kérdésemre azt felelte, hogy a tudományát megbecsülik »ott lenn« s a prakszisa elég jól megy. Tisztességesen díjazzák és társadalmilag is elismerik. S hozzátette:

— Az orvos helyzete az utóbbi

esztendőkben vidéken határozottan jobbrafordult. Az emberek ott sportot csinálnak az egészségük ápolásából, s nem tudom, az egészségüket becsülik-e túlsókra vagy a pénzüket fölötte kevésre, de bizonyos, hogy a doktort szívesen fizetik. A kissé lenézett és sokszor naturáliákka.1 fizetett doktorka-tipus a legvidékiesebb vidéken is kihalóban van már, s helyet adott egy újabb fajtának: a gavallér-doktor- nak,

akit nemcsak a látogatásai számához képest, de a föllépése szerint is — tehát fényesen — fizetnek. Budapesten, a Kossuth Lajos-utcában se helyezkedhettem volna el előnyösebben. Két év óta vagyok Patakon s mondhatom, kitünően érzem ott magam.

—■ S a kultúra? — kérdeztük.

Lnnél fogósabb kérdést nem intézhettünk volna hozzá. Lóránt írói természet volt, sőt — ami nem egészen egy — iró is, két előkelő lapnak a- szívesen látott munkatársa, akinek a finom Írásait mindenütt, ahol Ízlés van, szerették olvasni.

Annál kiváncsiabbak voltunk hát, hogy milyennek találja a kultúrát »ott lenn«, ahogy ő magát kifejezte.

Mosolygott sí aztán igy szóit:

— Ma az ember nem éihet Budapesten, akkor jóformán mindegy, hogy az országnak melyik falujában tengődik. Lekváros-Patak se rosszabb, mint más vidéki város.

— Ez nem felelek — figyelmeztettük. — Vamp ott ku'turelet? Érdeklődés a művészet iránt?

Lóránt nagyot nyelt s igy szóit:

— Van. Van érdeklődés. Szeretik a könyveket, sőt rajonganak érítük, de nem tudnak olvasni.

— Hogyan értendő ez az érthetetlen mondás?

— Még jó, hogy nem tartjátok értelmetlennek ... Nehogy azt higyjétek, hogy az ottani intelligencia: analfabéta. Lekváros-Patakon éppen olyan folyékonyan olvasnak, mint bármely kulturközponton. Ha tehát azt mondom, hogy nem tudnak olvasni, azt akarom megállapítani, hogy nem tudják,mit olvassanak.

a 9

Jí, Y UJÍ-ÍV CX/, v- I

mert nem tudunk búcsút venni min- professzoraikról.

— Es ter

— Én — praktizálok. És természetesen boszankodom, hogy a jó emberek ezen az alvégen olyan kevéssé irodalmiak. De hát valószinüleg nekik van igazuk és nem nekem, aki talán túlságosan is irodalmi vagyok.

— Talán nem is túlságosan, — vetette közbe egy barátunk, aki irodalmi pályára lépett. — A jó doktorok mind litterátusok egy bizo- _ nyos mértékig. Ez rájuk ragadt az irodalmi és

örülni lehet, mert kárpótlást nyújt azért, hogy újabban az irók olyan kevéssé irodalmiak.

— Erre a paradox állításra ne reagálj — mondta egy másik kollégánk —, mert nagyon eltérünk a tárgytól. Hanem arra felelj, vájjon elismernek-e ottan jeles írónak?-- Mondtam már, hogy — praktizálok. Az orvost respektálják bennem, de mint irodalmárról nem tartanak rólam sokat. Gondolom, aberrációnak tartják, hogy egy kissé kisiklottam az irodalom vágányára, s talán sajnálnak is értté.

— Azt mondtad, hogy a lekváros-patakiak nem tudnak olvasni. Nem próbáltad megtanítani őket erre a mesterségre?

— Oh, folyton próbálom, egyelőre még ‘kevés sikerrel. Néhány urat és hölgyet rábeszéltem jobb könyveknek az olvasására, mint amilyeneken rajtakaptam őket, de a tanácsomat kevesebb bizalommal fogadták, mint a receptjeimet. Majd hogy a szemembe nem kiabálták: csizmadia, maradj a kaptafádnál! Sőt voltak, akik hasonló kísérletek alkalmával olyan apprehenziv arccal tekintettek rám, mintha bűnre akarnám csábítani őket. Semmi se haragítja meg az embereket — főleg vidéken — annyira, mintha a kényelmükben zavarják meg. Még jobban- megjártam, amikor föloivasást tartottam a kaszinóban az I újabb irodalmi irányokról, — egy 5 csöppet se voltak hálásak értté, ellenkezőleg: dühbe gurultak s a szememre vetették, hogy »rontom a gusztusukat«. Ók megszokták a jó (!) régi írókat, én pedig ujakat. »még ki nem próbáltak«-at ajánlok olvasásra nekik, — hagyjak nekik békét!

— És te békét hagysz nekik?

— Isten óvjon! Azt is rossznéven vennék. Vidéken végtelenül érzékeny és apprehenziv a közönség, ami egyébaránt nekünk, orvosokénak, nem is olyan rossz, mert az apprehenziv ember többé-kevésbbé mind neuraszihéniás s egy brórríreceptért ugyanannyit fizet, mintha digitáliszt rendelnék neki... De visszatérve a fölvetett kérdésre: van ott-kultúra. Napjában húszszor is hallom ezt a szót, többször mint Budapesten akármelyik irodalmi kávéházban. S amit annyiszor emlegetnek, az kétségkívül megvan. Amikor még olyan gyakran mondták ki ezt a szót: liberalizmus, volt is némi liberalizmus. Sőt talán morál is több van ott, ahol sokat beszélnek róla, mint ahol említeni se merik... Tudjátok, a kultúra valami egészen különös palánta, — öntözni kel! folyton. A jó vidék azzal öntözi, hogy állandóan emlegeti, s ahogy odalent tapasztaltam, már ez a locsolgatás is kultúra, — nem olyan, amelyen fölépül egy nemzet jövője, de amellyel elvurstliz egy város u. n. intelligenciája.

— S neked ez elég?

— Nekem nem. De nekik elég. S ez a fő, mert ha arról van szó, hogy haladjunk vagy boldoguljunk, az egyes egyén nem sokat számit. A jó vidék tele, van kultúrával és kultursmokkokkal és — jóhiszemmel. Mert nincsen ebben semmi' szélhámosság, semmi komédia, ez mind őszinteség és lelkes rajongás. Ha egy ilyen vidéki társasegyesületben valaki újságot olvas vagy könyvet vesz a könyvtárból kölcsön, már

kultúrát müvei. Ott még a toasznraveszi hajlamú tok is kulturcselekedetek, amelye- S ennek csak!két banketteken zengenek egyórásnak a jó vidékiek. Gondolhatjátok most, mily nagy kulturférfiunak tartották azt az urat, aki a könyvtárát (közel háromszáz könyv) a kaszinóra hagyta, pedig volt benne néhány jobb munka is! Külön választmányi* ülés foglalkozott a fontos eseménynyel s ad /tor-bizottságot küldtek ki az ügy tanulmányozására és ja'vasiattérei végett. E bizottságnak én is tagja lettem. Több terv merült föl ottan a megboldogult kitűnőség halhatatlan érdemeinek a kegyeletes megünneplésére. Az egyik indítvány szerint a nagylelkű adományozónak — gki egyébaránt magas kamatokban meg őszült uzsorás volt — a mellszobrát kellett volna a kör dísztermében fölállítani, »hogy az örökké világitó fáklyája maradjon a kultúra iránti lelkesedésnek«.

Ez a bombaszt olyan megvesztegetően hagzott, hogy az indítványt majdnem elfogadták s csak akkor mellőzték azt, amikor figyelmeztettem az indítványozót s javaslatának a pártolóit, hogy a mellszobor költsége messze tűi fogja szárnyalni a könyvtár értékét, amely tiz-husz jobb könyv kivételével csupa szemétből áll. Egy másik ur életnagyságai arcképet proponált, amely terv csak azon bukott meg, hogy a jókedvű adakozónak —r aki nagyon spórolós férfiú volt — nem maradt fényképe, amely után a portréját a rajztanár ur elkészíthette volna. Javaslatomra végül abban állapodtunk meg. hogy az évi jelentésben az egyesület vezetősége hálásan fog megemlékezni a hagyományozott könyvekről. Elfogadták a prepozíciómat, de észre kellett vennem a ragtársa kon, hogy irigy kutyának tartanak, aki sajnálja, az elismerést; a polgártársától és olyan embernek, takinek — fájdalom! — nem sok érzéke van a kultúra iránt, mere különben tudhatná, hogy azt könyvek- I kel leijei a leghatékonyabban előmozdítani... A színházat is lelkesen szeretik és támogatják Lekváros-Patakon, s ahogy a köri elnökünk mondani szokta, a templomon és. az iskolán kiviil a legfontosabb kuiturtényező a színpad, és j főleg az operett, amely, zenével jár. Jó dolog a dráma is — szokta mondani —, ha nem nagyon szomorú, de mégis az az igazi művészet, amelyben az irodalom és a zene »összeölelkezik«. Erről a témáról aztán sokszor támad disputa, mert vannak ott urak, akik meg azért nem szeretik az operetteket, mert' \ nem a leányaiknak valók, s általánosságban is pálcát törnek a modem szinmüi'rodalom fölött, amely tele' van házasságtörésekkel és egyéb kárhoztatntíó cselekményekkel, amire a zenekedvelő elnök — aki a kottákat nem ismeri — azt szokta felelni, hogy a muzsika jóvátesz mindent; amivel valószinüleg azt akarta mondani, hogy a házasságtörés zenekiséret mellett kevésbbé immorális, mint ilyen kiséret nélkül ... Még egy adat a kuituréletünkhez. Egy betegem panaszkodott, hogy az olvasmánya — csupa detektivtörténet és biinügyi regény kellemetlenül izgatja s ennek tulajdonítja, hogy éjjel nem képes aludni. Arra a tanácsomra, hogy hát akkor ne olvassa ezeket a rettenetes könyveket, azt felelte, hogy ezt nem teheti, ezt nem szabad tennie, mert nem akar elmaradni a haladó kultúrától. Mit tartanának róla az ismerősei, ha nem ismerné ezeket az érdekfeszitő könyveket? ...Szóval, itt minden a kultúra szent nevében történik, minden kulturátlanság, de megvan a remény, hogyha e jó népnek megmarad a lelkesedése és szerez hozzá egy kis ízlést, hogy akkor igazán kulturális életet élhet. Talán csak idő kérdése, és olyan kultúra lesz ottan,- amely nekünk is konveniál. Egyelőre csak olyan létezik, amelyet ők tartanak annak. S már ez is valami...