Bácsmegyei Napló, 1924. március (25. évfolyam, 60-90. szám)

1924-03-09 / 68. szám

10. oldal, BACSMEGYEI NAPLÓ 1924 március 9, lepiíő vállalathoz s felajánlom neked a haszon felét? Gyula: (Melegen. 40° Celsius árnyék­ban.) Egy csöppet se csodálkoznám. Min­dig nagyon ió barátok voltunk mi ketten. Béla: Jó barátok, közben huszeszten­­nös szünetekkel . . . Gyula: Ezentúl a szünetek remélhe­tőleg kisebbek lesznek ... Én egyéb­­aránt gyakran gondoltam rád, és sok­szor töprenkedtem. vájjon hol és hogy’ van az én Bélám? S te még csak egy képeslevelezölapot se küldték pedig mi­lyen remek vidékeken jártál . . . Béla: Ohó! Küldtem egyet, határo­zottan emlékszem. A Niagara vízesésről. Szép színes kártya volt. Nem kaptad volna ~r§eg? Gyula: Nem. Még azok a kártyák se érkeznek meg mind. amelyeket elkül­denek . . . Tehát a haszonnak felét át­engednéd nekem? I Béla: Elfogadod? n Gyula: Nem tudok a barátaimtól sem­mit megtagadni . . . Elfogadom. Béla: Rendben van. Tehát a földet parcellákban, mondjuk: ötszáz hektáro­sakban. eladjuk a telepeseknek s a nye­reségen osztozunk . . . Güt? Gyula: (Átszeílemülten.) El vagyok ragadtatva ... De mégis, szeretném tudni . . . Mert nézd. bárminő jó paj­tások voltunk a gimnáziumban, s akár ■küldtél a Niagaráról anzikcct. akár nem, mindenesetre feltűnő, hogy ilyen ajánlat­tal Jössz, amely valóságos ajándék, még pedig fejedelmi ajándék . . . Nem mon­dom. hogy az ember nem fogadhat el. s azt se állítom, hogy ne fogadjon el valami fiigyeimet a barátaitól, de még­is .. . Lásd, én ügyvéd vagyok, isme­rem az életet, s így tudom, hogy a leg­jobb barátok se adnak egymásnak pre­­zeratbe csak úgy mirnikszdimiksz egy fél vármegyét ... Én tehát azt sej­tem. hogy ezért tőlem valami ellenszol­gáltatást vársz. Valószínűleg a telek­könyvi átírások eszközlését, a szerző­dések szövegezését, a nyilvánkönyvi okiratok megszerzését stb. ... Ez nem lesz könnyű munka, de szivesen válla­lom. mert a barátságunkért végzem, s előre is kijelentem, hogy munkadijat nem fogok semmi! fölszámítani. Ha te ajándékozhatsz nekem földet, én is föl­ajánlhatok neked munkát, és hiába rá­zod a fejedet, én tőled a teljesített mun­kám címén egy fillért se fogadok el! Nem! Nem és nem! Béla: Pardon, én nem azért ráztam a fejemet, amért te gondolod, hanem azért, mert tévedtél. A fejem rázása azt je­lentette. hogy nem munkát kérek tőled, hanem — Gyula: (Érdeklődéssel.) Hanem? Béla: Pénzt. Ez. kérlek, nem minden­napi vállalkozás és sok pénz kell hoz­zá. S nekem, amint tudod, azon a két­ezer dolláron kívül, amelyet említettem, 5 amely itt Budapesten se mondható rothschildi gazdagságnak, nincs semmi készpénzem. Gyula: (Megütközve, nem minden szo­morúság nélkül.) Pénzre van szükséged? Béla: Pénzre minden embernek van szüksége. Nincs ember, aki ezt Ameri­kában kétségbe vonná. ’Gyula: Európában se . . . De ha va­lakinek akkora darab földje van mint egy középnagyságú vármegye? . . . Gondolod, hogy ha Hevesmegye az enyém volna, hogy én akkor pénzt kér­nél; tőled? Béla: Abban az esetben én se fordul­nék hozzád. De hát ez nem olyan, mint egy magyar vármegye. Ott nincsenek vasutak, országutak, csatornák, szolga­­birák, papság, katonaság, ott nincsen semmi, csak föld . . . Gyula: (Kissé kedvét vesztetten.) A földnek mindig és mindenütt van ér­téke .... S végre is, te eladni akarsz földet és nem venni, hát minek akkor a pénz? Én ügyvéd vagyok, ismerem va­lamennyire a gyakorlati életet s azt tapasztaltam eddigi pályámon, hogy adásvételeknél nem az eladónak, ha­nem a vevőnek kell a pénzt kiguberálni. Béla: Tudom. Európában így van, de »odaát« éppen megfordítva . . . Ajánla­tom az. hogy átengedem neked a birtok felét s illetve a vételár ötven százalé­kát, de ennek ellenében te előlegezed a költségeket. Gyula: Miféle költségeket? Béla: Furcsa kérdés egy fiskálistól... Azokat a költségeket, amelyek fölme­rülnek. Gyula: Éppen arra vagyok kiváncsi, hogy miféle költségek állhatnak elő, ha az ember eladja a birtokát? Béla: Maid elmondom . . . Hirdeté­sek Európa különböző tekintélyes lap­jaiban és útiköltség a telepitvényesek­­nek. Mert — tudd meg. tudatlan euró­pai! —. hogy olyan ember, aki meg­fizetheti. nem vásárol földet Texas-ban. Oda olyanok orientálódnak, akiknek majd lesz pénzük. Az én birtokomat is olyan földéhesek fogják megvenni és el­foglalni, akik egyelőre nincstelenek, a dollárokat csak hírből ismerik, s a vál­lalat pénzén hajókáznak Brémából vagy üénuából Newyorkig. E derék farmer-ek aztán, mikor a földjük már jövedelmez, törleszteni kezdik a vételárat . . . Ne­ked itt jó kis extrajövedelem kínálkozik, mert egyik-másik az adósok közül való­színűleg nem lesz egészen pontos a ráta­­fizetésekkel. s ezeknek aztán küldhetsz felszólító meg fenyegető leveleket, ve­zethetsz ellenük végrehajtást, árverez­­tcíheísz náluk, szóval mulathatsz velük kedvedre . .. Gyula: (Szigorúan.) És mennyire rúg­hatnak ezek az előleges kiadások? Béla: (Gondolkozik.) Várj csak! Új­sághirdetések és egyéb reklám mintegy harmincezer dollár, központi iroda, an­nak berendezése s a személyzete ugyanannyi, kétezer európai családnak a kiszállítása (mert a többi amerikai telepes lesz) 160 dollárjával háromszáz­­húszezer dollár, apróbb és előre nem látható költség mintegy húszezer, ösz­­szesen négyszázezer dollár, amivel szemben áll diadalmasan harmadfél mil­lió várható bevétel, úgy hogy ennél a transzakciónál több mint kétmillió dollár biztos nyereségein fogunk osztozni. En­nél reálisabb üzletet még aligha kínál­tak neked . . . Gyula: (Aki már megint elvesztette a türelmét.) El is feledtem mondani, hogy a földparcellázás nekem nem métier-m. Nem is igen értek hozzá, s csak azért hallgattalak végig, mert a terv miattad érdekelt ... Én nem mehetek bele. Régi elvem: csak olyanhoz fogná, amit értek. (Visszaadja az irományokat Bélá­nak.) Nekem az ügy különben is kissé, hogy is mondjam csak. fantasztikusnak, sőt amerikainak tetszik. (Fogja a kalap­­iát s a botiát.) De most már igazán ro­hanok a bírósághoz. (A kesztyűié} huz­za.) Ami már most az ebédet illeti, nem szeretnék terhedre lenni. Miután ennyire elkéstem, csak a jó Isten tudja, miiyen későn kerülök délután haza ... A fe­leségem persze nagyon fogja sajnálni... De remélem, máskor . . . Talán egy­szer a nyáron kint a svábhegyi villánk­ban . . . Egy darabig talán együtt me­hetünk. (Már indul.) Béla: És az unokahugod? Mariska? Gyula: Mit akarsz tőle? Béla: Gondoltam ... A vagyonáról meg a kelengyéjéről beszéltél . . . Bó­­koltál. hogy milyen fiatalosan konzer­váltam magam, s azt mondtad, még ma bemutatsz neki. Azt hittem . . . Gyula: (Méltatlankodva, kosaratadó hangon.) Sohase voltam barátja az olyan házasságoknak, ahol tiz esztendőnél na­gyobb a korkülönbség. Béla: Ejnye, de kár! Pedig minő pom­pás lakást rendeztem volna be neki ab­ban a házban! Gyula: (Fölfigyel.) Miféle házban? Béla: Nem tudtad, hogy az öreg Ma­láta meghalt? S hogy én örököltem az Erzsébet-köruti palotáját? A nagybá­tyám volt . . . Hiszen legfőképen azért jöttem haza. Gyula: Gratulálok. Az Erzsébet-körut Égen kellemes vidék, s ha Mariskának kedve van ott lakni, én nem avatkozom a dolgába . . . Vannak lányok, akiknek éppen az érett férfiak tetszenek... Tu­dod mit? Most már úgyis elkéstem a tárgyalástól. Remélem, nem makacsol­­nak el. De akárhogy lesz. most már itt­hon maradok. Végre is. az ember nem találkozik mindennap egv olyan barát­tal. akit húsz éve nem látott. (Leteszi botiát-kálaviát és uiból leülteti Bélát.) S most csevegjünk! A házadat ismerem, egyik legjobb kliensem lakik benne. Melyik emeletet fogod lakni? Béla: Valószínűleg az elsőt. De ott még nem tartunk. Egyelőre egy kis aka­dályt kell elhárítani. Gyula: Lakáshivatali dolog? Ne félj, abban specialista vagyok. Béla: Nem. — azt hiszem, ennél ki­sebb fontosságú ügy. Egy cstoba vég­­rndelet . . . Gyula: (Nyugtalanul.) Végrendeletet irt az öreg? Béla: És minő butát! Képzeld: tisztára megbolondult, általános örökösévé a ba­rátnőiét tette s nekem csak néhány em­léktárgyat hagyott. Próbáltam beszélni a nővel, egyezségre szólítottam föl s a nekem testált ingóságokat hajlandó vol­tam átengedni neki. ha lemond javamra a házról, de ő nem tágít. Szegény, azt hiszi, hogy a végrendelet megáll, pedig az erkölcsi szempontból is érvénytelen. Nem igaz? Tft a másolata. (Átadja Gyu­lának.) Nézd át, a jogi véleményedet ké­rem. Gyula: (Végigolvassa az Írást. Aztán haragosan és unottan.) Már. sok-.végren­deletet olvastam, de ilyen tökéleteset még soha. Nincs benne semmi hiba. s az Erzsébet-köruti ház. szegény barátom, csak annyira a iied. mint az egyém. (Menni készül.) Mégis csak fölszaladok a bírósághoz. Nem lehetek olyan lelki­ismeretlen. hogy elmakacsoltassam a fe­lemet. Még »knapp« odaérek. Persze kocsin. (Mérgesen.) S ezt a költséget is neked köszönhetem. Fogd a drágalátos végrendeletedet! (Odaadja neki.) Ebben a dologban nem lehet semmit tenni . . . Sajnálom, hogy nem ebédelhetünk együtt, de most már annyira elkéstem . . . Ha­nem együtt mehetünk a legközelebbi bér­kocsiállomásig. i,...... Béla: És Mariska? Gyula: Álmok álmodója! Tizenkilenc esztendős lányra fáj a fogad? Ha á tout prix házasodni akarsz, vedd el a boldo­gult nagybátyád boldog barátnőiét, aki korban inkább illik hozzád. (Gúnyosan.) Akkor legalább lakásod lesz a házban, amelyet neked kellett volna örökölnöd... (Indul s tolla maga előtt Bélát. Majdnem kilöki.) Béla: Mielőtt megyek, nem ajánlhatnál nekem egy megbízható ékszerészt? Gyula: (Gúnyosan.) Minek az neked? Talán butónokat vagy collier-t akarsz vásárolni az általános örökösnek, a pre­­zumtiv menyasszonyodnak? Béla: Nem venni akarok tőle, eladni akarok neki. Mivelhogy nem vagy haj­landó pénzt adni a parcellázáshoz, kény­telen vagyok eladni ezeket a gyémán­tokat. Az árukból meg a magam ember­ségéből fogom a műveletet finanszírozni. (Kivesz a zsebéből egy kis zacskót.) Gyula: (Visszafordul a vendégével együtt. Nem minden érdeklődés nélkül.) Mutasd! Béla: (A zacskó tartalmát kiszórja az asztalra. Csinos kövek.) Gyula: (Megint jobbkedvü.) A leg­­szakértőbb ékszerész talán — különben legjobb, ha együtt megyünk hozzá. Béla: Ne fáradj. Ha megmondod az adresszét, magam is odatalálok. Túlsók idődet vettem máris igénybe. Hiszen annyi a dolgod ... Gyula: A dolgom, az várhat . . . A felbecslés nem tarthat soká. S aztán a barátság .. . De mit bókoliak neked? Gyerünk! Együtt távoznak, a sarkon bérkocsiba ütnek s egy váci-uccai ékszerészhez vi­tetik magukat. Ott kiderül, tíogy a gyémántok pom­pás — francia gyártmányok. Csinos fog­lalatban hercegnők is bátran viselhetik, de az értékük nagyon csekély. Gyula csak a boltosnak köszönt, amint kirohant az ajtón, Bélának azt se mond­ta. hogy »szervusz«. A két jóbarát valószínűleg megint nem fog találkozni húsz évig. Az írókról (Levél a szerkesztőhöz) Igen tisztelt Szerkesztő ur, a »Bácsmegyei Napló« vasárnapi szá­mában Jean Jeudi megtisztelt azzal, hogy a Genius folyóirat januári számá­ban megjelent cikkemhez refleksziőkat fűzzön. Miután a cikk egész tendenciá­ja és levont következtetései alkalma­sak arra, hogy irodalmi kérdésekben elfoglalt álláspontomat hamis színben tünessék fel, — engedje meg, hogy ez­zel szemben védekezhessem. Feltétlenül megbízom Jean Jeudi tisz­ta ítéletében, a jóhiszeműségét sincs okom kétségbe vonni, — tehát vagy azt kell hinnem, hogy cikkemet nem olvasta el figyelmesen vagy még inkább azt, hogy a cikk egy kiragadott mondatát alkalmid akarta felhasználni igen érté­kes és figyelemreméltó mondanivalói és igazságos megállapításai számára. Mert: én egy betűvel sem tettem különbséget »vajdasági« és nem ide­való irók között, nem állítottam föl irói katasztert, tehát minden ebből levont következtetés is távol állt tőlem és nem vonatkozhatik rám Jean Jeudi cikkének egyetlen sora sem, amely olyasmit im­­putál nekem, amit soha le nem Írtam, ami teljes ellentétben van irodalom­­kritikai fölfogásommal és értékelésemmel és aminek az ellenkezőjét uton-utfélen hirdetem. Mielőtt erre okszerűen rátérnék, — kategorikusan megállapítom, hogy ami­kor azt Írtam, hogy: »az emigrált új­ságírók nagyjelentőségű segítséget ad­nak a mi munkánknak« — a munka alatt általában á vajdasági magyar, kulturális munkát értettem, ezt is írtam, — s ilyen értelmezésben a minden rossz szándék nélküli elkülönítést most is fentartom. A »vajdasági iró« elkülönítő fogalmát én sem ismerem, ezt ostoba pleonazmus­­nak tartom és soha nem voltam s nem vagyok azok közé sorozható, akikről Jean Jeudi időszerűen és nagy böl­csességgel ir. Mert igaza vaii abban, hogy nem árt néha a nyilvánosság számára megálla­pítani, hogy ki és mi az iró; s ha is­merjük, halljuk a közönség, az olvasók véleményét, felfogását e kérdésről, szin­te kívánatosnak kell tartanunk, hogy minden nemzet legkiválóbb irói, egy, dön­tő és megdönthetetlen fórum, — csinál­janak nyilvános katasztert az Írókról. Ami csekélységemet illeti — tisztelt Szerkesztő ur — nagyon sokan tanúsá­got tehetnek arról, hogy milyen erőtel­jesen, milyen falraborsóthányó igyeke­zettel szoktam én az iró-népséget álta­lában népszerűsíteni, piedesztálra állíta­ni a kívül állóknál. Milyen vehemenciá­val akarom másokkal elfogadtatni azt az álláspontomat, hogy egy bizonyos vona­lon túl csak kvalitatív vagy kvantitatív különbség van iró és iró között, ami néni bonthatja meg az elvi fölfogást az iró általános meghatározásáról. Már csak azért is ki volt zárva az, hogy bármily elhatárolást tegyek vaj­dasági és nem vajdasági irók között. Nem is tettem. Ellenben pár nappal ezelőtt egy úri szalonban éppen ez a kérdés vetődött fel. Hangsúlyoznom kell, hogy két intel­ligens, feltétlenül müveit, képzett ember állt velem szemben. Én körülbelül ezt vitattam: — Az irót nem lehet meghatározni, —> az irói munka határozza meg. Szerin­tem van egy bizonyos vonal, amelyig* ha az irói munka elérkezik, — iró mun­kájának tekinthető. Ezt a vonalat a .szel­lemi! erők ismerete és helyes megítélése mellett kiki maga húzhatja meg. Nem' lehet ugyan semmiesetre sem’ alapja az összehasonlítás, de az értékelés ténye­zői közé tartozik mindenesetre az az él­mény, az a kritikai egybevetés, ami hors concours nagy irók és irodalmi értékek megismeréséből ered. — Az irói munkát a forma és tarta­lom teszi és minősíti. A forma alatt nem dogmatikus szabályt és lezártságot ér­tek, — a formaromboló uj forma, a for­mát megsemmisítő formátlanság is le­het irodalmi tényező és értékmérő. Amint az atheizmus is egy negatív val­lás. A tartalom az irói ipunka belső lé­nyege. A világeszmélet, az emberlátás, a művelődés vonalába eső szellemi ki­fejeződések, az esztétikai és etikai át­élések, — amik mind olyan ösztönös, eruptív módon, az érzékeltetés és szem­léltetés olyan belső kényszeréből jön­nek ki az íróból, hogy az olvasó öntu­datlanul is megérzi a művészi alkotás lázát, a teremtés géniuszát, a szellemi élet élettani-esztétikáiának azt a fölsé­­ges hullámverését, amely az olvasót a mindennapi érzés fölé emeli, — élveze­tet ad neki* gyönyörűséggel tölti el. Az olvasótól, annak műveltségi fokától, szellemi és erkölcsi mivoltától, észbeli és lelki diszpozíciójától függ, hogy mi­lyen iró, milyen irói munka milyen és mekkora hatást tesz rá. De ez nem vál­toztat az általános érvényű meghatáro­záson. Az olvasó passzív művészi át­élése találkozik az iró aktív művészi átélésével, igy jön létre a művészi élve­zet. A dilettáns éppen abban tér el az igazi Írótól, a művésztől, hogy lát, érez, elgondol valamit, de az nem válik benne öntudatos művészi élménnyé, nincs meg benne formailag és tartalmilag a mű­vészit alkotás ereje, ennek a hiánya az, amit a laikus olvasó is megérez, anél­kül, hogy meg tudná határozni. Az egyik ur most közbevetette: — Tehát mégis ki az író? — Akinek — szerintetek — irói vé­nája van; aki — szó szerint értsétek — ihlettel ir; akinek munkáján az irói spontaneitást érezzük, az adottságot, a hivatottságot, a teremtő erőt. Most hosszas beszélgetés folyt sze­mélyi példákkal gsi kiderült, hogy az

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents