Bácsmegyei Napló, 1924. március (25. évfolyam, 60-90. szám)
1924-03-23 / 82. szám
T924 március 23. 9. oldal Ki az iró? — tapadt hozzászólás — Nem óhajtom még jobban elnyújtani azt az irodalmi vagy helyeseb-1 ben: írókról szóló vitát, mely aj Bácsmegyei Napló hasábjain már * hetek óta nyúlik, mert nem tartom] szükségesnek arról vitatkozni, hogy! ki az iró? Ez a norma-keresés, ez; az emberskatulyázás, ez a tehetség-] mércsikélés ez a kicsinyes szatócs-] pedantéria felesleges és felette rnü- \ yészietlen. Mégha egy irodalmi tár-: saság megalakulásáról lenne szó, | még akkor is izlésebb és helyénvalóbb lenne az irodalmi alkotások értékéről vitatkozni, mint az irók születési helyéről és mellékfoglalkozásairól. Ebben a tekintetben teljesen osztom Miikó Izidor véleményét s ezért szükségtelennek tartom ismételgetni az ő tiszta, nagyszerű érve- * lését. j Hogy mégis hozzászólok ehhez a] vitához, annak oka a múlt vasárna-f pi számban megjelent »Ki az iró?« | cimü cikknek egyik feltűnő tévédé- j seben rejlik. A bm jelzésű cikkíró egv triviális-/ íiak mondott asztalhasonlatról arra a következtetésre jut. hogy »mü-j vész csak az lehet, aki minden mun- j kaidejét, egész lelkét művészi híva-1 tásának szenteli.« A cikkíró azután j tovább bizonyítja igazát, mely sze-| rint nem tekinthető Írónak az, aki-1 nek nem az irás a főfoglalkozása,! aki csak »szabad idejében ir«. aki j »irói tehetségét nem hivatásszerűen! gyakorolja«, szóval: aki nem maga-j bói az írásból él. A tévedés a k.indulásban van. az ■ asztalhasonlacban. Valóban az ebéd-] loasztalt nem lehet Íróasztalnak ne-] yezni. ha örökké írnak is rajta. De] az asztal ugyebár akkor is Íróasztal; marad, ha havonként csak egy órát! írnak rajta? Ebből pedig azt a kü-s vetkeztetést lehetne levonni, hogy] aki egyszer Írónak született, az író* marad akkor is, ha évenként csak egy ivet ir csak tele. Sietek kijelenteni, hogy ez a következtetés is, épannyira téves, mint n cikkíró következtetése. Az asztal és az iró nem állíthatók párhuzamba, mivel az asztal nem cselekszik, nem termel. csak helve a termelésnek . az. alkotásnak, de teljesen független attól. (Mert ebédlőasztalon lehet Jó regényt írni, inig íróasztalon lehet rosszat.) Ebben az esetben épen a cselekvésen, az alkotáson, helyesebben annak minőségén van a hangsúly, következőleg a hasonlatnak is a cselekvést, az alkotást kellett vol- j na érthetőbbé, világosabbá tennie,] az irót valami cselekvő lényhez, va-1 lain: gyümölcsöt termelő fához le- j hetett volna hasonlítani, de nem egy asztalhoz, amelyen a cselekvés végezhető. Az élő, aktív, termelő iró és a passzív, holt asztal nem állíthatók párhuzamba — ez az oka a téves kiindulásnak. Természetes, hogy a hibás elindulás hibás megállapítások közé vezet. A cikkiró okfejtését a téves irányban tovább folytatva nem csak a Vajdaságban, de az egész világon alig akadna egy-két iró. Milyen kevesen vannak azok. akik irói hivatásból élnek, akik »minden munkaidejüket hivatásuknak szentelik.« A cikkiró következtetései és megállapításai szerint nem lehet írónak tekinteni Maeteriincket. aki gyakorló ügyvéd korában aratta első irodalmi sikerét, vagy Dosztojevszkit, aki hadmérnök volt mikor a »Szegény emberek«-et irta. A fenti okoskodás szerint nem lehet költő Tompa vagy Emerson, mert mindkettő lelkész volt. Verlani se lehet az, mert ő városházi írnok volt, mikor első verseskönyvét kiadta. Mennyien 1 voltak újságírók, amikor irodalmi értékű müveket alkottak! Rabelais, Csehov. Keats orvosok voltak, szóval »csak szabad idejükben írták«, ami a cikkiró szerint már elegendő,, hogy ne tekintsük őket íróknak, j Strindberg könyvtáros volt, Moliere bácsmegyei napló határozni, osztályozni sSratulyäzni nem lehet. A kritika’, az esztétika tárgya nem lehet az iró, hanem csupán az írói alkotás. Epen ezért egy irodalmi társaság megalapításánál leghelyesebb, legegyszerűbb lenne úgy cselekedni, mint egy tárlat rendezésénél. Bírálóbizottság szemléli meg az alkotást. Amely müvet alkalmasnak talál, az bekerül a kiállításra, vagyis: az irodalmi alkotás szerzője bekerül az irodalmi társaságba Hogy aztán a »feltétlenül müveit« úriember, avagy az utcai újságárus írónak tartja-e az illetőt — ez igazán mellékes és lényegtelen. Szenteleky Kornél. színész, Iftchepin hafőinas, Maupassant hivatalnok. Kunt Hamsun kikötő munkás, Koffka Margit és Ada Negri tanítónő, Chateanbriand külügyminiszter. May Károly betörő, Witmann nyomdász és ácsmester — ezek mind ne lettek volna irók? Pedig ez csak pár hirtelen felbukkant név. de ha lexikon után nyúlnék. úgy sok-sok hasábot tudnék teleim. Nem hiszem, hogy a cikkiró idáig akart volna jutni következtetéseiben. Pedig ez csak folytatása, következménye a téves elindulásnak. Ez a tévedés egyúttal újabb bizonyítéka annak, hogy az írót mega meg a gazdag ember Irta: Baedeker Hosszab idő óta nem találkoztak, mert a gazdag ember rendesen autón száguld, a szegény pedig, mivelhogy nincs autója s a villamosok nagyon drágák, a leghosszabb utakat is gyalog szokta róni. Most, hogy a gyalogjárón szembekerültek egymással, mind a ketten zavarba jöttek. Mint két ember, akik elfelejtették egymásnak a nyelvét. Nem tudták, miről beszéljenek. Végre a szegény ember fölsóhajtott:- Óh! Óh! S a másik igv lamentált: — Rettenetes idők! A téma, az örökös, elévülhetetlen. amely mindég ott leselkedik, ahol ez a két emberspéciesz találkozik, a téma megvolt, a kölcsönös zavar miugyárt megenyhült, rátaláltak egymás nyelvére, s a szegény most már folytathatta: Jajjaj! Bizony nehéz az élet! A gazdag: Enyhén fejezed ki magad ... Elviselhetetlen! A szegény: Talán igazad van. Az életet ti, szánalom nun éltó gazdagok, mindig nehezebben tudtátok kiállani, mint mi, boldog szegények, akik a küzdést megszoktuk. A gazdag: Gunyolódol? A szegény: Isten mentsen! Ez nem illenék a szerény társadalmi állásomhoz... Komolyan: mi szegény ördögök csakugyan könnyebben birkózunk meg vele. Csak azt találjuk, hogy nehéz. A gazdagoknak elviselhetetlenebb, mert a bajokhoz nincsenek hozzászokva, s ilyenkor, tavasz felé, ők is nregnáthásodhatnak. S ha nem, akkor félnek, hogy így járnak. A gazdag: Mégis csak gúnyolódó! ... És nincs igazad, merít nemcsak náthát kapnak azok a szegény emberek, akiket ti erőnek erejével gazdagoknak neveztek ki, hanem komolyabb bajokat is. A betegségekkel szemben az ember nem lehet elég gazdag... Képzeld: a kislányunknak kanyarója van s —- a gyereket szeretjük — az este kénytelenek voltunk otthon maradni a kaszinóbálból. A szegény: Fura érzés lehet, amelyről fogalmam sincs, mert mi akkor se megyünk bálba, ha a lányunk egészséges. A gazdag: És miért nem? A szegény: Ha csak félügy tudnál gondolkozni, mint számolni, álékor tudnád... Azért, mert nincs pénzünk az ilyen célokra. A gazdag: Szerencsés ember! így hát hasonló kellemetlenség téged nem is érhet... Gondold el, a jegyek megváltva, persze illő fölülfizetéssel, a báíiruha készen s otthon kell csücsülnünk. A sok költség hiába! A szegény: Ne busulj! Hacsak a gyerek jobban lesz... A gazdag: Már is jobban van. S éppen azért sajnálom, hogy a szegény asszony, szinte ok nélkül, elesett egy kis szórakozástól. A szegény: Szomorú eset... De ismerek egy jóval szomorúbbat. A gazdag ember, mintha ilyet el se tudna képzelni, szinte ijedten kiált föl: — Lehetetlen! A szegény: igen... Hogyha nincs elég ennivaló a házban. Biz’ ez megesik néha u. n. szegény embereknél, akik már örülnek, ha egy hétre biztosítva van az ebédjük, vacsorájuk. A gazdag: No látod, ilyen örömei nincsenek az u. n. gazdag embereknek. És akkor csodáljátok, hogy irigylünk benneteket... A szegény: Ez az öröm nem valami nagyon intenzív. Mert a jövő hét biz’ sokszor aggasztó. A gazdag: Hm, hm. Jól mondtad, nehéz az élet, s én még találóbban jellemeztem: elviselhetetlen. íme, még te is nehézségekkel küzdesz, aminek főoka valószínűleg a borzalmas drágaság, amelytől szegény és gazdag egyaránt szenved. Sőt a gazdag még jobban! A szegény: Nem tudom, igazat mondasz-e, de mindenesetre újat. Mért gondolod ezt? A gazdag: Mert a szegény ember igénytelenebb, amiért őszintén irigylem, s igy a vágyait könnyebben elégítheti ki, kevesebb a vásáro'nivalója. s kevesebbet iboszankodik a magas piaci árak miatt. A szegény: Gondolod? A gazdag: Tudom... Amennyi költségem nekem van! Aszegény: Szegény barátom! Bizonyosan több. mint nekem. Hogy’ is győzöd? A gazdag: Ez magam előtt is rejtély ... De az embernek, akit nagy föladatok elé állít a sors, erőt ád az Isten. így aztán ,nem minden küzdelem nélkül, csak kibírom valahogy... De tudod, mi fáj nekem? Á szegény: Sejtem... Az, hogy nem vagy gazdagabb. A gazdag: Ördögöd van! Eltaláltad ... Szeretném, ha jóval többem lenne, vagy ha a drágaság nem volna olyan embertelen. S ezt nem önzésből kivánom. A szegény: Hanem? A gazdag: önzéstclenségből. A mások érdekében. Ha többet kereshetnék vagy olcsóbb lenne az élét, akkor némi jót is tehetne a magamfajta szegény ember, juttathatna a fölöslegéből a nála is szegényebb embertársainak (miért ilyenek is vannak!), például neked is, akinek, mint mondod, szintén vannak gondjaid, ha az enyéimnél kevésbbé súlyosak is. A szegény: És most nincsen fölösleged? A gazdag: Az állam gondoskodik róla, hogy ne legyen. Micsoda adókat vet ki! Az ember nem győzi fizetni. A gyáram már nem is nekem dolgozik, hanem a kincstárnak. Az alkalmazottjaim is minduntalan fizetésemelést követelnek, és — sajátságos ! — ők is fojyton az egyre növekedő drágaságra hivatkoznak, amelytől állifóLáz ők Is szenvednek. Nem tudom, a tapintatnak vagy a szociális érzéknek a hiápya-e az náliuk, hogy éppen akkori lépnek föl ai í követeléseikkel, amikor az élelmiszerek és az iparcikkek folyton drágulnak és nem nyugodtabb időkben, I! amikor könnyebben érthetnénk meg egymást. Elmondtam'ezt nekik és teljes nyíltsággal tártam föl előttük a helyzetemet, a sok társadalmi kötelezettséget, amely rámnebezedik, az aujót, a soffőrt, a színházat, a 'cselédséget, az obiigát estélyeket... Mit gondolsz, mit feleltek? A szegény: Hogy nincs szociális érzéked. A gazdag: Úgy van, ezt felelték. De hát honnan tudod? A szegény: Ez volt az egyetlen felelet, amelyet adhattak. A gazdag: És te is azt hiszed, hogy nekik inkább van szociális érzékük, mint nekem? A szegény: Nemcsak hiszem, de egészen természetesnek találom. Amióta egyáltalában van gazdasági élet, mindég több szociális: érzékük volt a szegényeknek, mint a gazdagoknak. Helyesebben: kevesebb volt a gazdagoknak, mint a szegényeknek. A gazdag: Én tulajdonképen nem vagyok gazdag. Szerintem az gazdag, aki gond nélkül élhet, én pedig tele vagyok gonddal. Mégis, te úgy kezelsz engem, mintha istentudja minő Krőzus volnék, s olyan hangon aposztrofálsz, mintha loptam volna a becsülettel szerzett szerény vagyonkámat. Ez nem szép, sőt egyenesen igazságtalanság tőled. Én azt hiszem — és ne vedd zokon, ha mondom —. hogy te szocialista vagy. A szegény: Mi legyen a szegény ember egyéb? A gazdag: Érthető... A szegény ember szeretne változtatni a helyzetén, amelyet nem talál kielégítőnek, s ez cucilista érzelmekhez vezet. De velem szemben kivételt tehetnél, velem szemben nem volna szabad ilyen érzelmeket táplálnod. A szegény: Mert a barátod vagyok? A gazdag: Nem, a barátság nem kötelez semmire... Hanem, mert tudod, mily jó a szivem, s hogy ha tehetném, nem tűrnék magam körül nyomort s szegénységet, s mert meg lehetsz győződve arról, hogy ha én magam jobb sorsnak örvendhetnék. neked se volna okod panaszkodni a nehéz idők és a rossz konjunktúrák miatt. A szegény: Ami engem illet, én jó fiit vagyok, s a szavadra elhiszem, hogy nincs egy fillér fölösleged, és sajnállak is érte, mert nincsen szánalomraméltóbb ember, mint a szegény gazdag, de a többi szocialisták, például a könyvvezetőd is, azt állítják, hogy még a bőröd alatt is bankók vannak. A gazdag: A könyvvezetőm? A szegény: Igen, a könyvvezetőd. Tegnap a kávéházban azzal dicsekedett, hogy a íe üzemed a legínkrativabb az egész városban, s hogy a multévi mérleged négymillió tiszta eredménnyel zárult. A gazdag: A gazember! Elfogom csapni! A szegény: Ne fedd! Mert akkor nyolc millióról fog mesélni. A gazdag: A zsivány! Úgy hát nem bocsájtom el. A szegény: Okosan teszed. Az ilyen rágalmakat a legjobb nyugodtan türn!... Mit árt neked, ha tudnak a fölöslegedről? A gazdag: Sokat. Hiszen nincs itt valódi fölösleg. Ami annak látszik, az úgy eltűnik, mint a tavalyi hó. Bele kell építeni a gyárba s el kell költeni uj gépekre és egyéb ameliorációkra. S ha az ily hamis hírek elterjednek, akkor a közvélemény — vigye el az ördög! — elvárja az embertől, hogy közcélokért és emberbaráti intézményekre is áldozzon valamit
