Bácsmegyei Napló, 1924. február (25. évfolyam, 31-59. szám)
1924-02-03 / 33. szám
1924. február 3. BACSMEGYEI NAPLÓ 9. oldal Régiség Irta: Karinthy Frigyes •— Kérem, tessék itthagyni. A fiataiember elvörösödött, zavartan nézeti körül, rám is vetett egy iélszeg pillantást, dadogott valamit És kiment a boltból. Csodálkoztam. — Miért volt ilyen rideg hozzá? Múltkor, mikor az apja volt bent, ugyanezért az óráért, hosszan alkudott vele és kevesebbért is odaadta volna. A régiségkereskedő vállat vont — Az öreg Barabás úriember, aztsal szívesen alkuszom. Ez a tacskó neveletlen. — Neveletlen? Hiszen csupa kedvesség volt, úgy mosolygott magára. mint valami kisasszonyra. Még bizelgett is. azon kezdte, hogy milyen jő színben van. milyen fiatalos. — Úgy? És persze, ha hizeleg, az már azt jelenti, hogy jó modora van. Zavarba jöttem. — Nem úgy gondoltam, hogy hízelgés... maga csakugyan nagyon jó sziliben vau... az ember nem is gondolná... Gúnyosan nézett ráírt. — Hogy már ötvenhat éves vagyok. mi? Hanem hogy fiatalabb vagyok, mondjuk, negyvenhat, mi? — Legfeljebb . . . A régiségkereskedő bosszúsan nevetett. — Legfeljebb , . . Esetleg, ha sze-. reacséni van. még kevesebbnek látszom ... £s minél kevesebbnek látszom, annál nagyobb bók, ha azt tudtomra adják . . . annál halkabbnak kell lennem érte . . , szóvá] ez volna a legnagyobb bök, azért kellene a ieghálásabbnak fennem, ha' azt mondanák, hogy nzeniiaíévesnek látszom ... Ha ez u tacskó egyszerűén megveregetné a váliamat. mint magához hasonlóéi . . . vagy a korzó hölgyei kikezdenének velem, tetszeném nekik, ami azt jelend, hogy ép olyan szemtelenül és tiszteletlenül kezelnének, mint . a fiatalembereket — ez volna a legnagyobb boldogság. mi? — Ezt nem értem... — dadogtam. Legyintett. — Persze hogy nem érti. Maguk, társaságban forgó, kalandok után szaladgáló, egymás számára öltözködő, egymás számára gondolkodó, egymás számára létező és élő nőstények és hímek egyetlen, gyötrelme«, görcsös vágyat ismernek csak: fiatalság! Fiataíság.minden áron, fiatalság, mlndenekiöiött minél fiatalabb vagyok, annál többet érek a nagy szerelmi vásáron minél tovább tudom alatti* a, vásáriót, hogy kevesebbet tapasztaltam, kevesebbet tudok, minél fejletlenebb és ostobább vagyok, egyszóval: minél kevesebbet érek, annál magasabb az áram. Vallja be: — ez a furcsa, fordított gazdaság folyik a szerelmi piacon •- én csak ridegebben fejezem ki ugyanazt az üzleti elvet, amit maguk, mikor az árut dicsérik, igy szoktak elraiongani: »milyen édes, n ilyen ártatlan, milyen naiv, milyen fiatal!« Egészen elkábultam. .— No de ez mégis kicsit furcsa... Nem gondolja, hogy isteni és örök törvényszék ellen lázad fel, amikor a szerelem és szépség, az élet vallását ká romolja? Fölkapta a fejét elvörösödött. —- Ki káromolja az élet és a szépség vallását? Hiszen éppen ez az! I'i szegény, üzekedő állatok, akiknek egy gondolatotok van csak, ‘egy vágyatok, amit vágynak és akaratnak hisztek, holott csak nyomorult kényszer — ti összetévesztitek a szerelmet az élettel és a fiatalságot a szépséggel! Nem mondom én. hogy a fiatalságnak nincs meg a maga szépsége — furcsa, tökéletlen szépség, az igaz. és kell egy kis beteges, csaknem perverz elkorcsosulás, hogy élvezni tudjuk — de hát csak ez a szépség a világon? A vén hegyek, a kilombosodott kemény fenyőfa szépsége rútság a ti szemetekben — fi rútnak látjátok a szikkadt acélt, melyből kiforrt, elpárolgott, elgőzölgött minden fölösleges és tisztáílan salak és nedvesség? a szikrázó gyémántot, mely egyetlen anyaggá kristályosuk? az ódon aranyat, mely túlélte tökéletlen, rozsdaíogó társait, a vasai és rezet s ezzel kimutatta, hogy életrevalóbb, nemesebb, előkelőbb volt azoknál? ódon elef ámteson tkeretü tükröt ragadott fel az asztalról, azzal hadonászott. — Azt hiszi, bóknak veszem, ha fiatalnak neveznek? * Azt hiszi, én is azt tartom jónak, ami uí, •— azt tartom értékesnek, ami érdekes? Azt hiszi, kényszerből vagyok itt ebben a boltban, mert számomra nem maradt már mészárszék, ahol frissen levágott barmot árusíthatnék — és nem azért, mert itt jó! érzem magam? Nézze meg ezt aS amely hamarosan akarja behozni. tükröt: esténként, ha egyedül maradok. ebben szoktam nézegetni magara — hiába nevei, nézegetem magam, mint a fiatalok. — mert hfti vagyđk, hiú vagyok az öregségemre. a régiségemre, a nemességemre! Elégedetten és gyönyörűséggel nézegetem a fogaimat, amik lassan sárgulnak, kopnak, nemes patinát kapnak, mint a kiszitt tajiékpioa. — a bőrömet, mely lassan húzódik össze, hogy felvegye végleges formáját, ahogy aztán megmarad, mint a szép, sárga pergament. mely túlélte hitvány társait, rongypapírt és cifra selymet s most már örökké élni fog, A bőrömet és a szememet, amit... A régiségkereskedő hirtelen elhallgatott: csinos, fiatal asszony jött be a lakás felől, felugrottam, hogy bemutatkozzam. A felesége volt. Kérdően néztem rá, elfordította a tekintetét. — Az más. — fejezte be hirtelen, — a nő, az más. Annak nincs egyebe. Rövid percek Irta: Baedeksr Egy ismerősöm megkért, hogy gyűjtsék részére régi elhasznált levélbélygeket. Küldtem neki néhány ezer darabot. Már másnap megkaptam a választ. A szívességemet táviratban köszönte meg. A telegrammot nem dobtam azonnal a papiroskosaramba. Egy darabig nyitva feküdt az előttem, és — gondolkoztam rajta. Nem értettem sehogy a jó urnák eljárását, s nem tudóim -magam beletalálni n gondolatkörébe, pedig, az írói pályára készülvén, arra kell törekednem, hogy mentül több embertársamnak az agyával tanuljak meg elmélkedni s minél többnek az idegr és órzésvilágába legyek képes üehelyezkedni. Ezúttal scliogyse sikerült. Kétségbe kell esnem az irodalmi jövőm miatt... Nem értem az emberemet. S félek, hogy a távírót se értem, amelyről eddig azt hittem, hogy rendeltetése: születésekről, eljegyzésekről, halálozásokról, anyósok érkezéséről és egyéb családi szerencsétlenségekről értesíteni, s az üzleti ügyeinkben beállott fordulatokról informálni bennünket. De hogy valaki régi, postabélyegzővel bepiszkított levélbélyegeket ilyen utón köszönjön meg. azt éppenugy nem értettem eddig, mint azt, hogy mért gyűjtik bizonyos emberek az elhasznált póstabéiycgeköt? (Mert azt, Üpgy egymillió régi levélbéíyeggel khinai gyereket szabadítunk fel. bár ezerszer hallottam, nem tudom elhinni. Láttam ugyan már nem egy kis lchinait, de olyannal akit levélbélyegekkel frankiroztak volna, még nem sikerült találkoznom. És aztán, annyira szabadok vagyunk mi, szegény^ európaiak, hogy van okunk a kmézerek szabadsága iránt érdeklődni? Nem. Nincs.) Kérdést intéztem tehát eziránt egy, barátomhoz, aki nagyon okos ember (bár már feleségül vette azt a hölgyet, aki nem tudott nélküle megélni), nekem már mean egy kétségemet eloszlatta, s adandó alkalommal bizonyára az olyarónak is szolgál szives felvilágosítással (ha ugyan az olvasónak az iménti közlés után még lesz bizalma hozzá), miért közölni fogom a címét is, ha valaki tudni akarja. Ez a barátom a következőket válaszolta: * Édes barátom! Hogy miért gyűjtik ä levélbélyegékét nem kérdezted tőlem, de mert tudom, azt is megmondhatom. Azért gyűjtik, hogy több legyen belőlük mkt másnak. Mindent ezért gyűjtenek. Még a pénzt is. Es most felelek arra is, amit kérdeztél. hogy tudniillik mért köszönték meg neked az értéktelen küldeményedet távirati utón? Azért, mert egy szép napon — s ez a nap közeledik! — a posta kijön a divatból s helyét, amelynek a felét a telefon már úgy is okupálte, a táviró foglalja el. Az idő tiapróluapra drágább, s az embereknek, főleg a dolgosabbaknak, maholnap i-sm fesz érkezésük leveleket írni. Égy szabályszerű episztolához hoszszu címzés kell (különösen ott, ahol még mindig sokat adnak a címre meg a rangra), csinosan kidolgozott forma, néhány hízelgő bók is, meg aztán udvarias tudakozódás a címzett hogyléte iránt, egv pár búcsúzó frázis, stb. S mindezt, ha nem is éppen kalíigrafiásan. de lehetőleg olvashatón. egyenesen és mindenképp elegánsan kel! kiállítani, nehogy azt mondják a levélíróra, hogy ő egy önző pasas vagy éppen, hogy neveletlen paraszt Nos hát, akinek kevés a türelme vagy az ideje, az lemond arról az ambícióról, hogy valaha összegyiijtsék a leveleit mint az Abbé Galiani meg a Madame Sévigné-éit, és ir vagy diktál egy pere alatt egy táviratot. amelynek a szerkesztésénél a leglakonikusabb rövidséggel élhet, anélkül hogy udvariatlan lenne. Az igaz. hogy a távirat jóval több pénzbe kerül a levélnél, de ez meg igen sok idővel kerül többe amannál. Akinek több a pénze mint az ideje, az táviratot hevenyész és nem levelet esztergályoz. Jó Kazinczy persze több idővel rendelkezett mint pénzzel, s igy leveleket irt, s azokat itt volna akkor is, ha nem a romantikus postakocsik, hanem a kommerciális íávírópőznák idejében lakik Széphalom virányán. Ezért történt, hogy neked ilyen »rövid utón« köszönték meg a bélyegeket. A távíró! Olyan téma ez. barátom, amelynél még a toll is gyorsabban perces: a papiroson. Mai napság. midőn a gyorsvonat szédítő sebességgel száguld a síneken, s maga az élet is ilyen rohanással siet a végállomása felé. midőn a fontosabb állomásokon is csak rövid percekre áll meg a vonat, maság nem szabad csodálkozni, ha az intellektuális haladás szolgálatába szegődött sietség lenézi a nyárspolgárias, lassú előremenetelt, amely oly kevéssé különbözik a mozdulatlanságtól, a földhűztapadtságtól. a megfenekfetíségtől. A hosszú szíagnáiásnak a röpítő reakciója ez, amit csendes szemlélődésben élt régebbi nemzedékek elmulasztottak. Ami utakat a régiek az ő khinaf gyermekcipőkbe bujtatott lábukkal1 nem járhattak végig hosszú esztendők alatt, azt most a lázas lelkes uj emberek hétmértföldes csizmában rövid órák és még rövidebb percek alatt akarják végigszáguldani, A becsületes, do lassú munka, ameiy tempo moderato-baxi folyt eddig, most a viharos prestissimo ütemeben halad... Nem vetted volna észre, hogy az újságok gyorssajtója is mily érzékeny csapást mért a könyvest» náiás méltósággal teljes, lassú mesterségére? A hírlap az ő gyors futama val megeszi a könyvet, mert hamarosan készül , és azonmelegen elégíti ki a közönség olvasóétvágyát, s mire a könyv, persze szebben s jobban megcsinálva, útónná kullog. Utót akkor az olvasó nem-éhes. S a könyvek is! Mennyivel másként készülnek most mint régebben! Ki tártja még be a Iloráczius törvényét, a nomrn prematur in annum vezérelvét? Az utolsó ilyen lassú és Id» kiösmeretos iró talán a Bovaryné szerzője volt, aki hat-hét esztendeig dolgozott egy-egy könyvén, ö volt az ilyen gondos írásnak alighanem, az utolsó mohikánja. Most, ha egy könyv esztendőkig kiadatlanul hever. akkor ennek nem a horáciuszá elv, hanem a papirdrágaság az oka. S a divatos iró, aki kelendőségre számíthat. bizony gőzerővel »alkot«, hogy karácsonyra okvetlenül megjelenhessen a müve. mert nagy a konkurrencia s vigyázni kell, nehogy megelőzzék. Oh, már a könyveaiaálás. amely valaha szent áldozás éf müvészmutE- ka volt. már ez is gyári foglalkozat lett, amelyet sebfeel-íobba! végeznek a korszellem szolgálatában álló iró mesteremberek. Ily értelemben ma az irók legtöbbje: gyorsíró. Hajdanában az irók nem voltak olyan termékenyek mint mostanában. Mert csak nem hiszed, hogy nagynevű: irótársunk: Lope de Vega csakugyan irt rnásíéfezernél több drámai művet? Ki látta vájjon, és ki olvasta őket? S különösen ki olvasná őket a mai gyorsíutamu időben? Majd ha; megjelennek, összegyűjtve háromszáz kötetben, akkor hiszük bennük. Addig a lopedevógai termékenység csak egy érdekes legenda, amellyel a lusta drámaírókat, aminők Katona József és Madách Imre is voltak, nagyobb termékenységre akarják buzdítani. Ellenkezőleg: a rég'bb irodalomnak történetei kevés példáját nyújtják az olyan produktivitásnak. mint amilyennel most egy, sereg iró — és főleg írónő — dicsekszik. Persze, akkor nem is termett annyi rossz könyv mint újabb időben. Amikor lassabban dolgoztak, jobban is irtáig Helyesen jegyezte meg Lichtenberg, aki maga is igen jól irt, hogy: »a rosszuiirás művészetét régen nem ismerték«. Ennek a sajátságos »müvészeta-nek a föltalálása a mi korunk kétes dicsősége. Ma. édes barátom, gyorsan élünk és amit teszünk, azt mind .gyorsan csináljuk. Mintha félnénk, hogy valamitől elkésünk. Az életünk sokban hasonlít ama vasutakéhoz. amelyeknek csak express-vonatat: vannak. E lázasan siető, minden lassú tempót lesajnáló korban kinevetjük azokat a »régiszabásu«-akat akik még »ráérnek« s csigalassúsággal cammogj bumükon kullognak utánnunk. Alti igazán gyermeke ennek a kornak, amelyet demoralizált a háború bűne, annak nem kell más, — csak gyorsvonat, s még ezt is szeretné siettetni. S neki bizony a levél se kell. Nincs ideje érzelmes levelezést folytatni a barátaival (talán nincsenek is barátai, mert nincs ideje barátkozni), mint volt a régieknek; Cicero-nak, Goeíihe-nek, Kazinczynak. Széchenyinek Az uj ember nem olyan érték mint a régi. s épp ezért akar i mindenből értéket kovácsolni. — az időből is. Ezek mind gyorsvonaton
