Bácsmegyei Napló, 1924. január (25. évfolyam, 1-28. szám)

1924-01-27 / 26. szám

1924 január 27.?

BÄCSMEGYEI NAPLÓ

13. oldal

Női hoxmérkőzés

gáláns igazgatókkal és veseütésekkel

Ahol keztyüs kézzel bánnak

egymással a nők . . .

(Budapesti levél.) Végre valami uj ía nap alatt: nemzetközi női boxmérkőzés. Látható egyik pesti mulatóban pont éjfélkor, a kísértetek és a felelőtlen, elemek órájában. Megnéztük mi is. Úgy kezdődött, hogy a zenekar rágyújtott egy tüzes indulóira és ennek hangjai mellett libériás szolgáié kötélből egy tiz.-tizenkét négyzetméter nagyságú ketrecet építettek a parketrie. Ugyancsak a Zene hangjai mellett, katonás lépésekben, bevonult a porondra egy íutballbirőnak öltözött fiatalember Vezetésével libascrban hat hölgy. Boxibajnoknői kosztümöt ' viseltek, feszes fehér trikóing, sötét rövid szoknya, meztelen lábszárak és tornacipő. Bármennyire szem előtt is tartjuk a hölgyeknek kijáró udvariasságot, ki kell jelenteni, hogy ezek a hölgyek korántsem rendelkeztek azokkal a kvalitásokkal, amelyeknek tulajdonosait a pesti köznép röviden »jó nő« dicsérettel szokta tisztelni. Lgyszeríi német lányok voltak, nagy kezekkel, nagy lábakkal és nagy... no de hagyjuk a részletezést. A futballbiródresszbe öltözött fehér szvetteres fiatalember bemutatta a hölgyeket németül, majd egy magyar konferanszié elmondta, hogy »a nők öt ralidban fognak küzdeni a bajnokságért«.

— A közönségnek joga van — mondotta .— dijakat felajánlani.

Miután a közönség nem kívánt élni ezzel a joggal, a mérkőzés megkezdődött. Előzőleg a fehérszvetteres belefujt a sípjába és kijelentette, hogy minden ríand két percig tart. iA. hölgyeket ismét bemutatták. Az egyik, lobogó szőkeliaju, Katja Alexandrov orosz, mig a másik Dá-j «iában látta meg a napot és a hazájában könnyűsúlyú bajnoknő. így mondta el a konferanszié. A sípjelre j a boxkesztyüvel fölszerelt két nőj egymásnak esett. Püfölíék egymást,! ahol érték. A férfiak a nézőtérről nagy kárörömmel nézték. Minden Oldalról biztató kiáltásokat küldtek a finsbe:

— Ne hagyd magad! üsd, nem ápád! Csak a fejét, hogy meg ne Sántuljon!

Közben letelt a két perc és a fehérszvetteres, mint a mérkőzés ve-j Zetője, belefujt a sipba. A nők rög-j tön abbahagyták a verekedést.

— No, egy ilyen sipot én is ver ßzek — mondta egy férj a nézőtéren U-,' jól fog odahaza...

A biró értekezett egy keveset az Orosz nővel, majd a következő deklarációt tette:

— A dán kisasszonyt tiltott vesejités miatt büntetőponttal sújtom.

A dán könnyűsúlyú néma főhajtással vette tudomásul a lesújtó Ítéletet. A rövid szünet alatt a zenekar ? ismét játszott és a hölgyek kolléganőikkel masziroztatták magukat. A J második összecsapásnál az orosz í ügy vágta mellbe a dánt, hogy né- \ ,nán elterült a földön. A biró mellé- i m és hangosan olvasott:

— Eins, zwei, drei . . .

Ha tízre nem kell fel, ő a vesztes. Ezt az egyik pincér magyarázta meg. A közönség a siebennél tombolni kezdett:

— Auf! Auf!

Dánia reprezentánsa meggondoltál magát és felkelt. Ismét rövid pihe-1 nő, majd a konferanszié szavai: . j

—, Következik a harmadik rand! j

Egy öreg bácsi az egyik földszinti j páholyban azt mondta“ a szomszéd; jj jónak:

— Miért mondja ez, hogy; követ-J kezik a harmadik randa, mikori ugyanaz a két. nő áll ki megint?:.. j

Az orosz végül is leütötte a dánt. |

__ idő 7 nerc. 35 másfidnerp *

A győztest zajosan megtapsolták. A legyőzöttet bajnoktársai áléit állapotban kicipelték. Gyönyörű látvány volt, kár. hogy a függönyön túl kibontakozott barátnői ölelő karjai közül és ruganyos léptekkel sietett öltözőjébe.

Karola Bauer bajor bajnoknő és :egy, osztrák dizöz lépett a porondra, akinek a nevét azonban nem sikerült az utókor számára megjegyezni. Miután a hölgyek szederjesre verték egymás képét, a bíró belefujt a sípba:

— Bauer kisasszony nyakszirtíités miatt büntetőpontot kap...

Döhmel nemzetének hősleikii lánya ettől kezdve csak arcba ütötte ellenfelét, de ezt olyan rendkívüli sikerrel, hogy az osztrák nő végigvágódott. Hiába kiabáltak, hogy Auf! Auf!, megvárta, mig a bitó tízig számolt és aztán kelt csak fel. Akkor már nem keli verekedni többet.

Most következett a meccs kínja. Bejelentették, hogy Lilli beiden, aki Berlinben 58 nő között első lett, mérkőzni fog bizonyos Mária kisasszonnyal, akinek a -Rajiia-vidék a hazája és szintén jeles champion. Lilli Fcldenre még megjegyezte a konferanszié, hogy könnyűsúlyú, a rajnai nőre pedig, hogy középsúlyú. Már éppen kezdeni akarták a mécseset, amikor egy ur 25.000 koronát küldött a győztesnek

— Huszonötezer korona a győztesnek — jelentette ki a konferanszié. — Becses nevét? — kérdezte,

— Nem fontos — mondta szerényen a névtelen adakozó.

De a közönség türelmetlenkedett:

•— Ki adta a jutalmat?

A konferanszie így felelt;

— Egy igazgató ur . . .

Abból indult ki. hogy csak egy igazgató engedheti meg magúnak azt a luxust, hogy ilyen dijakat tűzzön ki.

De már kezdődött is a csata. A fiatal, virgonc berlini bajnoknő gyors mozdulatokkal ütlegelte az ellenfelét. Még a biró is kapott tőle egy-két pofont. Úgy látszik, ezt a szokást átvették a hölgyek a futballistáktól. A második menetben — hogy ne nevezzük mi is »rand«-uak — agy vágta orrba a rajnai tündért, hogy azt nyomban elöntötte a vér. Nagyon érdekíesziiő volt. Haas Heinz Ewers kollégát kellett volna kiküldeni, hogy megírja ezt a jelenetet a szadista irodalom legnagyobb dicsőségére. A nőnek végül is eláll itoíták az orravérzését, hogy tovább küzdhesseu. Az ötödik percben, mint mondani szokás, egy »jói irányzott ütéssel« letérhették. Zene, ünnepélyes kivonulás. Parkét-tánc.

Félóra múlva a dán csillagot meghívta egy igazgató vacsorázni. Boldogan az asztalához ült. Ez _ sportszempontból se kifogásolhat). Elvégre ő egy könnyűsúlyú boxbajnoknö . . .,

(síeüa.)

Anatole France

az éleiről, halából és egyéb esetlegességekről

A napokban az a hir járta bel a sajtót, hogy Anatole Frances súlyosan megbetegedett. Munka-J társunk telefonon érdeklődött az j altissnna cocia«-nál hogyléte felől. A Villa Said világhírű fakója szives készséggel hajlandó volt fogadni munkatársunkat akiért egy angol barátja előzékenységéből repülőgépet küldött a határra. Munkatársunk az alábbiakban számol be .a felejthetetlen látogatásról:

Szomorú világunk egyetlen derült-okos mosolya: Anatole France, s most ez a moJbly is elvonuló- í félben van Európa dúlt arcáról. Tán: utolsó villanását fogom el most . . .’ izgatottan ültem a vonatban, amely j a magyar határ felé suhant velem... I A határon nem volt nehéz megtalál- j nőm a világosbarna hatalmas gépet, r amelyben a pilótán kívül csak én be- ? lyezkedtem el. Pár pillanat múlva' hangos berrenéssel emelkedtünk aj magasba. Az állomás, a kis város,! hegy, folyó, a táj boszorkányos J gyorsasággal csökkent, lapult sza-5 bályíalan kocka-lapokká szabdalt j tarkaságba. Aztán felhők gőzébe ke-! riiltünk. amely csakhamar feliérbo.d-) ros mozdulatlan tengerré sűrűsödött i fölfelé rohanásunk alatt... Letekül-1 tettem, a felhők már szétoszlottak, , alattunk, a földön furcsa rovátkák, j szürke vékony csatornák húzódtak sj köztük mintha katonák százezrei ? nyüzsögtek volna. Kérdést intéztem í a pilótához, mi az; a pilóta elmoso-f lyodotí. azt mondta, irányt tévesz-t tett... Följebb suhantunk, felhők bo-) dorodtak alánk s amint leíekintet- i íem, vigasztalan, néptelen pusztaság - rettentő Szaharájára esett tekinte-1 tem. Hatalmas romvárosok gigászi * szemétdombja itt-ott... Majd zöld, j üde vegetáció végig, amerre elláttam { s a lombok közül pirostetejii aprói házak fehér arca villogott ki szerte...? Csodás volt! _

Egy távoli csillogó pont felé Iát-1 szóit utunk irányulni. A csillogó pont óriás üvegpalotává nőtt s mire épp iól szemügyre vehettem volna rengeteg ablakait, építésének súlyos. | de neme,s arányait, már fölébe ke- j rüííüuk s egy lapos tető-részletén i már ki is kötöttünk. ........t .... I

A levezető lépcső fejénél égy sajátságos öltözetű fiatal titkáriéle fogadott. Nadrág, kabát egybeszabva simult karcsú termetére, sport-sapkáját kezében tartotta:

— Alonseur France vous attend!

Bemutatkoztunk egymásnak.

— Mademoiselle Liluli vagyok! — mondta a titkár.

Csodálkozva meredtem a fiús külsőbe bujtatott kisasszonyra.

— Ön ámül? Igen. most France ur titkárja vagyok. Azelőtt Romain Rolland mellett dolgoztain. Romáin Rolland azonban... egyszóval a Clcrambault megírása miatt kénytelen voltam elszakadni tőle... Jöjjön, uram!

S előre sietett. Nagy. világos folyósokon haladtunk át, amelyeken a lépés úgy csengett, print a kacagás. Alig győztem kalauzomat beérni. Lejutottunk a földszintre, aztán kiléptünk az udvarra.

Meglepetésemben majdnem íölkráltottarn. A kis titkárnőhöz hasonló öltözetű fiatal lények sürögtek-forogtak ott. akik között most már nem volt nehéz felismerni a nőket. Mind szőke volt és kékszemü. Merészebb és mégis szendébb mozgású, mint a mi nőink. Fent, a levegőben mint karcsú drappszin vércsék siklottak rajban az aeroplánok.

Egy kerten haladtunk át.

— Ez Epikuros kertje, — mondta Liluli és kacagott.

A kert közepén egy emeletes villa állt. Ajtaja mellett a csengő gombja egy frórenci ó-bronzdarab. Küszöbén egy jóságos képű öreg koldus ült. A virágágyak közt sunyi réveteg tekintetű kertész szorgoskodott.

Egy pillanat még s ott álltam Anatoíe France előtt, aki szürke hálókabátban, fején vörös selyemsapkában ült Íróasztala mellett.

— Ön azt mondta. —- kezdte közvetlenül a szót — hogy nyugalmas helyen akar velem beszélni. Ez volt a legközelebbi nyugalmas hely — tette hozzá hamisítás mosollyal. — Halálom hírét akarták köiteiii, pedig a meghajtás oly cselekedet, amelynek kiszámíthatatlan a hordereje... De tegv» le a a kabátját, uram! És ismerkedjék meg környezetemmel.- Beszélt a kapuban az

Öreggel? Nem? Ö, nagyon kedves, de kicsit makacs öreg, börtönviselt, azóta, hogy kiszabadult; már nem zöldségárus többé... S látta a kertészt? Ó, azt föl is hivatom!

Ezzel kinyitotta a nagy szárnyas ablakót s leszólt:

— Putjj^!

De a lsP?esz már nem volt sehol.

Látja, ez a »könyvek/ városa«, nyugtalan manója Ids kutyám, a filozófus ebécskc. Riquet s védössellcme a.bársonyos talpú kandúr.' a Mamilcar... Könyvek! Egymásra következései apró jeleknek, amelyek csak jelek maradnak, ha formát, szint tartalmat nem adunk -beléje magunk. Szép dolog könyvet írni. de okosabb káposztát ültetni • •, Nem, nem vagyok beteg. -írje fe kérem, jobban esett volna, ha gyermekkoromban irt volna betegségemről újságokba, mert akkor szomjaztam, a dicsőséget, ma már 'legfőbb örömeni Bergeret tanár arra! elcsevegnem holmi »graffiti«-röi s a Vergilius Náuticus-ról és katalógusokat olvasnom... Meghalni? Még nem! A legnyomorultabb lények is ragaszkodnak az élethez. A baj nem .az, hogy megeszik az embert. A baj,az, hogy az ember ezt tudja. A kacsának halvány sejtelme sincs róla... Az ember különben csak altkor hal meg, amikor maga is akarja, vagyis amikor minden energia, ami ellene szegül a végső feloszlásnak és aminek összesége a tulajdonképpeni élet. az utolsó cseppig kimerült. Ezt Goethe mondja s helyesen, mert csakugyan, az ember csak akkor ha! meg, amikor már nem tud élni. Én még tudok, Tournebroche öcsém finom nyársonsültefc készít, amelynek ize Homérosz néhány versét juttatja eszembe a szüzlányok tekintetéről, amely omlós, odaadó, ízes, és csupa életerő, elevenség... Élni annyi, mint vágyakozni.

— Az idő, amelyet Isten számunkra enged, olyan, mint. valami drága szövet, melyet mindegyikünk a maga módja szerint hímez ki. — jegyeztem meg szerényen.

— Igen helyesen mondja. Hol tanulta ezt?

^ Pirulva figyelmeztettem, hogy Sylvestrc Bonuardban ő maga irta.

—- Nem csoda, ha nem emlékszem rá, modern Írókat nem olvasok. Túlságosan befolyásolják az embert saját korának megítélésében-. Látja, ha Rabelaist lapozom, végigtekintem benne a mai vigjátékhelyzetek öszszes .’ehetőségeit. A mai vígjáték a beteljesülés, amely sohasem lehet olyan tökéietes. mint a helyzetekről alkotott illúzió. Az illúzió szines. teljes, eleven — a valóság szürke, csonka és halott.

A kis titkárlány. mintha csak róla lett volna szó. fülig pirultam röstelkedve mosolygott.

— L’iilusion, Liluli. ma mié — mondta maga elé félhallcan a Mester.

Elmélázását nem mertem megzavarni.

Félhomály borult a szobára. A nagy csöndben csak Hamücar do-, rombolása hallatszott.

Tiszteletteljesen, csöndben fölkeltem, mint aki búcsúzni készül.

Anatole France föltekintett:

— Megy? Menjen, uram. Látni akart, látott... Hallotta a hegedű szavát a hangversenyen, most megnézi a Stradivariust tokjában és nagyon sajnálhatja, hogy nem tud hegedülni — s ravasz, kötekedő jósággal mosolygott ezekhez a szavakhoz. — Nyugtassa meg tisztelőimet, hogy nem halok meg. Könnyű náthám, volt csak. Könnyű? Ez a Iegrejtélyesebb betegség; a rák, tuberkulózis ellen találtak íe! szereket, de van-e az egész orvostudománynak egy biztos gyógyszere a nátha ellen? Az orvostudomány vak Polyphéraos, sziklákkal hajókat össze tud zúzni, de meztelen lába nem tudja kikerülni