Bácsmegyei Napló, 1924. január (25. évfolyam, 1-28. szám)
1924-01-01 / 1. szám
» 1924. január 1. BACSMEGYEI NAPLÓ 11. oldal Az ujesztendő Irta: Kosárgné Réz Lóin Az öregember kint ült a küszöbön és pipázott. Jó m?lcg rongyba volt csavarva a lába, a nyakán kötött. kendő. Jól behúzott sapka a fején. Kijött, mert odabent nagy volt a füst. Frissen tört gallyat próbáltak rágyújtani az asszonyok. Égette a szemét. A küszöb nem volt havas. Védte az alacsony, görbe házeresz. A kutya is ott feküdt mindig. Régi küszöb volt, simára kopott és rég megszokta már ezt a helyet. Az utcán még egyre jártak a betlglicmes gyerekek. Még mindig remélték, hogy keresnek valamit. Háromkirályok napjáig mindig reménykedtek. Láboltak nagy csizmájukban. az angyalnak öltöztetett szőke fiú vigyázva fogta össze magán .a minisírárís-inget. — Hová mentek most, gyerekek? Visszafordult a vezető, a kukoricaszakállas öreg bojtár a kis ház küszöbe felé: — A doktorhoz megyünk. — Hát ott még nem voltatok? — Voltunk. De nagyon tetszett a gyerekeknek, hátha megnézik kétszer is. S mentek tovább a kis csengőjükkel. Az öregember soká hallotta még a csilingelőst azután is, hogy csak a fehérbundás fák meredezíek előtte az utszélen s a gyerekeknek a nyomát is eltakarta a hó. Halk templomi csilingelős volt. A sapkájához nyúlt önk/nte!en, mintha le akarná venni. De hideg volt, nem vette le mégsem. Csak a fejét hajtotta le és imádkozott. — Istenem, Uram. — fohászkodott az asszony is odabent, — mit hoz vájjon az illesztendő? Jót-e? roszszat-e? Vájjon mH hoz? Hát eddig mit hozott? Amint ott ült az öregember lehajtott fővel a viskó küszöbén, mintha a küszöb valami varázslatos módon visszafelé vitte volna őt a régi ujesztendőkbe. Most egy szerre tisztán látta magát, amint megy, megy a hóban óvatosan nagv csizmájával, összefogja magán a minisztráns-inget és rázza a csengőt. — Erre. Imre, erre! A doktorokhoz megyünk. , Az öreg doktor szalonnát evett az ebédlőben. Nagy szuszógássa! nézett fel. amint meglátta őket. A patikaszagu rendelőben énekeltek, ott volt az egész háznép. Az öreg nagyságos asszorfy, a gyerekek, a dajka. A dajka a szemét törüjgetíe és velük énekelt. Furcsa volt. Nevetnie is kellett, énekelni is. egyszerre csak a torkán akadt a szó s köhögni kezdett. — Hé! — mondta az öreg doktor játék végeztével és fíilönfogta őt, — hát te mit mászkálsz ebben a vé kony kabátkában, te nádszálvitéz? Elvisz a szél. Ha azt akarja édesanyád , hogy katona legyen belőled, ne engedjen ki ilyen szélben, hanem főzzön neked este hársfateát. — Nem akarja anyám, hogy katona legyek, úgysem. — felelte és szégyenlősen mosolygott. — Minek legyek katona? Nincs jó dolga annak. Az öreg doktor meghúzta a fülét. — Az mindegy- hékás. Itt senkinek sincs jó dolga. De azért ki kell huzni, ameddig lehet. Meg ne lássalak ma kint, azt mondom, mert akkor le kell vetned ezt az angyali fehér ruhát. Indulj haza s a kuckóba bújj. Lesu.ny.ta a fejét s kioldaígott. Kint az utcán egy pillanatra megállóit. Aztán rántott eerve* a vállán s indult tovább a többekkel. De figyelt reá a doktor. Három , lépéssel utolérte, galléron fogta, hazakergette. *• -rid j —• Azt akarod, hé, hogy az anyád még többet sírjon? Azt akarod, hegy elpusztulj? Mars haza. azt mondom. Hát hazament. Kicsit sirdogált az elvesztett nyereség miatt, de a jó meleg kuckóban, a bögre édes hársfatea mellett lassan megvigasztalódott. S megmaradt. Katona is lett. Élt. dolgozott. De mi haszna? Kevés ió érte. de rossz annál több. Vájjon nem tette volna-e okosabban az öreg doktor, ha nem kergeti haza, hanem hagyja menjen az utján tovább. csiliingeljen a kis csengővel a hóban odakint, mig csakugyan el nem viszi a szél? — Jöjjön be kend, — mondta a háta mögött az aszony. — Nem füstöl már a tűzhely. Megfázik idekint. Csönd lett egészen. Szemben, a domb felett kúszott fel a hold. A havas fák csak álltak meredten, mintha ráiukparancsolt volna valaki. Az öregember bólintott. Rájuk parancsoltak, hát állnak szépen. Pedig nekik nincs jó dolguk. Mint ahogyan az öreg doktor mondta: Senkinek sincs jó dolga itt, de azért ki kell húzni, amíg lehet. — Ameddig kell, — javította ki-az öreg doktort gondolatban. |-22S833s Fei rezzent. A csengőszó közeledett. Jöttek a gyerekek visszafelé. A kis szőke fiú felfogta a fehér ingei magán és köhögött. Köhögött. Aztán eltűntek megint. De az 1 öregember utánuk meredt. Mert km • Ionos árnyék osont mögöttük hajvon. Nagy. szürke árnyék. Mintha az öreg doktor lett volna nagy köpenyegében. A kerítésnél megállt___ ó volt csakugyan. Meglibbent' az egyik karja, mintha intett volna. Az öregember felállt. Szólni akart,1 de nem tudott. Csodálatos békesség töltötte be a szivét... Csodálatos tudat... Az árnyék tovább tűnt a havas utcán. Elenyészett. Messze ugattak a kutyák. Az öregember keresztet vetett s meghajtott fejjel, nehéz kézzel megnyitva a kilincset, bement. Odabent, a tűzné! a két asszony kártyát vetett, — Jöjjön, kend. jöjjön. — hivta a i felesége. — Hadd lássa kend is, mit hoz az ujesztendő. Jót-e, rosszat-e? — Nekem jót hoz. Én úgyis tudom. Jót. — Jót. — mondta mégegyszet» Aztán végigfeküdt az ágyon fáradt derekával s befordult aludni a fa' felé. , — Nem várja meg kend az ujesztendőt? Főzök teát. — Eljön az úgyis. — mondta az H öregember. Kint megkonduitak a harangok. Bolyongás a régi Toroltál dzsiingeljében 8. A klérus azonban á papok derék lelkipásztorokká váltak, nemkülönben gondol családapává. Bonn,az püspök csak azt nézte hogy jó német legyen a papja, í többi dolga fölött szemet hunyt. Vi szont ezek az emberek jó családi körben nőttek fel, életigényük a minimum, azonban föltétien vágyakozás az intim tűzhely után. Szeptember első napjaiban érdemes volt végignézni a becskereki vendéglőket, ahol minden második asztalnál plébános ült beiratkozásra váró naigyfejii nebulóval, továbbá egy tisztes hölgygyei, aki erre az alkalomra feltette a parádés kalapját. Lehetőleg a 3—4 év előttről való divatuk Ez volt a gazdasszony, szintén la nép gyermeke, akit a pap, ha idegen került az asztalukhoz, a világ legtermészetesebb hangján mutatott be: — Meine Frau. Apró diákpajtások, mikor többnyire ártatlanul, később azonban a megsejditett pikantéria incselkedéséből, kérdeztük a hovávaló voltukat. épp úgy felelték: — Az x-i plébános fia vagyok. Szinte sisitusi munkát végzett Bonnaz után Dessewffy Sándor, hogy a kicsapott áradatot megfékezze s a folyót helyes medrébe terelje. Valóságos ellentállással találkozott — jobbadán a hívők részéről. A: sváb ugyan flegmatikus volt mindig, ázonkivül is biztonságot jelentett a saját portájára nézve, ha a pap családi életet élt, — a harcot az asszonyok vették fel, akik íékezhetetlenek- tudtak lenni, ha indulatba jöttek. A papjuk a mindenük volt, nyílt és titkos intrikákat mellettük, vagy ellenük, ők szerveztek s boldogtalanná vált az élete annak a férjnek, aki nem követte az ő Útmutatásukat. A leány egész nyíltan vonult be a parókiára, szinte szülői áldással. Az ismeretség a káplánkorban kezdődött s volt rá eset. hogy épp ügy vártak egymásra, mint a civil szerelmesek, akiket csak az albirói kinevezés juttat el a házasság révébe. Emberi jó tulajdonságokkal, hűséggel igazolták a coelibátus elavultságát s példásabib életet éltek, Gyerekkoromban valami egészen különös szabadosság liarapózott el a katliolikus papok között. Banitaz csanádegyházmegyei püspök tipikusan aulikus férfiú volt, eleven megtestesítője annak a habsburgi rendszernek, amely valamikor az elnémetesitést tartotta egyik politikai vezérelvének. Ö maga francia — illetve eiszászi — származású volt s többre becsülte a politikát másnál. Viszont az egyházmegye papságának túlnyomó részét délvidéki svábgyerekek adták. Majdnem mind szegények, többgyermekes családból valók, akikre már nem nézett földörökség, vagy olyan kevés lett volna az, hogy csak a zsellérsorba visz. Érdemes itt följegyezni Bonnaz püspökről, hogy a magyar szabadságharc után azt kérte, engedje meg ,a hatóság a nagyörzi iskolában — szülőfalujában — a francia nyelv tanítását. De a megyei hatóság Bonnaznak semmiféle kérelmét nem teljesítette, ezt sem. Túlságosan ismert volt osztrák-barát érzelmeiről. Néhol meglepően szép faj volt a sváb, leginkább ott, ahol kiütött a francia származás. Női kecsesek, ringó derekúak, fehérbőrűéit, frank könnyedségüek. A tiszta falvakban pedig még magam is ösmertem öreg németeket, akik franciául beszéltek. Egy kissé ugyan már konyhanyelven, de megőrizték a hagyományokat s alakjuk is tipikus maradt, amilyennek a majorosokat Írják le Balsac és Maupassant. Megtartották a régi neveket is. Tcrontálban voltjj iSeoltour, Charieville, Szaint Hubert ’község, a családnevek között Denis, J Díppolit, Philipp, Parison, Parmeujtia, Dupont. Marechal, Leblanc, Lefort, Courtier. A Courtier, aztán idővel átváltozott Horthyé-ra, a Ton- I neiiier-ek egy része Bindexre. A svábfiut már gimnazista koráiban nevelésre fogadta a temesvári szeminárium, a szülői gondoskodás a minimumra redukálódott. Huszonhárom éves korában fölszentelték, rövidobb-hosszabb ideig káplánkodoít, aztán plébániát kapott. Túlságosan előkelő szellemi nívójúvá így nem feiVidhetett az egyházmegye, mint a törvényesek javarésze. Romantikus szép példákra emlékszem, rég elmúltak a szereplői. A káplán plébániát kapott, elment, berendezkedett, aztán várta az asszonyát. Annak azonban egyre ritkábbak és hűvösebbek lettek a levelei, végül egészen elmaradtak* Elment hát a pap utána, lássa, mi van vele? Csak annyi történt, hogy az intelligens leány hiunöbe esett, ragyogó szép arcán ottmaradtak a betegség nyomai. — Így nem mutaíkozhatom — sirta át egész napját —, nem igy. szeretett meg. Es péidáuan lelki erővel inkább játszotta az elliidegültet. Azonban a pap, akiért az egész svábváros asszonyiiépe vsszkődötí és kontyoíía egymást, kitárta a karját: — Hát nem a lelkedet szerettem meg? Egy pillanatig sem hagylak itt. Az isten pedig — szigorú felfogású egyházi atyák ellenére is — megjutalmazta őket. A boldogság meggömbölyitette az asszony formáit és simára feszítette az ő arcának bőrét. Rövid pár esztendő múlva nem látszott azon a betegségnek semmi nyoma. Egy másik esetben a rnár menyasszonynak öltöztetett szerb leány, végső elkeseredésében, amiért férjhez erőltették, megszökött hazulról s a katnolikus plébánosnál keresett menedéket. Hosszú, boldog esztendők következtek. Később a pap, akinek jó neve volt az egyházi irodalomban, áttért a református hitre s megesküdött az asszonyával, gyermekeit törvényesítette. Annak a régi germán szellemű papnak volt tipusa ScliaeUer Antal nagybecskereki apáíplébános. Valamikor ő is ifjú, de később elgömbölyödött. nehézkes járású. A leghiubb ember, aki a földön élt. Mikor pedig pápai preíátus lett, szinte lehetetlen volt vele bírni. Szive szerint senki se szerette, de föltétien eszköz volt minden politikai mozgalomban s leereszkedően váiiveregetö és megelégedett, ha teljes címzéssel tiszteitek. Kossuth Lajos halálakor fekete zászlóerdő volt a város, éppen csak Schaeffer nem akarta a lobogót kitűzni. Azt nem érte föl lélekkel, hogy Kossuth nem csupán -az’ országé, vagy a városé, hanem az egész világé is. Nem akadt hivatalos fórum, amelyik magához téritette volna, hát szövetkeztünk néhányan mi. Este tiz óra táján jegyzői szaktanfolyam hal! fsatokkal — Pártay Zoltánra és Szilassy Ivánra emlékszem — beszereztük a rekvizitumokat. zászlót, létrát, szöget, kalapácsot s felvonultunk a plébánia elé. A gyásziobogót a bejárat főié kopácsoltuk. A lármára fölóbredt Schaeffer, kinyitotta a belső spalétákat s szitkozódásba kezdett. Éppen szemben álltam vele, hát szelíd figyelmeztetésül bevertem az egyik ablakát. — Úgy mei’észelje leszedni a lobogót — üzentem utána —. hogy valamennyi ablaka megbánja. Hát nem merészelte. Ettől kezdve azonban csak igen a gyomromban feküdt a vén mung& akinek kis kommünikéivel nemsokára gyakran találkoztam az újságnál. Ha csak megmozdult is, már szomjuhozta a nyilvánosságot, a róla való személyi hirt. Latolgatás a zárdában, vagy, vidéki plébánián, mind-mind kívánta a nyomdafestéket annak hangoztatásával, hogy fenkölt szellemű beszédet mondott s hogy ő milyen népszerű. Ezeket a híreket valamelyik káplánja fogalmazta meg s ő küldte be a laphoz levél kiséreíében, hogy, szíveskedjünk közölni. Egyszer aztán már nagyon émelyegtem s azt se bánva, hogy kellemetlenségem lesz belőle, közöltem az egész írást
