Bácsmegyei Napló, 1923. december (24. évfolyam, 328-352. szám)

1923-12-30 / 351. szám

1923 December 30.

ßÄCSMEGYEi NAPLÓ

II. oldal

TAMÁS ISTVÁN:

EGYSZERŰ ÉNEK A LÁNYHOZ

Tudom,

nem illik ez a verses hivalkodás a szerelmeddel, a csillagok rég eíkárhoztak, mi nem vagyunk vad lakodalmaspár, kik pappal, rokonnal és szomszédokkal hurcolják körül nagy parádés frigyüket, fdirít’ hajdan i. gonosztevőt lófarkához kötve. Nem az esztendők expressén értem meg hozzád, nincsenek ősz tetteim, nincsen kincseskamrám, csak igy egyszerű szavakkal hőkölök előtted• be csudálatosra nőttél a szememben, be csudálatosra nőttem a szemedben, veled mindenhol, akárhol, mindenben, mindig de szép is a szó ha mi szóljuk, de jó is a csók ha mi csókoljuk, de igaz is az élet ha mi éljük, ú ha megölhetném rettentő józanságod, ha. felkoncolhatnám kis manó vágyaidat: kandalló, villany, nyugalom, biztonság és vasámaponkint jó meleg kulturszag és kivágnám az egyszeregyet szivedből, hogy lássad : nem a szádat énekelem, nem a melled drága vonalait, a benned lakónak szól a szerelmes ének, akit megfojtanál, akitől rettegsz, aki erősebb tudott lenni nálad, mert tetszhalottaiból életrehivtam én, aki tudtam, hogy a leányzó nem halt meg, csak aluszik.

Photografologia

Irta: Bertalan József (Beograd)

Az asstíen pincér elhordta az edényeket az asztalról. A késői vacsora után csak a vérvörös dalmát bor maradt az asztalon. Hárman — iaptudósitók — még folytattuk az evés közben kezdett témát.

— Remélem, annak a kövér disznónak nem mondtad el azt az izét Fiaméról?

— Nem hát!

— Na, ezek megint lemaradnak velő Zágrábban. Úgy kell! Nagyon a gyomromban van már ez az egész Dnevnik-konzorcium. Abból akarnak megélni, hogy az én híreimet cáfolgatják. Hát most majd megint kapnak egy jó pofont. Erről lemaradni!

PejSovics Sztépó — mert 5 mondta ezeket, egy nagy zágrábi lap munkatársa — örömös tekintettel dörgöli izzadtra a tenyerét. Megfigyeltem: ez a fiú mindig a tenyereit dörzsöli össze, akár örül. akár mérges. Akár fázik, akár melege van.

— Ugyan hagyjátok már ezt — szólt most a negyedik, a fiatal ügyvéd. Nagyon szeretlek benneteket, újságírókat, csak ne beszélnétek folyton a szakmáról. Várjatok, 'beszéljünk másról. De előbb igyatok!

Ittunk.

Ö pedig lassan belenyúl a belső zsebébe és a tárcájából lassú, simogató mozdulattá! kivesz egy fényképet,

— Kérlek. — mondja és átadja a" fényképet Sztépónak — talán inkább erről beszélné). Nagyon érdekelne, mit tudsz kihozni belőle.

Sztépó a kép fölé hajol, összehúzza a szemét. Kissé gúnyosan nézi. majd mig gúnyosabbá lapul vérijeién, keskeny szája. _ Jobbról ^ül jiíBllettem. a profilját nezem. Érdekes egy arc. Ideges, vékony a bőre, hegyes álla van. Legjobban a homloka fog meg, ez a magas, kissé fényes, nagyboltu homlok. Csak római szobrokon és degeneráit dalmát nemeseken látni ilyen homlokokat. Hirtelen a homlokán kidudorodik egy ér. látni a lüktetését. Még jobban összeszoritja az ajkát, a homlokát kissé felráncolja, a lüktető kicsi ér megkékiil egészen. Egy szippaníás a cigarettából — beszélni akar.

libben a pillanatban a karzaton megszólal a zene. A lármás, afrikai zene egyszerre betölti a fényes

termet. A szomszéd asztalnál a borfia leejt egy tálcát. A kellemetlen zörej, a lárma, a zene megzavarja Péjovics Sztépót. Fáradtan felkapja a fejét, a képet az asztalra teszi.

— Várjunk, mondja.

A szünetben most felvilágosítjuk a másik újságírót, aki eddig értelmetlenül bámulta a jelenetet, hogy Pejovics a világ első és legjobb fényképolvasójia, aki csak ránéz egy fényképre és pontos jellenmképet tud adni az illetőről. Hribar, a nevető szemű szlovén kolléga, nem érti egészen az ügyet. Hát várjál, mondjuk, majd meglátod.

Közben mi is megnézzük a fényképet. Huszonötéves leány (vagy aszony?) képe. nem valami művészi fénykép, úgy látszik, igazolványra készült. A nő, a kép szerint nem csúnya, inkább szépnek mondanám, szimpatikus komoly arccal néz a lencse mellé. A testtartásán valami nyugalom ömylilc el. Egyszerű sima sötét blúz, kis kivágással. Ha fényképész kirakatában látnám a képet, biztosan elnézünk mellette.

— Csalt egész nyűtan és őszintén beszélj — szól újra az ügyvéd — egyáltalán ne feszélyezd magad Ha nem egyezik, amit mondasz, maid szólok.

— Ahogy akarod, de magadra vess. ha kellemetlen lenne.

— Csak bátran ki vele, mondja az ügyvéd és újra tölt és újra iszunk.

Végre elhallgat a zene. A fénykép vissza kerül Sztépóhoz. Csend. Ö merően nézi a képet újra, most kis gyöngycseppek jelentkeznek a halántékán. Kezdi.

Hm... Ez...

Behunyja a szemét, majd újból kinyitja. Most az ügyvédre néz.

— Feltétlenül szellemi foglalkozású. — Tudományokkal foglalkozik, és pedig elméleti tudományokkal. Talán matematikával? Azt hiszem diáklány, Lány. az biztos. Nem aszszony. •• ^- - -■

Az ügyvéd csodálkozna rántja a

szemét. Kétszer is helyeslőleg bólint.

— Azaz. várjál csak. Nem egészen jól mondtam. Nem igaz. hogy tudományokkal foglalkozik. Csak tanul... Sokat tanul. Több órát tölt naponkint könyv mellett. Nehezen is tanul. Szeret társaságban tanulni.

— Ezt nem tudom, mondja az ügyvéd.

— Mindegy, így van. Szereti a zenét. De nem muzsikális. Csak- melodikus. Értitek a küiömbséget? Nem? Valahogy úgy gondolom, hogy szivesen engedi magán át ömieni a zenét, a melódiát, amely azért idegen marad tőle. Nem hat az értelmére, az eszére.

— Én még most sem értem, mondja Hribar.

— Nem baj, mondom én.

— Tényleg nem. mondja Sztépó. Inkább te mondd meg, fordul az ügyvédhez. így van-e?

— Igen. Azt hiszem.

— Hát akkor gyerünk tovább. Rendkívül szexuális. Szimc állandóan izgalomban tartják az érzékei. De még érintetlen. Nem is fogja magát senkinek odaadni, amis férjhez nem megy. Talán azután. De nem, még tán akkor sem.

— Érdekes! — szól az ügyvéd, de kissé elpirul és lehajtja a fejét. Sztépó ezt nem látja, megint belemélyed a szeme a fényképbe. Az arcizmai finoman remegnek, az orrcimpái hol erősen összehuzódnak, hol széttágulnak. A balkezével egyszer simogató mozdulatot tesz. Szinte azt az érzést kelti, mintha megelevedne előtte a fénykép és ő hangtalanul beszélgetne vele. Egészen elmerül ebbe a hangtalan diskurzusba, most már a kezei is remegnek. Közben elkezd beszélni, fél moFxdatokban, néha csak egyes szavakat mond.» Közli vetünk az észleletéit, de közben igyekszik a kontaktust a megelevenedett fénykép, oel is fenfcartani. Ez nehéz munka Ilehet, látni rajta, hogy erőlködik. De bírja.

— Simogatás. — Szereti ha simogatják. — Meleg a kézszoritása. — Van benne valami anyáskodó. — Szeret becézgetni. — Néha elragadja a szenvedély. — Olyankor vad, alig bir magával . . .

— Szomorú, sokszor szomorú . . , De nem szokott sirni . . . Hm, ez a vonal itt . . . Igen, tudom már . . . Van d-nni titka, valamit titkol. Talán önmaga előtt is . . . Furcsa...

— Npr*1 nagyon intelligens, csali müveit. Talán ez a szerencséje . . . Nem, jár végére a saját problémáinak . . . Kissé fatalista . . . Ezért erős . . . Közel engedi magához a férfiakat ... De azért tartja magát .. .

Megint zene következik, zaj. vége na táncnak; összenézünk. Sztépó cigarettára gyújt és kérdően néz az elmerengő ügyvédre. Az megrázkódik, majd elmosolyodik. Aztán kézé, be veszi a fényképet és odaadja a szlovénnek:

— Talán te is tudsz valamit kiolvasni belőle.

— Egészen biztos, — válaszolja ez. — Én ugyan nem vagyok fotdgrafológus, mint, ugyiátszik, a Péjovics, de ez nem olyan nagy kunszt. Látod, — mondja hangosan, nevezető arccal — én egészen mást mondanék erről a nőről. Ez egy egészen egyszerű kis nő. Azt se hiszem, hogy szűz volna. Mért is volna? Azt mondtad diákleány. Én is voltam medikus, két évig, Grácban. Meg jogász is voltam. Ugyan, kérlek! Ez egv egészen egyszerű nő!

Leintjük.

Az ügyvéd még az én véleményemet is kéri. Nem nyilatkozom.

— Inkább te mondd el, ki ez a nő es mit akarsz evvel a históriával? Ha kívánod, diszkrétek leszünk.

— Nem fontos, úgy se ismeritek. E! is akartam mondani. Elég furcsa eset, velem még ilyen nepa esett

I

meg. Hol is kezdjem. Hát feni, egy*

szer csak találkozom a Balkán eJóHH

az apám egy régi 'barátjával Egy mérnök. Bitolyból. Nagyon siettem, iiát mondom. találkozzunk délután a Moszkvában. Ott is voltunk. Akkor vele jött ez a leány is. Az unokahuga. Krakkóban jár az egyetemre, helyesebben a technikára. Ott ültünk a kávéh ázban. Én eleinte igazán nem gondoltam semmire. Első látásra nem is nagyon tetszett a nő. De. később kicsit összem elégedtünk és nagyon barátságosan váltunk el. Elkísértem őket egy darabig. Meghívtam másnap délelőttre sétára. Rögtön elfogadta.

— Másnap a London előtt vár* otam. Több mint tiz percet késett és i kicsit sápadt volt Azt mondta, rosz- I szül érzi magát, ne haragudjak, de j nem fog sétálni. Erre egészen szemj telemül, de a siker minden reménye Inélkül azt mondom neki; Ha roszszul van. itt van a Tálcásom a .közelben, olt lepihenhet. Képzeljétek, rögtön belement. Ismeritek a lakásomat. A háziasszonyom éppen nem volt otthon, vidéken volt. Eljött. Egyszerűen és engedelmesen. Alig értem rá csodálkozni.

— Otthon persze, képzelhetitek, élni akartam az alkalommal. Nem is csodálkozott. Lefektettem a pamlagra, vizet adtam neki. Egy széken mellé húzódtam és simogattam a kezét. Hagyta. Azt is, hogy megcsókoljam. Erősen, sokat csókoltam. Visszaesőkéit. Azt hittem, nyeri ügyem van.

— És képzeljétek, ilyen még nem történt velem . . . Ott maradt nálam három teljes nanV. Három, éjszaka ott aludt a szobámban. És a harmadik nap úgy ment el, ahogy odajött. Annál a pontnál mindig makaeskodott. Nem akart vagy nem mert csak. mit tudom én . . . Tudjátok, én nem vagyok erőszakos ember. Talán erőszakkal ment volna... De nem akartam. Vártam, hogy önként szánja rá magát És nem.

— A legjobb «barátságban váltunk el. Csak egyre kért, érdekes. Hogy

a szobába ne vigyek más női.

— Azóta nem láttam. De levelezünk. Gyakran ir hosszú leveleket, de ezt a három napot nem említi. Csak egyszer kérdezte, teljesiiettem-e kérését. Megírtam őszintén, hogy nem, hogy azóta már négy nő is aludt abban az ágyban. De, ugylátszik, nem haragszik érte. Legutoljára azt irja, hogy férjhez fog menni. De nagyon hidegen ír róla.

— De, te. Sztépó, amiket mondottál szinte megdöbbentett. Úgy beszéltéi róla, mintha valóban ismernéd. Még jobban, mint én. De azért az analízised mégsem elég válasz az én esetemre.

Az ügyvéd előadása kissé valószínű tleniil hangzott. Péjovics azonban mintha megérezte volna kételkedésemet, hozzám fordul:

— Én elhiszem.

— Jól van — mondom —, de akkor itt már baj lesz. Mondd csak, Doktor, nem vetted észre taian, hogy a nő perverz?

— Látod, ez is érdekes. Én. elég perverz ember vagyok, de ebben az esetben egyáltalában ez nem is jutott eszembe. Vájjon miért?

— Hopp! — mondja Sztépó — Mondasz valamit. Hol az a fénykép?

Nagyra tágult szemekkel nézi újra a képet.

— Ez az, amit kerestem. Tényleg valami aberrációt látok. De ez nem perverzitás, legalább is nem közönséges értelemben. Megvan! Lesbos. Ez a nő egy nőbe szerelmes. Egészen biztos. Itt a magyarázat. Talán maga sem tudja még pontosan, de igy van. A fejemet teszem rá.

Diadalmasan hordta körül a tekintetét rajtunk.

Hribar azonban elröhögte magát és boros hangon felelte.

—Lett volna csak nádam há.om napig az a nő!

fcg ujját röhögött ' ' \