Bácsmegyei Napló, 1923. december (24. évfolyam, 328-352. szám)

1923-12-30 / 351. szám

1923 December 30. ßÄCSMEGYEi NAPLÓ II. oldal TAMÁS ISTVÁN: EGYSZERŰ ÉNEK A LÁNYHOZ Tudom, nem illik ez a verses hivalkodás a szerelmeddel, a csillagok rég eíkárhoztak, mi nem vagyunk vad lakodalmaspár, kik pappal, rokonnal és szomszédokkal hurcolják körül nagy parádés frigyüket, fdirít’ hajdan i. gonosztevőt lófarkához kötve. Nem az esztendők expressén értem meg hozzád, nincsenek ősz tetteim, nincsen kincseskamrám, csak igy egyszerű szavakkal hőkölök előtted• be csudálatosra nőttél a szememben, be csudálatosra nőttem a szemedben, veled mindenhol, akárhol, mindenben, mindig de szép is a szó ha mi szóljuk, de jó is a csók ha mi csókoljuk, de igaz is az élet ha mi éljük, ú ha megölhetném rettentő józanságod, ha. felkoncolhatnám kis manó vágyaidat: kandalló, villany, nyugalom, biztonság és vasámaponkint jó meleg kulturszag és kivágnám az egyszeregyet szivedből, hogy lássad : nem a szádat énekelem, nem a melled drága vonalait, a benned lakónak szól a szerelmes ének, akit megfojtanál, akitől rettegsz, aki erősebb tudott lenni nálad, mert tetszhalottaiból életrehivtam én, aki tudtam, hogy a leányzó nem halt meg, csak aluszik. Photografologia Irta: Bertalan József (Beograd) Az asstíen pincér elhordta az edényeket az asztalról. A késői va­csora után csak a vérvörös dalmát bor maradt az asztalon. Hárman — iaptudósitók — még folytattuk az evés közben kezdett témát. — Remélem, annak a kövér disz­nónak nem mondtad el azt az izét Fiaméról? — Nem hát! — Na, ezek megint lemaradnak velő Zágrábban. Úgy kell! Nagyon a gyomromban van már ez az egész Dnevnik-konzorcium. Abból akar­nak megélni, hogy az én híreimet cáfolgatják. Hát most majd megint kapnak egy jó pofont. Erről lema­radni! PejSovics Sztépó — mert 5 mondta ezeket, egy nagy zágrábi lap mun­katársa — örömös tekintettel dör­göli izzadtra a tenyerét. Megfigyel­tem: ez a fiú mindig a tenyereit dörzsöli össze, akár örül. akár mér­ges. Akár fázik, akár melege van. — Ugyan hagyjátok már ezt — szólt most a negyedik, a fiatal ügy­véd. Nagyon szeretlek benneteket, újságírókat, csak ne beszélnétek folyton a szakmáról. Várjatok, 'be­széljünk másról. De előbb igyatok! Ittunk. Ö pedig lassan belenyúl a belső zsebébe és a tárcájából lassú, simo­gató mozdulattá! kivesz egy fényké­pet, — Kérlek. — mondja és átadja a" fényképet Sztépónak — talán in­kább erről beszélné). Nagyon érde­kelne, mit tudsz kihozni belőle. Sztépó a kép fölé hajol, össze­húzza a szemét. Kissé gúnyosan né­zi. majd mig gúnyosabbá lapul vér­ijeién, keskeny szája. _ Jobbról ^ül jiíBllettem. a profilját nezem. Érde­kes egy arc. Ideges, vékony a bőre, hegyes álla van. Legjobban a hom­loka fog meg, ez a magas, kissé fé­nyes, nagyboltu homlok. Csak ró­mai szobrokon és degeneráit dalmát nemeseken látni ilyen homlokokat. Hirtelen a homlokán kidudorodik egy ér. látni a lüktetését. Még job­ban összeszoritja az ajkát, a hom­lokát kissé felráncolja, a lüktető ki­csi ér megkékiil egészen. Egy szip­paníás a cigarettából — beszélni akar. libben a pillanatban a karzaton megszólal a zene. A lármás, afri­kai zene egyszerre betölti a fényes termet. A szomszéd asztalnál a borfia leejt egy tálcát. A kellemet­len zörej, a lárma, a zene megzavar­ja Péjovics Sztépót. Fáradtan fel­kapja a fejét, a képet az asztalra teszi. — Várjunk, mondja. A szünetben most felvilágosítjuk a másik újságírót, aki eddig értelmet­lenül bámulta a jelenetet, hogy Pe­­jovics a világ első és legjobb fény­­képolvasójia, aki csak ránéz egy fényképre és pontos jellenmképet tud adni az illetőről. Hribar, a neve­tő szemű szlovén kolléga, nem érti egészen az ügyet. Hát várjál, mond­juk, majd meglátod. Közben mi is megnézzük a fény­képet. Huszonötéves leány (vagy aszony?) képe. nem valami művé­szi fénykép, úgy látszik, igazolvány­ra készült. A nő, a kép szerint nem csúnya, inkább szépnek mondanám, szimpatikus komoly arccal néz a lencse mellé. A testtartásán vala­mi nyugalom ömylilc el. Egyszerű sima sötét blúz, kis kivágással. Ha fényképész kirakatában látnám a képet, biztosan elnézünk mellette. — Csalt egész nyűtan és őszintén beszélj — szól újra az ügyvéd — egyáltalán ne feszélyezd magad Ha nem egyezik, amit mondasz, maid szólok. — Ahogy akarod, de magadra vess. ha kellemetlen lenne. — Csak bátran ki vele, mondja az ügyvéd és újra tölt és újra iszunk. Végre elhallgat a zene. A fény­kép vissza kerül Sztépóhoz. Csend. Ö merően nézi a képet újra, most kis gyöngycseppek jelentkeznek a halántékán. Kezdi. Hm... Ez... Behunyja a szemét, majd újból ki­nyitja. Most az ügyvédre néz. — Feltétlenül szellemi foglalkozá­sú. — Tudományokkal foglalkozik, és pedig elméleti tudományokkal. Talán matematikával? Azt hiszem diáklány, Lány. az biztos. Nem asz­­szony. •• ^- - -■ Az ügyvéd csodálkozna rántja a szemét. Kétszer is helyeslőleg bó­lint. — Azaz. várjál csak. Nem egé­szen jól mondtam. Nem igaz. hogy tudományokkal foglalkozik. Csak tanul... Sokat tanul. Több órát tölt naponkint könyv mellett. Nehezen is tanul. Szeret társaságban tanulni. — Ezt nem tudom, mondja az ügyvéd. — Mindegy, így van. Szereti a zenét. De nem muzsikális. Csak- me­lodikus. Értitek a küiömbséget? Nem? Valahogy úgy gondolom, hogy szivesen engedi magán át öm­­ieni a zenét, a melódiát, amely az­ért idegen marad tőle. Nem hat az értelmére, az eszére. — Én még most sem értem, mond­ja Hribar. — Nem baj, mondom én. — Tényleg nem. mondja Sztépó. Inkább te mondd meg, fordul az ügyvédhez. így van-e? — Igen. Azt hiszem. — Hát akkor gyerünk tovább. Rendkívül szexuális. Szimc állan­dóan izgalomban tartják az érzékei. De még érintetlen. Nem is fogja magát senkinek odaadni, amis férj­hez nem megy. Talán azután. De nem, még tán akkor sem. — Érdekes! — szól az ügyvéd, de kissé elpirul és lehajtja a fejét. Sztépó ezt nem látja, megint bele­mélyed a szeme a fényképbe. Az arcizmai finoman remegnek, az orr­­cimpái hol erősen összehuzódnak, hol széttágulnak. A balkezével egy­szer simogató mozdulatot tesz. Szin­te azt az érzést kelti, mintha meg­­elevedne előtte a fénykép és ő hangtalanul beszélgetne vele. Egé­szen elmerül ebbe a hangtalan dis­kurzusba, most már a kezei is re­megnek. Közben elkezd beszélni, fél moFxdatokban, néha csak egyes sza­vakat mond.» Közli vetünk az észle­letéit, de közben igyekszik a kon­taktust a megelevenedett fénykép­, oel is fenfcartani. Ez nehéz munka Ilehet, látni rajta, hogy erőlködik. De bírja. — Simogatás. — Szereti ha simo­gatják. — Meleg a kézszoritása. — Van benne valami anyáskodó. — Szeret becézgetni. — Néha elragad­ja a szenvedély. — Olyankor vad, alig bir magával . . . — Szomorú, sokszor szomorú . . , De nem szokott sirni . . . Hm, ez a vonal itt . . . Igen, tudom már . . . Van d-nni titka, valamit titkol. Ta­lán önmaga előtt is . . . Furcsa... — Npr*1 nagyon intelligens, csali müveit. Talán ez a szerencséje . . . Nem, jár végére a saját problémái­nak . . . Kissé fatalista . . . Ezért erős . . . Közel engedi magához a férfiakat ... De azért tartja ma­gát .. . Megint zene következik, zaj. vége na táncnak; összenézünk. Sztépó ci­garettára gyújt és kérdően néz az elmerengő ügyvédre. Az megrázkó­dik, majd elmosolyodik. Aztán kézé, be veszi a fényképet és odaadja a szlovénnek: — Talán te is tudsz valamit ki­olvasni belőle. — Egészen biztos, — válaszol­ja ez. — Én ugyan nem vagyok fotdgrafológus, mint, ugyiátszik, a Péjovics, de ez nem olyan nagy kunszt. Látod, — mondja hangosan, nevezető arccal — én egészen mást mondanék erről a nőről. Ez egy egészen egyszerű kis nő. Azt se hi­szem, hogy szűz volna. Mért is vol­na? Azt mondtad diákleány. Én is voltam medikus, két évig, Grácban. Meg jogász is voltam. Ugyan, kér­lek! Ez egv egészen egyszerű nő! Leintjük. Az ügyvéd még az én véleménye­met is kéri. Nem nyilatkozom. — Inkább te mondd el, ki ez a nő es mit akarsz evvel a históriával? Ha kívánod, diszkrétek leszünk. — Nem fontos, úgy se ismeritek. E! is akartam mondani. Elég furcsa eset, velem még ilyen nepa esett I meg. Hol is kezdjem. Hát feni, egy* szer csak találkozom a Balkán eJóHH az apám egy régi 'barátjával Egy mérnök. Bitolyból. Nagyon siettem, iiát mondom. találkozzunk délután a Moszkvában. Ott is voltunk. Akkor vele jött ez a leány is. Az unoka­­huga. Krakkóban jár az egyetemre, helyesebben a technikára. Ott ültünk a kávéh ázban. Én eleinte igazán nem gondoltam semmire. Első látás­ra nem is nagyon tetszett a nő. De. később kicsit összem elégedtünk és nagyon barátságosan váltunk el. El­kísértem őket egy darabig. Meghív­tam másnap délelőttre sétára. Rög­tön elfogadta. — Másnap a London előtt vár* otam. Több mint tiz percet késett és i kicsit sápadt volt Azt mondta, rosz- I szül érzi magát, ne haragudjak, de j nem fog sétálni. Erre egészen szem­­j telemül, de a siker minden reménye Inélkül azt mondom neki; Ha rosz­szul van. itt van a Tálcásom a .közel­ben, olt lepihenhet. Képzeljétek, rög­tön belement. Ismeritek a lakáso­mat. A háziasszonyom éppen nem volt otthon, vidéken volt. Eljött. Egyszerűen és engedelmesen. Alig értem rá csodálkozni. — Otthon persze, képzelhetitek, élni akartam az alkalommal. Nem is csodálkozott. Lefektettem a pam­­lagra, vizet adtam neki. Egy széken mellé húzódtam és simogattam a kezét. Hagyta. Azt is, hogy meg­csókoljam. Erősen, sokat csókoltam. Visszaesőkéit. Azt hittem, nyeri ügyem van. — És képzeljétek, ilyen még nem történt velem . . . Ott maradt ná­lam három teljes nanV. Három, éj­szaka ott aludt a szobámban. És a harmadik nap úgy ment el, ahogy odajött. Annál a pontnál mindig ma­­kaeskodott. Nem akart vagy nem mert csak. mit tudom én . . . Tud­játok, én nem vagyok erőszakos em­ber. Talán erőszakkal ment volna... De nem akartam. Vártam, hogy ön­ként szánja rá magát És nem. — A legjobb «barátságban váltunk el. Csak egyre kért, érdekes. Hogy a szobába ne vigyek más női. — Azóta nem láttam. De levele­zünk. Gyakran ir hosszú leveleket, de ezt a három napot nem említi. Csak egyszer kérdezte, teljesiiet­­tem-e kérését. Megírtam őszintén, hogy nem, hogy azóta már négy nő is aludt abban az ágyban. De, ugy­­látszik, nem haragszik érte. Leg­utoljára azt irja, hogy férjhez fog menni. De nagyon hidegen ír róla. — De, te. Sztépó, amiket mondot­tál szinte megdöbbentett. Úgy be­széltéi róla, mintha valóban ismer­néd. Még jobban, mint én. De azért az analízised mégsem elég válasz az én esetemre. Az ügyvéd előadása kissé való­színű tleniil hangzott. Péjovics azon­ban mintha megérezte volna kétel­kedésemet, hozzám fordul: — Én elhiszem. — Jól van — mondom —, de ak­kor itt már baj lesz. Mondd csak, Doktor, nem vetted észre taian, hogy a nő perverz? — Látod, ez is érdekes. Én. elég perverz ember vagyok, de ebben az esetben egyáltalában ez nem is jutott eszembe. Vájjon miért? — Hopp! — mondja Sztépó — Mondasz valamit. Hol az a fénykép? Nagyra tágult szemekkel nézi új­ra a képet. — Ez az, amit kerestem. Tényleg valami aberrációt látok. De ez nem perverzitás, legalább is nem közön­séges értelemben. Megvan! Lesbos. Ez a nő egy nőbe szerelmes. Egé­szen biztos. Itt a magyarázat. Ta­lán maga sem tudja még pontosan, de igy van. A fejemet teszem rá. Diadalmasan hordta körül a tekin­tetét rajtunk. Hribar azonban elröhögte magát és boros hangon felelte. —Lett volna csak nádam há.om napig az a nő! fcg ujját röhögött ' ' \

Next

/
Thumbnails
Contents