Bácsmegyei Napló, 1923. december (24. évfolyam, 328-352. szám)
1923-12-25 / 348. szám
&>štariaa jplačena u go to vom ÜlMlépl szám — Ára 5 dinár Postaszállítási díj készpénzben lefizetve AGSMEGYEI NAPLÓ XXlV. évfolyam Subotscá, IJEDI), 1923 december 25. 348. sa^ám Die«jelenik minden reggel, ünnep után és hétfőn (léiben TELEFON SZÁM: Kiadóhivatal 8-58, Szerkesztőség 5-10 Előfizetési ár negyedévre 135 dinűr SZLiiIiES21óSí.G: Kralja Alexajidra-iiUca 4 számjeíatt Kiadóhivatal: Kralja Alexandix-nlka i (Isiback-pslota) Árva lélek, árva szó Irta: Delire János Mi.Atyánk, Úristen, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a íe erszá god; légyen meg a te akaratod___ M'ert a te akaratod: a béke. ' Bók? a határokon és béke a szivekben. A Földön a jóakarata emberek békessége : n magassá;gos Isten dicsősége. Legyen békéje a vivődő vagyaknak, legyen békéje a küzködő értelemnek, — ne kelljen tömlöce faián dörömbölni a gondolatnak, ne kelljen szivünk vérével melengetni az igazságot s ne kelljen izmokat szaggatni s könnyt hullatni a jogaink teljesüléseéü. Ámde beteljes^lqgnélkül nincs béke. A cé! előtt cjfisk csszeros«adni lehet, de megnyugvással, a lélfck békéjével lemondani nem. -Az a kéz, amelyik nem a jól "végzett munka után tette le a fegyvert, de amelyikből kicsavartán hullott ki, sem tétlen nem marad, sem engedelmes robotosa a rávasait igának. Rabszolgasorba dönthetik a harcost, de engedelmességre nem törhetik akaratát. Láncot csak a kezekre lehet kovácsolni, a lelkeket csak a szeretet rózsaláncával lehet lekötözni. Nem lázadó szellem, nem Ahasvérus-nyugtalanság, nem korbácsoló békétlenség imádkozik most az Egek Urához, hogy segítsen bennünket, árva magyarokat a lélek békességéhez, az isteni akarat beteljesüléséhez ; nem az elfáradt harcos magabaroggyanása keresi a fohászkodás szavait, nem a letört gőg mormolja a tárdrekényszeritő alázat esdeklését. Nekünk nem harc kell, de béke ; nem küzdelem, de megnyugvás. Nem rombolni akarunk, de építeni ; nem átkozódni, de áldani; nem akarunk konkolyt vetni, búzát szeretnénk aratni. Ha lehet békéért harcolni, ha lehet rendért lázadozni, ha lehet nyugalomért nyugtalankodni, mi a béke harcosai, a rend lázadói, a nyugalom békétlenjei vagyunk. Vállalunk mindent becsülettel és hűséggel, aminek vállalására és teljesítésére a történelem, a sors íátumos parancsa kötelez. De az nem lázadozás és nem hűtlenség, ha magyarok akarunk maradni. Tegyük szivünkre a kezünket, hogy magunk előtt is őszintén beválthassuk: se gondolat, se terv, se segítő szándék nem járta még meg az elszakadt magyarság utjai. Hol keressük, kinél keressük azt a magyar lelket, ami a történelem kohójában formálódott ki, amit szenvedések érleltek, megprőbáltatások kínoztak, reménykedések melengettek s amihez csak a nemes matériát hoztuk magunkkal az ezeresztendős kulturközösségbői. Ma már tudjuk, amit a régi hazában magyar léleknek hívtak, az csak hüvelye, drapériája, szentségtartója volt ennek a léleknek. Politikusok frázisokba takarták, publicisták vezércikkek papirosába rejtették, történetírók meghamisították, minden társadalmi -osztály csak a maga útját világította meg fölragyogó fényével. Piros kocsmaasztalok pállott gőzében, fehér asztalok bankettjeinek frázisaiban, zöld tanácskozó asztalok . -uetteljes fogadkozásaiban veszel el, hullott szét, takarózott el jfi may gyár lélek. Píron asztal, .fehér as v,y.............. .............. tál, zöld aszta! í— ez volt iegtrag. kusabb magyar trikolor. Hazgságévgyürük fonódtak rá, egymás sarkába lépő nemzedékek elszáradt frázisainak avarja borult föléje, mióta a me útiéi ingoványoktól az ingoványos jelenig eljutottunk. Mint Grál kelyhe, csak néha-néha tündöklött föl szikrázó fénye. Tinódi országúira kiveri rigmusaiban, Csokonai Vitéz üli há1y borop lelke mélyén, Berzse n.yi ódon komorságában, a magyar Pimodánba eitáníorgó Katona József mutatványos fátumában, a Bátyaiak sötétlő zsenijében, Petőfi halhatatlanságában, Ady vízióiban ragyogott föl az igazi magyar lélek. Ez a lélek kergette lázadásba Kapát, ez egyenesítette ki a kaszát Dózsa György kezében, ezt a lelket hurcolta magával Rodostóba a nagyságos fejedelem íródeákja, a kuruc dalokban ez a lélek jajdult fel, a földhöz kötött földnélküli jobbág/ ezeréves szenvedésében ez a lélek zokogott, szenvedett, lázadozott, sínylődött, éhezett, fázott és teremtette meg a szépség örök csodáit. És most az uj utakon, az uj rögökön, a fejünket lecsüggesztő uj gondok között hol keresünk, kinél találjuk meg, hol fénylik fői, hazugságok hínárján s a szitálva temető fövényen hol ragyog át: a magyar lélek? Ki fért hozzá közel, ki szólhatott hozzá, kinek nyilatkozott meg? Kinek panasz kodott, ki előtt takarta föl sebeit, kinek gyónta meg bűneit, kinek fülébe suttogta kívánságát, kinek szivére bizta gondjait — a magyar lélek? Ki járt a vérnyomok után, ki szedte össze a jajok töviseit s a vágyak virágszirmát? Ki hallgatta ki az öregek beszédét s a kezébe a szent edényt, amiben — mint kehelyben Jézus vérét — vágyakból, fájdalmakból, le nem törölt verejtékből, cl nem sirt könnyekből, a lelkesedés boráhóf, a keserűség epéjéből, a reménykedések harmatából, az emlékezés olajából, az öröm mézéből s a bánat eceijéből összteerjedve őrizzük a magyar lelket. Ser, ki sings, aki szólván elmondhatja: szavában a magyar lélek szólal meg. A magyar -isiket, ezt az elásott kincset, elvesztett talizmánt ezután kell még megtalálnunk. Keressek egyre s keressük hasztalan. Keressük földesurak kúriáin, könyvtárszobák homályában, hangos tanácskozó asztalok posztóján, korcsmaaszíalok borgőzében, keressük búbos kér autók mesemondó csöndjébe'’. szüreteli hangosságában, békéjében imád ságok szárnyaló fohászában kere ‘ N toll nyomán, friss bahantja alatt, szőke hüza'iblíS körött s szegény ember torfsferfyáfában a hamuban sült pogácsa mellett — jai, hol keressük még, Atyámfiái ? ? Csak szónoklatok repedt kongásáí, írások fáradt jamerttációit, programok harcos kijelentéseit, beszámolók és ígéretek „pengő ércét és zengő cimbalmát" halljuk, de a inagyar lélek szavát nem. Minden hivatkozás csak eltakarja, minden hívás csak eltávolítja. És keressük a szív és — jaj «r- ott sem'taMijuk. Pedig itt akarjuk’ s itt fogjuk megtalálni. Nem teljesült még a Miatyánk fohásza, ha a szív békéjében nincs otthona a magyar léleknek. > Otthontalan árvaságban tengődik valahol még ez a lélek. Nem látjuk, de érezzük örök jelenvalóságát, kezünkbe ntem vehetjük, föl nem mutathatjuk, mint miséző pap az oltáriszentséget, de oltalmazhatjuk szivünk melegével s fajszeretetünk pajzsával megvéd" netjük. Minden magyar szóba széttöredezve él s várja az idők teljes ságét a magyar lélek. Magyar szóban, magyar dalban, magyar imádságban, magyar köszöntésben széthuüaíva é! s várja annak az időnek teljességét, amikor az uj hazában is meglesz a magyar szó régi becsülete. Ma csak sirkeresztjeit találjuk meg a magyar szónak. Minden beszögezett ískolakapu, becsukott könyvtár, szétszéledt magyar egyesület, el neműit színpad szomorú fejfája a magyar szónak. Aki meg akarja adni a lélek békességét, az legelőször annak az irtózatos harcnak vessen véget, mely. a gondolatot s a szót teszi gymás ellenségévé. Hazug mina gondolat ruháját s idegen köntöst ölt magára. Ki tychuí azt elmondani? ki tudná zenébe költeni, vagy \szinclcpe álrr^odní, hogy ^ai’vraip.dNn' •nekünk az elárvulj . ßasßlQ? . sžd: A hitünk fáklyája,-serényeink iaropkmjfi,. vágyunk* bóra,: kétségeink kijzdit vigasztalónk, tétovázásainkban. útjelzőnk, fájdálmőiníc elsimitója. Ha magyar „Adjon •/$* fen--re magyar -„Fogadj h'enK felei, két léitek kapcsolódik össze, két tekints^ simul össze, két kéz fonódik egyjndsba. Az édes anyánk drága, puha szava ez, első dadogásaink rátsláláselnak boldog ujjongása, a szent szó, amivel először mondtuk ki, hogy: kenyér, először rabégtük, hogy: édes anyám s amit töretlenül és meg nem fakulva akarunk átadni a gyerekeinknek is. Gazdagodhatunk más nyelvek szókincsével,< gazdagodjunk is — de mindj más nyelv c*»b ruha le.-": a Minitől?, tsfe'n védő, talán r get adó, tahin jói szabott ruha ué á!í' anyanyelvűnk a hasunkhoz nőtt bőr. A természet ruhája, nem izobó szí Ktn ri?» örök el* fiatalok fogadkozásait? Ki vette den szó, mely levetkőzi magéról Lapunk mai száma 64 o!4ai Nekünk tragikus és végezettséggel kell a magyar szó, A magyar lélek bölcsője ö, puha ágyé, termő anvaföidje, védőpalástja, kiolthatatlan örök lángolása. A magyar nyelv hősi küzdelmének legendás idői tértek most hozzánk vissza. Falusi korcsmák ivóiban, legényegyletek összerótt színpadán hangzik föl újra a magyar szó, csenéveszkönyvek betűiben kél újra életre. Mégis "magyar szó az, magyar ssyvben születő, magyar szívhez simuló. Az árva magyar lélek árva magyar szava. A Kazinczyak csodákat teremtő széreteíe, a Dérynék örökegő-lelkesedése, "a Pázmány Péterek mézcsurgató szavai kellenének nekünk, hogy a magyar sző ritka ünnepeiből a magyar lélek dolgos köznapjait is termőén, virágzóan, kalászokkal összeborulóan tudjuk életre hívni. Minden föl fölhangzó magyar szó egy-egy felgyújtott gyertya Karácsony szent faján. Mindegyikünk lelkesedése, hacsak egyetlen gyertyát fog fölgyujtani, mindannyiunk léiekzete hacsak egy pislákoló lángot fog füléleszteni, — fényárba borítjuk vele a szent fát, a kivágott, kidöntött, megtépdeseíí erdőből kihurcolt, cserépbe ültetett — de örökzöld — fenyőt, fájdalmas, tragikus, de immár békét sugárzó szimbólumát fajtánknak és sorsunknak. A karácsonyfa békéje legyen a miénk ötökre. A karácsonyfa békéje legyen a magyar szó békéje, legyen a magyar lélek békéje. . . . miképen mennyben, azonképpen itt a földön is.
