Bácsmegyei Napló, 1923. október (24. évfolyam, 267-297. szám)
1923-10-28 / 294. szám
1523 október 28. BACSMEGYEI NAPLÓ 11. oldal. Otto Gerike, unbekannt«, »Ldstrm.l Paul Wagner, k. u. k. Inít. R. 54. 3. 6. | Az egyik oldalparcellában a vas-| keresztek helyett sima cementlapok* 'alatt, az ántánt-hatalmak katonái! vannak eltemetve: olaszok, roma-5 nők, menten egróiak, oroszok, rcn-1 dezett sorokban. A vaske reszt ok, cementlapok inel-| lett sima a íöld, nincs sirhalom, ma-j gas, sárguló fii mindenütt, sehol egyl virág. Egyik olasz katona sir ja md-| leit két hosszú emberi lábszárcsont | fekszik a földön. A holtaknak járó| - kegyelet azonban nem feledkezik! meg az itt nyugvó idegen hősökről,! a volt ellenségekről sem: legalább! is ezt mutatja a sok gyertya nyo-j ina az emlék-obeliszk párkányain. A német-osztrák-magyar sirkerí fölött, külön bekerítve, a bolgár katonák temetője. Ceroentenúékek, ou-1 rü, egyenes sorokban, megkezdett obeiiszkkel, amit azonban már nem tudtak a (bolgárok befejezni. A cementlapok már iít-ott repq- | deznek és egyes vaskeresztekről lcpattogtak a betűk. A neveket már csak kombinálni lehet. Még ot-haí év és a sírkeresztek simán, névtelenül fogják jelezni a háború névtelenjeinek pihenőhelyét. Béke és munka Á temetőből kijövet, önkéuytdetiül is a megszállásról, a háborúról kezdünk beszélni kísérőmmel, Nis egyik legtekintélyesebb polgárával. A németekre nem haragusznak | a msiek, annál inkább gyűlölik aj bolgárokat akik számos embert ki- j végeztettek. Történelmi emléknek tekintik a régi vár rostává lőtt falát, amely mellett a kivégzések történtek. A magyarokról szinte szeretettel | emlékeznek meg. — Nekünk is vannak magyar pol-jj gáraink — mondja kisérőm — és jól s esik, hogy eljöttek hozzánk a vaj-1 'daságiak látogatóba. Csalt így lehet,! a békés munkában, valójában meg- í ismerni egymást. Nisben csak az újságokból ismeri rik a Vajdaságot és a vajdaságia-1 kát. A nemzetiségi kérdésről — j mondja kisérőm — csupán a Smao \ és Orjuria hadijelentéseivel kapcso-J latban értesülnek. — Mi a véleménye ezekről azí eseményekről? — kérdem. — Évszázados elnyomatásban el-1 tünk — válaszolja — és ennek az | emléke él Nisben. Ezek az emlékek! nem engedik, hogy mi is hasonlókép-1 pen bánjunk más nemzetiségekkel, akik a mi államunkban élnek. Testvérek vagyunk az államban és amint láthatta, az állomáson a tegnapi ünnep alkalmával az állami zászló mellett, a piros-fehér-kék horvát zászló is ki volt tiizve, a piros-kék-fehér szero nemzeti lobogó pedig nem. Éz nálunk nem lényeges, elég a városban a szerb zászió. Radics bizonyára nem tűzetné ki a szerb lobogót, — mert nála a jelszó, a külsőség a lényeg. Mi ilyen külsőségek nélkül is jelét adtuk annak, hogy szerbek vagyunk. Ezért nem tartjuk helyesnek, hogy egyesek, a túlzók, a Vajdaságban is,! csak a jelszavakkal, a nemzetiségi j kérdés fejtegetésével, adják tanú- * bizonyságukat hazafiasságuknak, s Ebben nem értünk egyet az Orjuná-| val és a Smaoval és talán mégsem! vagyunk kevésbbé hazafiak, mint ők. j Ugyanígy nyilatkozott még töhbf tekintélyes polgár, ugyanebben, azj értelemben hangzottak el a beszé-J dek a suboticai kereskedők és iparosok tiszteletére az Európa-vendéglőben tartott banketten, amelyen a nisi gazdasági és politikai élet reprezentánsai. a város vezetői, örömünknek adtak kifejezést, hogy az állam polgárai, minden nemzetiségi kérdésre való tekintet nélkül, egymás szeretőiét megtalálták a látogatás alkalmával. Farkas Frigyes. Szerb elbeszélők V. IVO TJIPIKQ Olasz eredetű családból származik, de mindig szőrűnek vallatta magát. 1869-ben született a daimáciai Casielnucvóban és néhány héttel ezelőtt halt meg Dubroviiikban. Dalmácia és a dairaát nép festője, költője, rajongója. Realista, de sok szívvel és el nem fakuló honsz-eretettel. legtöbbet a dalmát parasztlélek foglalkoztatja; szeretette! és telt, eleven színekkel festi kövek közt élő, tengert bámuló honfitársait. A tenger majdnem egy írásából sem hiányzik s a legtöbb helyen nemcsak háttér, hanem szereplő, akiben lélek, akarat és lelkeket mozgató erő lakozik. Leginkább elbeszéléseket irt (hét noveliáskönyvet adott ki életében), 'van azonkívül két regénye is, melyek közül az egyik (Pauci — Pókok) komoly eseménye volt a szerb regényirodalomnak. Stílusa túlzottan teiró. teie van linóin, színes árnyalatokkal és neheaeii érthető provinciálizmuséklcal. éppen ezért a nem dalmát nehezen olvassa Tyipikói. Ezek az okok megmagyarázzák egyúttal azt is, miért Tjipko a szerb' elbeszélőiredaloin legnehezebben lefordítható Írója. BÚCSÚ. Vége már! Ezt éreztem akkor is, mikor legtüzesebbek voltak vágyaink. Előre láttam magam abban a fájdalomba, amikor hallgatva, búcsúzva kezembe tartom fáradt kezét. Eiőre sejtettem mindent azokban az árnyékokban, melyek a földön kisértek, mikor gondolatokba merülve hazatértünk, ezt sejtettem a szél susogásában. a tücskök egyhangú ciripelésében, az öszvérek szaggatott csilingelősében. Minden igy kiáltott leiem, mint valami jóslat: . , — Vége már! A szerelmen kívül lelkűnkben semmi közösség sem volt. Ö a fűin gyermeke volt, édes és derii't. mint nálunk az ősz. Kétszer találkoztam vele az árnyékos völgyben, melyben most szikrázott a napsugár. Azután már együtt mentünk. — Gyerünk le erről az útról, menjünk a tengerre — mondtam neki egy napon. Kiértünk a partra. Előttünk vakított a tenger és csillogó derűben remegett a levegő. Reáemeltem tekintetemet. Az aranyszőke feje szinte lángolt, a napsugár teljesen körülöntette. Minden ragyogott rajta, csupán szemöldöke alatt sötétlett szeme, bűvös tekintete, mely valahol a messzi tengeren barangolt. Mikor egymásra pillantottunk, összerezzentünk, megéreztíik a Végzetet Föléje hajoltam, átkaroltam aggódó fejét és alig tudtam kimondani: — Győzzük le önmagunkat, hiszen vége már mindennek. És eljött a búcsú napja, szerelmünk elhantolása, noha mi nem is tudtuk, miért is történt ez igy. Lelkünk feljajjdult Mikor együtt volttunk. sohasem beszéltünk az elválásról., mégcsak nem is gondoltunk rája. Nyugtalan, habzsoló ajakkal kerestük az élet örömeit. De már akkor, éreztem, hogy mi lesz a mi sorsunk. Elválásunk előtti estén mindketten abba a mécslángba bámultunk, mely szent György képe előtt pislákolt. — Miért vagy szomorú? — kérdezte hízelgőén, majd élesen és határozottan igy szólt: — Menjél csak! Tudtam, hogy mi nem találunk meg boldogságunkat. Fáradtan, összetörtén mentem el. Néhányszor még visszafordultam, gondoltam majd elmúlik, majd megbékülünk, visszatérünk még egymáshoz s együtt reszketünk a fájdalomban, együtt bódulunk el a feledés gyönyörében. De ő csendesen, legyőzve minden indulatot, eltávolodott tőlem, majd a ház küszöbéről viszszafordult. véffigsimitott szemével és kimondta: — Isten veled! Bágyadt és erőtlen voltam, de azért rábólintottam. Miért? Nem indiain megérteni. Valami okos. gyűlöletes kötelesség eitaszitott tőle. * A tenger felől felvirradt a hajnal, elutazásom hajnala és én a másik part felé az ismeretlenség felé készülődtem. Mentem a végzet utján és nem volt erőm. hogy ellenlálljak. A reggel halott volt. az égen ittott felhőrongyok lógtak. Elnéztem a felkelő nap pírját, mely a keleti égen rózsálloít. Előre láttam, hogy a ielkelő nap, mely nemsokára fel izzik az égbolton csak néhány percig tündökölhet, mert aztán újból eltakarják a sötét, sűrű fellegek. A nyílt tengeren vitorlások állottak. Meredt tekintettel néztem a sárga vitorlát, mely kifeszitve várja a reggeli fuvallatot, hogy tovarepüljön. S ez a halott sárga szín, mint ijesztő kísértet remegett előttem. Minden síiket, mozdulatlan! Egyszer csak megkondul az öreg toronyóra. Az óraütés rekedten rezeg a levegőben. Kínos izgalom fogott el... Nyugtalanul lépkedtem a keskeny parton. Egyszerre felnyíltak az ablaktábiák. Éles, durva hangon hívogatták egymást az asszonyok. A keskeny utcákban mozogni kezdett a nép: nemsokára jön a gőzhajó és átmegy a másik partra. Alkalmas helyről, nyugtalan lélekkel néztem bezárt ablakait. Reméltem, hogy még egyszer megpillanthatom. Ügy hittem, hogy integetni fog fehér kendőjével ebben a komor, sötét reggelben és akkor földerülne a lelkem. Do sem őt, sem fehér lobogó kendőjét nem láttam. A parton nyüzsgött a tömeg, a hajóra készülődtek. Én is. mintha rámparancsoltak voina. ráléptem a falúdra, de folyton rá gondoltam. A hajó megfordulásánál még mohón, szomjas tekintettel kutattam a rideg, lezárt ablakok után — és minden eltűnt szemeim elől! A borzongás végigszaladt tagjaimon, lángoló arcom elsápadt, de valami- türelmetlen sóvárgás kerített hatalmába ő utána. Nem gondoltam másra csak arra, hogy visszafordulok, csakhogy ismét lássam öt.r De az okos kötelesség, melyet határtalanul gyűlöltem, ekében beszélt: — El kel! őt hagynod! * Magam elé bámultam s néztem a borús eget, a tengert, a nagy néma hegyet s a körülöttem mozgolódó maszaíos cselédséget. — Jaj. még elsöpör engem! — kiáltott az egyik, félmeztelen, gugzsoló dalmát nő, mikor a hideg szél megcsapta. Hallottam a jajgatást, de nem fordultam vissza. Egyre csak azt a házat néztem s a tűnő falut — még mindig reménykedtem! — Örülök, hogy láthatom Önt — köszöntött egy idősebb ember. — Kérem — feleltem szívélyesen. — Talán nem ismer engem? — folytatta aggodalmaskodóan és kényeskedően. — Vásároljon egy kartelt. Államit akar? Bodenkreditet? Válassza azt, ami épen tetszik. — Köszönöm — feleltem ugyanazon a hangon és kissé eltávolodtam tőle. Folyton csak rá gondoltam és fülemben összefolytak a körülöttem zsibogó hangok. Ketten közülök ép mellettem kötelességekről beszéltek, keseregtek a romlott világról. Másokat szapultak. Nyugtalan és ingerült voltam. Szerettem volna partra szállni, elmenekülni ebből a környezetből, mely reám tátotta szemét, száját. Alig tudtam megvárni, hogy kikössön a hajó. Úgy menekültem mint üldözött, de végre egyedül voltam. Csak dél* után folytathattam utamat! * ] Kerültem mindent, csakhogy ne I lássak több házsort és szűk, városi I utcákat. Eleinte nyugtalanul, minden leél nélkül bolyongtam, folyton csak . az ő képe lebegett szemem előtt IKésőbb megnyugodtam és figyel«mein kedves kis képre irányult. Te* jkintetem egy finom öreg dámán pishent meg. aki a Piacon halat vásárolt. Elnéztem, mint hizeleg, hojgyan csiklandozza a vén halász ál- S lát. csakhogy neki nagy darabokat tegyen a mérlegre. Tovább mentem. Egy kacskaringós utcában az adóhivatal előtt elbusult arcú tömegei láttam ücsörögni: oda hajtották őket, hogy adót fizessenek. Kissé távolabb újabb csoportok, a bíróság előtt nyugtalanul várják, l hogy pénzbírság vagy elzárás lesz-e ja büntetésük. Elmentem a szomorú f csoporttól. Egyszer csak az egyik ablakról élesen iekiáltanak. Ránéztem a hivatalnok sápadt, könnyes arcára és egyre hallottam a vékony, asztmás hangot: —_ Árverésre kerül... ki ád töb- I bet érte ... ki ád többet... I _ Tovább mentem. Ekkor már nem I éreztem mást csak saját fájdalmaimat. Sajogott a szivem, mert szegénységére, életküzdelrneire gondoltam. Valami nehéz nyűgöt éreztem lelkemen feküdni, melytől sehogyan se tudtam szabadulni. Életem üres meddőségét s a világ végtelen hitványságát még sohasem éreztem ennyire. Rut keserűség ölelt át s noha minden erőmmel le akartam küzdeni, mégsem tudtam elientállni. A marcangoló kétségbeesés láncai i bilincsbe verték életemet, kötelesscfgek, idegen akaratok súlya nehezeidéit a vállamra. Erőtlenségem mind I erősebben és erősebben kiütközött [és én reménytelenül lehajtottam a 4 fejem. Kimentem a város szűk utjcáiból. Hirtelen napsugár bukkant [elő. Középen feldertílt az ég és hftjvös szellő duruzsolt körülöttem. Mikor elhagytam a várost, már bórává bősziijt a szól. Üvöltözött, megrázta a íatörzseket, a parton megremegtette meztelen sziklákat is. Ebben a dölyíös üvöltésben a nyomor és a fajdalom nászdalát véltem hallani, * Délután lökésszerű heves rohamokban bömbölt a bóra. Olykor ravaszul megadott, hogy később annál hevesebben nekiinduljon. Leí- I kemnek tetszett a bődülő szél őrjönjjgése, amint az árbocokat hajlitgaüa, Iamint a reszkető hajóköteleket fejj szitgette, s tenger vergődése és a bóra süvöltése fájdalmas dallá ol-i vadt össze. Úgy tűnt fel, mint haragos jajveszékelés, mely kétségbeesetten rikoltoz valami után- s mely a világegyetem végtelenségében vész csak el. Rejtekhelyemen kuporogtam és arra törekedtem, hogy összhangba hozzam leikületemet a tengeri vihar isszonyatos bömbölésével. Vége már! Kába sötétség fekszik emlékeinkre. A szél süvít, a tenger morajlik. A gőzhajó felhasitja a vizet és eléri nemsokára a partot. Nézem, hol fog kikötni. A sziklákkal koszoruzott. boritól védett kis öbölre zubogósan ömlött az ízzóvörös őszi alkonysugár. A mélységben néhány ház fehérlett elő a tenger közüli sötétségből és vibráltak a vilá*gos hegyi utak. Kissé feljebb a tenjjgeri fenyők hideg árnyában egy ma-5 gányos fehér házikó villan fel. Miikor megpillantottam. meghatótjtan nézem a házikót, a falut. Ep f olyan mint a miénk a szigeten.* ’Megfordultam és öntudatlanul a kis 5 fehér ház felé indultam. Elég köze! {voltam már hozzá, amikor hirtelen fnem tudtam tovább menni. Valami ! arra kényszeritett, hogy maradjak és Inézem, egyre nézzem ezt a kis Házi* És a fenyők is épolyan zöldek, épolyan magasak.
