Bácsmegyei Napló, 1923. május (24. évfolyam, 117-144. szám)

1923-05-06 / 121. szám

BÁCSMEGYEI NAPLÓ

9. oldal.

T923. mápja 6.

Nagy csapat ember vette körű! a Mrihorgas szerencsejátékost, aki a piacon ütötte fel sátrát közvetlen a kofás-bódék melleit. Egy pillanatra valósággal tumultus támadt körülötte: a kiváncsiak, akik között sok felnőtt is volt, egymás hegyén-hátán tolakodtak az olcsó órákkal, késekkel, medaiUonokkal megrakott asztal köré, amely fölött, mint egy kopott cégér, ott lengett a szerencsejátékos dalmát gúnyája, amelyet a szél hol erre, hol arra vitt, mini egy zászlót. Az embereket megkapta és csoportosa^ odacsalta a hórihorgas dalmát, akinek okos, csalafinta szeme úgy mosolygott, mint a déli ég és aki telt szájjal lármázta szét szerencsejáték-boltját, amely egyszerű és primitiv volt ugyan, de érdekes. A kofák szemmeláthatóiag nehezteltek ezérí a dalmát konkurensre, akiben nem volt annyi tapintat, hogy pár lépéssel odébb állította volna föl az asztalt és gúnyos megjegyzéseket • tettek feléje, látván a nagy csődületet, amely körülvette. őszintén szólva, azonban a kofák antipátiájában több volt az üzleti harag, minden egyébnél, meri a dalmát úgyis mint szercncsejité- Íícs, úgyis, mint ember, elbűvölően kedves és. szimpatikus volt. Kis asztala mellett, amint buzdította, bátorította a kiváncsiakat, akik egyre j tömöttebben vették körül az asztali,! valósággal művészi élvezetet nyuj-; tott azoknak, akik szeretik a pszichológiai momentumokat. Hangja finom volt, zengő bariton, szolgálat-! készen, udvariasan beszélt, mint egy j békebeli, borbély és úgy magyarázta! a játékmódot, mint egy professzor:! komolyan, tüzetesen, mindig arra! az egy emberre nézve, aki nála] legutoljára érdeklődött. Ha valaki! elvesztette: a játszmát, bocsánatkérő mosollyal szedte össze a pénzeket, mintha szégyelné az »üzletet«, azt a véletlen inkorrektséget, amit a' játékkal elkövetett. És az arca szinte felvidult, ha a kocka kedvezett a partnerének. Ilyenkor okos, csala-j finta szemét körülhordozta a törne- \ gén boldogan, megelégedetten és valamit mormogott hozzá halkan piagának. Nyugodtan vezette a játékot, mindig megvárta, hogy valamennyi számra rátegyék a kívánt összeget. Szóval senkit sem kapacitált a játékra,, csak a szemével buzdította a kiváncsiakat, akiknek legtöbbje csak bíbiceit egynéhány bátor kísérletezőnek.

Az egyik közülünk a hatodik for- , dulóban a nagy veiler számlát hozta ki a kockákkal. A nyertest a ki-' bicék csudás ovációban részesítették. sőt az együk kézfogással gra- í tulált neki és a vállát is megverő- j gette. A dalműt megint csak mosolygott és udvarias közönnyel nézte, mint tűnik el a velier az asztalról. ■ Tovább rendezte a lutrit, mintha nem történt volna semmi. 4l második, játszmában újra rész íveit a vellernyerő. A 26-os számot tette meg. a legszebb penecilust, a legnagyobbat. A dalmát összekeverte a kockákat és szétszórta őket az asztalon. A 26-os nem jött ki. a vellernyefö el- \ vesztette a megtett 10 dinárt. Mohón , és látható izgatottsággal isméi a szerencsét próbáit 10 dinárral. Most is vesztett. A kibicek közül az egyik ■ megjegyezte hogy lassan megfizeti j a velier arát a tíalmátnak. A meg- ; jegyzést nevetés kisérte, mert a vei- í Iernyerö a harmadik fordulóban is ; alul maradt A daimát arcán kiült a részvét a most már tulideges vesztő kétségbeesett tétovázása láttára. ’ Nem szólt egy szót sem. várt. hogy negyedszer is felteszi a pénzét a, lutrira. A kibicek is lesték, hogy mi lesz; megpróbálkozik-e újra vala- \ melyik numerával. A velleres ember í azonban meggondolta a dolgot. Nem j tett. . - I

A daJmátriak tetszett a fordulat. | Mosolygott.**.« • - *-• í^)

Regénytárgy

Irta: Baedeker

Egy irótársam beszélte:

*

Ismeretlen urnák a nemsokaí je! lentő névjegyét tették elém. Vándor Kálmán járásbiró. Kérettem, hogy legyen szerencsém.

Belépett. Negyvenegynéhányéves, kissé már őszülő, egészséges külsejű férfi volt azzal a tisztes kopottsággal öltözve, amely a háború j utáni köztisztviselőt jellemzi.

— Bocsánatot kérek, hogy alkaímaílankodok, — mondta. — De remélem, hogy ha meghallgatott, nem fogja sajnálni azt a kis időt. amelyet nekem . szentelt. Áttérek mingy árt in médiás rés. Van egy regénytárgyam.

— Tessék helyet foglalni ... r cl akarja azt dolgozni és a tanácsomat kéri?.

— Óh nem, — felelte a vendégem. — Nekem, fájdalom, nincs írói tehetségem, bár a gimnáziumban az irodalomból mindig jelesem volt... Azt szeretném, iia ön dolgozná föl.

— Ez nehéz ügy, — mondom neki. —■ Nekünk, Íróknak, annyi a regénytémánk, hogy a harmadrészét

i se tudjuk földolgozni.

? — Ezt mondta H erez eg Ferenc,

I'Bródy Sándor és Biró Lajos is, akiknél már jártam ebben az ügyben . . . összebeszéltek az urak?

— Nem, nem. De témákkal hihetői. leg ők is el vannak látva . . .

I' — Talán önnél mégis szerencsésebb leszek, — jegyezte meg a já-Irásbiró.

— Mért reméli ezt?

— Mert ön nem annyira elismeri iró, mint az említett urak s igy ta-I ián jobban rászorul a támogatásra, mint ők.

— Mit ért bíró ur támogatás alatt?

— Azt, hogy kész témákat kap- I jón, ami, nézetem szerint, nagyon : megkönnyíti a regényírást ... Én ’ugyanis úgy képzelem, hogy a litte j'ratüra érdekeit nemcsak az Íróknak kell előmozdítani, hanem azoknak a kevésbbé szerencséseknek is, akiknek nincsenek irói adományaik. Tőlem ezeket megtagadta a gondviselés, tehát azzal szeretnék szolgálatot tenni az irodalomtörténetnek, hogy annak rendelkezésére bocsájtom az élményeimet. Mert megjegyzem. uram, hagy ez én életem regényé-rö\ van szó, amelynél érdekesebbet a regényirodalomban nem f ismerek, bár Hugo Viktor és Jókai ■ összes müveit olvastam. Tele van : az romantikus epizódokkal s ha az iró, aki földolgozza, éri a Iélekana\ Mzishez, kimeríthetetlen kincsesbájjnyát találhat a lelki küzdelemben, rj amelyen én, a regény hőse, keresztfáim entern.

I —- Nagyon szép Uraságodtól,

! hogy ily nemes intenciókkal óhajtja szolgálni az irodalmat . . . De jbár távolról se vagyok olyan jeles iró, mini az előbb megnevezett kitűnőségek, épp úgy el vagyok látva a legközelebbi 30—40 esztendőre regény témákkal, mint ők.

: — Nem éppen lehetetlen és haj ) landó vagyok az önét meghallgatni, de . . . minden kötelezettség nélkül.

; — Mit akar ezzel mondani?

1 —Csak annyit, hogy a meghall' gatása nem kötelez arra, hogy föl is dolgozzam.

I — Egészen természetes . . . Él- Jenben szeretnék megegyezni önnel arra nézve, hogy amennyiben a té! mámat fölhasználja, mennyi illet meg engem a regény jövedelméből?

— Arról talán majd akkor beszélünk. ha a témáját földolgozásra j alkalmasnak találom, j —- Úgy is jó lesz . . . Tehát hozzáfogok ... De mielőtt ezt j tenném, előrebocsájtom. hogy úgy én, mint az életem regényében előforduló többi személyek nem óhajtunk a saját polgári nevünkön szerepelni. Én ugyan nem félek a legszélesebb körű nyilvánosságtól sem, mert az erkölcsi viselkedésem a regényben mindvégig kifogástalan s merem mondani, hogy az egyéniségem is — hacsak az iró el nem rontja — elég rokonszenves, de szerepeinek benne kevésbbé kiváló jellemek is, akiket még se szeretnék kiszolgáltatni a nagyközönség megvetésének.

' — Teljes diszkréciót biztositok, — nyugtattam meg a vendégemet.

— Köszönöm. . . . Elkezdem . . . Szegény, de becsületes szülőktől származók . . . Mit szól a kezdethez?

Elég regényes, de remélem, hogy később érdekesebb lesz.

— Ezt bátran megígérem . . Az apám kishivatalnok volt »knapp« annyi fizetéssel, amennyiből a család szegényesen megélhetett s az édesanyám szorgalmas házinő, aki mindég csak a háztartására meg a gyermekeire gondolt. Ez utóbbiak között én voltam a legidősebb, s mert már kicsi koromban szerettein tanulni, végigiskoiáztattak. Mikor a gimnáziumot igen ió érettségivel befejeztem, nagy áldozatokkal az egyetemre küldtek. Ezt tessék talán följegyezni.

— Mit?

— Hogy nagy áldozatok árán jutottam föl Budapestre, a jogi fakultásra. Az írónak itt tág tere nyűik megrajzolni a kisvárosi tisztviselő szerény életmódját és elemezni azt a Iélekáilapotot, amely őt képessé teszi azokra az állapotokra, amik a gyermekeik gondos neveltetésével ■ti költséges ki taníttatásával járnak.

— Kérem, maradjunk csak a novelliszíikus részleteknél, a reflexiókat bízza egészen én rám.

— Igen szívesen, — felelte barátságosan a tématulajdonos. — De nem volt ez nagyon is gyors ugiás, hogy egyszerre az egyetemen termettem? Nem óhajtana többet hallani a gyermekéveimről?

— Nem — feleltem. — Ezt majd kiegészítem én, amennyiben a regény megírására vállalkozom. Az írók is tudnak imi, ha nem egészen tehetségtelenek.

— Az egyetemen szorgalmasan tanultam. — folytatta érdekfeszitő elbeszélését a biró, — rendesen kollokváltam, Zsögödtől külön szorgalmi bizonyítványt is kaptam, s amikor szigorlatozni kezdtem, egy fővárosi ügyvédhez mentem joggyakorlatra ... Kérem, legyen tüiclemmel. Már jön a bonyolulat.

— Érdeklődéssel várom.

— Az ügyvédnek volt egy leánya, neki egyetlen gyermeke, de már nem. fiatal, nálam öt évvel idősebb és olyan szerencsétlen külsejű, hogy a rutsági versenyen okvetetiemil elnyerte volna az első dijat.

— S ez a kisasszony kegyedbe beleszeretett?

— Nem tudom. De a principálisom] beleszeretett abba az eszmébe, hogy a veje legyek. Sietett a leányának bemutatni s mingyárt azon alkalommal elmondotta, hogy Margitját legszívesebben egy ügyvédjelölthöz adná, aki az irodájában dolgozik s aki később az ügyvédi prakszist is vele örökölné. Nagyon valószínű, hogy az öreg rám utazott, mert én voltam az egyetlen segédje. De engem ideálizmusban neveltek, egy hitvány irodáért nem volt kedvem eladni magamat ... A leány vonj volt és utálatos . . . Kerültem, amennyire lehetett, s az apja nem-! sokára felmondott nekem, hegyi olyan jelöltet keressen, aki.kevésbbé] válogatós . . . Nem nagyon érdekes?

— Nem mondhatok se igerí, se]

nemet. Még nem tudom, hová fog a történet kilyukadni. *

— A csattanója csak ezután jós. És most legyen elkészülve egy kis meglepetésre . . . Nemcsak azért állottam ellent a kínálkozó alkalomnak, amely a jövőmet biztosította volna, mert Margit kisasszony csúnya és vén volt, de főképpen azért,mert ... És most jön a meglepetés!

— Kérem, ne feszítse a hurt tuí.

Emeltebb hangon, hatásra számítva, folytatta Vándor Kálmán ur:

— Mert már akkor szerelmes voltam másba.

Diadalmasan nézett rám. mint aki olyan közlést tett, amelytől hanyatt vágódik a hallgatósága. S látván, hogy nem vágódok hanyatt, az előbbi hangon tette hozzá:

— Szerelmes voltam egy csinos ás szegény leányba. Mit szól hozzá?

—. Fatal emberekkel ez olykor megtörténik.

Kivett a tárcájából egy arcképet. Átnyújtotta nekem és szólt:

— Ilyen volt Klárika húsz éves korában.

— Igen. csinos. — mondtam. J;

Valóban az volt.

— Apropó! — folytatta. — Mivelhogy a regény hősnője önnek tetszik, nem lehetne a könyvet illas/t* ráitatni és többek között ezt az arcképet is reprodukálni?

—■ Az a kiadó áldozatkészségétől függ ... De ott még nem tartunk. Hiszen még azt se tudjuk, hogy lesz-e az ön regényéből regény? Ér aztán. Kegyed azt mondta, hegy a szereplők ismeretlenek óhajtanak maradni, már pedig ha a hősnő portréját kiadjuk —

— Akkor ránkismernek . . . Igaz. Lemondok hát arról, hogy a regény képes kiadásban jelenjen meg. E helyett folytatom . . . Klárika és én örök hűséget fogadtunk cgymasn.uk, IMit szói ehhez?

Kénytelen voltam az igazsághoz híven megjegyezni, hogy ez az életben és regényekben nagyon gyakran megtörtént.

— De mi ezt a fogadalmat megtartottuk! — kiáltotta egy győztes hadvezér imponáló hangján az előadó. — S ez már nem olyan gyakori eset . . . Megtartottuk minden elénk tornyosuló akadály és nehézség ellenére. Nem kiváncsi ezekre az akadályokra?

— Már hogyne! Az iró mindig kiváncsi.

— Tehát hallja! Úgy a lány szülei mint az enyéim egyaránt ellenezték, hogy egybekeljünk, ön azt fogja mondani, hogy az esetünk ebben a tekintetben hasonlít a Rómeó és Júliáéhoz, de mingyárt megmondom, hogy mi a különbség köztünk.

Az, ■ hogy ők meghaltak s önök életben vannak?

— Ez is. De legfőképpen az, hogy a veronai szerelmesek szülei egymással ellenséges viszonyban voltak, mig a mi szüléink nem is ismerték egymást és mégis ellenezték a szerelmünket. És pedig — most bámulni fog ön! - gazdasági okokból.

— Megvallom, nem bámulok. Az ön szülei valószínűleg kcvesclték a Klárika hozományát Nemi

— Most rajtam a sor, hogy bámuljak. Hogyan találta ezt ki? Ördöge van önnek?

— Tudja, mi írók, otyan sok regényt olvastunk, és irrunK is néhányat, hogy az ily dolgukban már van némi gyakorlatunk.

— Csakugyan úgy volt Az apám — amint kifogásolta — nem azért költött rám annyi tenger pénzt, hogy vén napjaira szegény leányt \ egyek feleségül. Klarika szülei sze] rinf pedig élhetetlen pa;as voltam,

I akt nem való prókát i.-nk és nem jtud családot eltartani. Mit szól ezekéhez a nehézségekhez? í — Azt, hog«/ nagyon gyakoriak a házasságok történetében.

— Lehet, — hagyta helyben Vándor ur. — De mi, Klári éá én, legyőztük, ezekej az akadályokat s az