Bácsmegyei Napló, 1923. május (24. évfolyam, 117-144. szám)
1923-05-27 / 140. szám
1923. május 27. BÄCSMEGYEI NAPLÓ Utazás közben A íávirópóznák rohamra induló gránátosokként futnak el az ablak előtt, mező, rét, fény, nap, szürke állom ások, mint egybetorlott hatalmas folyó zuhannak a sinek közé, kis falu, besüppedten a síkságba, mint zscitáríorgató , magába szállott öregasszony tehénkedik a csatornaparton, májusi meleg szellőt sodor be az ablakon az örült iram és az utasok bágyadt dongásába másodpercenként dobban bele a vonat ritmikus kattogása. A mezőn tarka, nyersszinti foltok váltakoznak, búzatáblák égő pipacsokkal, olyan mint egy piros tentával leöntött iskolai dolgozaífüzet, keskeny rozscsikok borzólódnak mellette, akár rohanó csikó sörénye, -kapás, görnyedezö parasztok alakja dobban elő a piros rögből, a föld kisarjadt szívverései, aztán ismét kajla,, hórihorgas állomások; egy perc; tutulás, nekigyürkőzés és újra belefutunk' a horizontba , . . A szakasz zsúfolásig tele emberekkel. kofferokkal és mindenki beszél. A vonat kattogása valahogy kizötyögteti belőlük sovány, harouszinü titkaikat, kurta életük jaját, baját és mint feldüit kancsóból a viz, csurog, zuhog a szavak áradata. Asszonyok, kereskedők, utazók, siberek és kokottok olvadékony lágysággal csomagolják elő a maguk kis eseménytelen történeteit, a megbolygatott lélek panaszai porzanak fel a kapargálás alatt, a szűk hely közelebb hozza őket, viharedzett, káromkodós lókereskedők most faragott, törékeny simaságokkal kenügetik egymás hiúságát olcsó, bódultán illatozó olajjal, kicsi emberek kicsi holnapja, kenyere boldogtalansága, akár egy telivér Karinthynovella rossz kópiája, úgy mozog, lélegzik ez a sok apró élet. Velem szemben kövér, mulatságos tokáju asszonyság terpeszkedik, a szemei kisírva. A lánya — mondja — megszökött két mézeshetes házasság után a férjétől és most járt el a békités ügyében. Ezt olyan rémkomoly fontoskodással meséli, mintha tudjisten micsoda diplomáciai fondorkodással javított volna a világ sorján. Aztán a lánya megint csak faképnél hagyta az urát. A Lajos pedig jómódú kereskedő — szipogja — és most már ő nem akar a Mici felől hallani ... A jő asszony kesergő szemeiben ott tükrözött egy felkavart, tehetetlen, gyermekesen naiv lélek fájdalmas riadalma, akinek nyugodt számításait, egyszerű logikáját fenekestül felforgatta ez a fonák história ... Az ajtó mellett vidéki tanitó-házaspár ül összefonódva. — Kicsi édes, kicsi édes asszonykám! — suttogja túláradó hangossággal a férfi és a szomszédságukban feszengő ifjú gabouabizományosnak melege lesz. Egy nagyvárosias, lenyűgözően elegáns, parfőmös leány szóba ered az ifjúval. A fiatal óriás nagy gesztusokkal Szedi elő régi viszonyait, szerelmes asszonyokat, barnőket. akiket ő fölényes pózzal »barkaroláknak« mond. A lány csintalan érdeklődéssel szemléli, hallgatja és kacérkodik. Az ifjú gabona-reménység kerek szemeket mereszt, a szédületes sikereket már elhebegi, a leány közelségének forrósága megcsapja, térdeik véletlenül, mint csendülő poharak, összekoccannak, az arcuk összeér és az ifjú majd elájul. A nemes misszióban utazó anya felháborodott piidériával nézi őket. Tekintete mint rozsdás hajtü, szűrődik beléjük. Most a rutinos hölgy fokozottabb offenzívat kezd és a fülke közönsége pompásan mulat a rémült fiatalemberen, aki merev hipnózisban ég az izgalomtól. A vonat nagy zökkenéssel kiköt és a farkasszemet néző pár egymásra bukik. Harsány nevetés gurgulázik fel köröskörii! és a fiú sápadt, dühös, kudarcos szégyenkezéssel megy ki a folyosóra. A lány csufolódva hagy fel a meddő flörttel és nagy lebecsüléssel mondja:. — Maga. maga olyan, akár egy tizenöt éves gimnazista! Ennél nagyobb sértést nem tudott hirtelenében előszedni és közönnyel merült bele egy buja meztelenséggel pompázó Újhelyi könyv olvasásába . . . * A Tiszát—-Dunát összekötő csatorna finom szallagként tekerődzik a mező nyakára, sás, buja nádas sörtésedik a partokon mint lenge zöld sál, a; vizen álmatag, nagy hajó úszik lassú méltósággal, bus, otromba fekete koporsó, a földeken jószagu virágok dusszinü foltokban kergeíőzuek, madarak, csönd, melegség és a roppant kékségü tiszta, tianos végtelen, bodor bárányfelhőkké!. Ismét falu gurul elénk, belátni az uccukba, kocsrna-tér, gesztenyefák, fehérre meszelt házak, a padokon sovány öregekkel. A pénz, a munka és az egészség terheltjei, dolgosak, 11. oldal egymásközt párosodnak' és soha sincs több gyermekük kettőnél, hogy a föld, a vagyon a famíliában maradjon. Kócos, elhízott komondor versenyt szalad éktelen csaholássa! a vonattal. Méltatlankodva ugat, de látni rajta, hogy nem haragszik komolyan. Valahogy úgy csinálja, mint a tarlóról esténként hazaballagó méla kolompu tehenekkel. Pusztán kötelességtudásból szimulálja a felháborodást. A pállott vadvízben meztelentesíü fiuk, lányok ficánkolnak, mikor észreveszik, hogy nézik őket, a parton hentergőzök szemérmesen. kezeikbe takaróznak, a tóban levők kácsamódra lebuknak, csak a viz vet lomha gyűrűt utánuk . . . Alkonyodig. A májusi alkony nehéz, sürü tömjénje rásulyosodik a vidékre, az ablakon bepermetez a késő nap és mindent vérrel locsol le. öntudatlanul is az az impresszióm támad ebben a íélekzeíelálliíó pillanatban, mintha az élő, szuszogó, izmos, ideges vouatkigyó gyomrának lennénk mi, utasok, differenciáló dott, jövőtlenségre internált, szőr nyü baciiiusai . . . (T.) A félelmetes pad Feljegyzések a törvényszéki tárgyaié teremből Egy méter kilencven hosszú, félméter magas, huszonhárom centi széles, barnára festett, támla nélküli sima pad. Nincs semmi különös rajta, csak az. hogy a törvényszéki főtárgyalásj teremben áll, egymagában cikiiiönitve. Vele szemközt a, bírói emelvény, rajta a feszület, jobbra védői asztal, balról két sor pad, — ez az esküdtek helye volt, — és mögötte nagy üres térség, aztán a korlát, amely mögött a közönség padjai emelkednek a magasba. A terem közepén, minden tekintetett magára vonva, áll fenyegetően a magános pad. Amikor a vádlott a terembe lép, legelőször ezt a padot pillantja meg, mást nem is lát, csak azt a sima, barna padot, amely delejes erővel huzza magához s amikor leül rá, akkor olyan érzése támad, hogy nem az ő testének a terhe nehezedik a padra. hanem a pad ül ő reá, rettenetes súllyal. És ezt a lenyűgöző, földre huzó, szörnyű nyomást érzi az agyán, a mellén, a két karján, a lábain, egész lényén — az Ítélet kimondásáig. Az első perctől fogva, ahogy leült a padra, egyetlen gondolat él agyában: mi lesz a végén?... Hová fog innen a pádról menni, rabságba vagy a szabadságra?... Fürkészve, félve lesi a bírák arekifejezését. lehet-c onnan valamit leolvasni a reá váró ítéletről... Az ügyészre, aki, vádolni fogja, alig mer ránézni, reménykedő. kérő. biztató pillantást vet néha a védője felé, hogy ne hagyja el, legyen mellette, védje meg... Hátrafelé nem mer tekinteni, arrafelé nem jó kilátás nyílik. — Fegyver végére tűzött csillogó szurony és hátrább a közönség kiváncsi szeme, vagy valami megriadt hozzátartozó, aki ő miatta gyötrődik, talán könnyeket ont. — Nem, hátranézni nem jó, a pad és a bírói emelvény, ez a terület az övé. ezt nézi, ezt látja, ez uralkodik lelkén, testén, agyán. A pad a helye, ahol ülnie kell és a bírói emelvényről hangzik majd az ítélet... Láttam egyszer egy fiatal cigánylegényt ülni a pádon. Gyilkossággal volt vádolva — de nem gyilkolt, még csak nem is lopott, semmit se csinált, szerencsétlen véletlenek egybekapcsolódása folytán belesodródott egy bűnvádi per hínárjába és most abban fulladozott. Irtózatosan félt. szinte remegett a; pádon. Mi lesz vele? Agyonlövik, Biztosan kivégzik. Viszik a vesztőhelyre. Az egész tárgyalás alatt üres tekintettel nézett maga elé, de nem látott semmit. Nem is tudta, hogy körülötte mi történik, hogy már a tanuk vallanak, s hogy mit vallanak, jót-e vagy rosszat, ellene vagy mellette. Ö rá nézve mindegy, úgy is agyonlövik. A tárgyalási terem ajtaja melleit pedig egy vén. elgyötört megriadt cigányasszony állt, mintha oda cövekelték volna, s egyetlen pillanatra sem vette le a szemét a pádról, ahol a Ha ült. A fiú nem tudta, de ösztönszerüleg érezte, hogy az anyja jelen van a teremben, de nem mert volna hátranézni egyetlen pillanatra sem. Mindig csak előre, mindig csak a birói emelvényre, ahonnan az ítélet jön . , » Mozgás támad a teremben. ítéletet hirdetnek. A biróság tagjai felállanak, utána mindenki feláll. Ünnepélyes csend... 0 Felsége, a király nevében , . . felmenti és azonnal szabadon bocsájtandó . . . Ebben a pillanatban a fiatal cigánylegény, lángoló arccal, örömtől sugárzó tekintettel félfordulattal hátranézett és integetett az anyjának. A pad lenyügző, bénító varázsa megtört, a felmentett vádlott mert hátranézni. De erre már a vén cigányasszonynak is megjött a bátorsága és amidőn a fiát elvezették mellette, nem kérdezve, szabad-e, nem-e, a nyakába borult, megölelte és többször megcsókolta . . , — ... Áldjon meg az Isten... rebegte vértelen ajkaival és két kezét áldóan emelte rá . . . Nehéz feladat. Idősebb. nagy testiterjedehnü asszony terpeszkedik a pádon. »Iparosán« van öltözve. A vád ellene: csalás, lopás »több rendbeli«. Az asszonyság derüre-borura tagad, semmit se válla! a »több rendbeliből«. Kihallgatása véget ér. Nagy grandezzáyal letelepszik a barna padra és zsiros, széles, vörös arcán nagy — Hát mit tetszenek még várni?.., Jön egy tanú. Alacsony, sovány, öreg asszony. Az első meglopott. Vallomása erősen terhelő. A pádon ülő nagytestű asszony) felkapja lehajtott fejét, figyel, egyszerre hirtelen felugrik a pádról és mond valamit. Mi ez? — kérdi az elnök. A tanút nem szabad zavarni. Üljön le. A tanú folytatja egyre terhelőbb vallomását. A hatalmas asszony méltatlankodó gesztusokat csinál idegesen forgolódik, még a fülében cseng az elnök tilalma, de — hiába — nem áll meg benne a szó, másodszor is felugrik: — Csupa merő hazugság, rikácsolja heves gesztusok kíséretében. — Hallgason, — kiált rá az elnök, Azonnal üljön ie. A tanú tovább beszél. A pádon ülő óriás-asszony hősí viaskodást folytat önmagával. Hatalmas teste majdnem felrobban a belefojtott szóözöntől. Csak hápog, de nem bészéi. A csipkés szélű áltatta» zsebkendőt tépdesi. egy pillanatig se tud egy helyben ülni. Végre,— r,em tudva tovább uralkodni magán. — kitör: —Ma mindjárt darabokra vágnak is. ~ rém bírok hallgatni. — Csend! — kiáltotta az elnök. Az asszony elhallgatott. A delejes pad kellő súllyal éreztette bénító hatását ős — bár nagyon nehéz feladat '-olt. — a nagytestű aszony tudott hallgatni: A többi tanú már háb'oritlanul tette meg vallomását. —rth. A bajmoki posta — Panaszos levél — Igen tisztelt szerkesztő ur! j A bajmoki posta működését panaszos leveleinkben szerkesztő ur jóvoltából többi Ízben szóvá tettük b. lapjában, ugvlátszik azonban, hogy állandó rovatot kel! majd erre kérnünk. Csak egy-két visszáságot említve fel: a; hivatalos őrákat a szél járása szerint igazoló toronyóra szerint tartják, mert a hivatalban nincs óra. Hogy igy nap-nap után lemarad néhány embernek a postája, távirata, telefonálása: az a postahivatalt nem zavarja. Amikor a postamesternő el-* távozik a közsóböl — mint a közelmúltban is három napra — nem gondoskodik a helyébe munkaerőről. Ilyenkor az cgósz hivatal egy emberre marad, aki ;t postát is, távírdát is, telefont is egymagában nem láthatja el a közönség hát-: ránya nélkül, bármennyire igyekszik is, Egy ember mégsem tud három munkahelyet egy időben betölteni. A csomagokat fölvételük után vissza ad ják a feladóknak és azoknak kell kivinni a pályaudvarra, hogy a mozgóposta átvegye, mert a postahivatal nem szállítja ki. A novisadi postaigazgatóság nagyon haragudhatik a bajmoki közönségre, hogy ezeknek az állapotoknak nem vet végei. I Több panasz ment már hozzá hasonló gügyék miatt; az intézkedéseknek .azonban eddig nincs foganatja. Ez pedig az, 1 ért is kár, mert igy az állapotok — ha I ugyan lehet — rosszabbodni fognak. Legutóbb is pl. egyik kereskedőnek ajánlott levelét azon indokolással utasította d. u. íélhatkor vissza a bajmoki posta, {hogy a zsákot már lezárta. A feladó azon mosta magát«. Nagy kezeiben csipkés szélű zsebkendőt tart. Nézegeti. A »vallatás« alatt, ugyancsak szorongatta a kendőcskét. de most maga mellé teszi a padra. Apró, szürke szemeit a bírákra függeszti, mintha kérdezné: szerény megjegyzéssel, hogy 6-ig van hivatalos óra, egyszerűen kijelentette, hogy ö akkor zárja a zsákot, amikor neki tetszik, neki nem parancsol senki s ha ötkor - lezárja, akkor 5 óra után nem vesz fel onelegultseg hirdeti, hogy _ »tisztara] semmiféle küldeményt. így fest a bajmoki posta igen tisztelt szerkesztő ur, istennek és a novisadi postaigazgatóságnak nagyobb dicsőségére. Soraink szives közzétételét kérve és megköszönve hálás tisztelettel ’ - fBbb bajmoki elöíizeiö.
