Bácsmegyei Napló, 1923. április (24. évfolyam, 90-116. szám)

1923-04-01 / 90. szám

12. oldal

8ACSMEGYEI NAPLŐ'

1923. április 1.

ták a komolyabbak, hogy az akti.vlzmus nemcsak mulatni és nevetni való. hanem lendületes »akció az emberért*, az uj emberért aki előtt szédületes horizontok, lehetőségek állanak még és hogy az aktivisták előkészítői, megalapozói, maghlntöí ennek az uj felszabadult világnak. Mindamellett a közönség jórésze nem értette őket és nem is igen érdeklődött. A matiné jól indult és — jobban végződhetett volna.

A publikum szórakozott, meg volt hatva a háború alatt íródott szubtilis KüSsdk-versek érzelmesbensőségétől házi poéták sóhajos citátumaitól és melegen tapsolt a feketeingcs apostoloknak. Olyan volt éppen. — szerintük—mint egy disztingvált »Petőfi kujturdélelőtt« és a jó közönség méltán álmélkodott a konstruktiv aktivistákon, mert ők itt nem ezt várták. De jött a humor a dadaista fény. és hangarchitekturás erkölcs, javító népszínművel egy hosszú felvonásban. Ez is egyike volt a nem viiektdlt számoknak, amelynek köze is volt a dadaizmushoz, persze Óriási gaudiumma! fogadták. A közönség szökdösni kezdett s csak az Sllatkoncert reményében várta ki a végét. Am az illatszerész lekéste a vonatot és az illatok elmaradtak. A fenkölt,, komolykás tanulmányok és hitszónoklatok pedig rohamosan és radikálisan megtisztították a termet a csalódott közönségtől.

*.

összegezzük a fentebb eirnondotítakat: amit itt eddig csináltak az aktivizmus nevében, akár tudatosan, vagy - tudatlanul az nem aktivizmus. Csúnya kalózkodás, tévelygés, abuzasa harcos mozgalom jóhiszeműségével. Nem egyeztethető össze semiképen sem az aktivizmussal, hogy vasárnap piros bugyogót húznak finneplőscn mig hétköznap nevük alatt Berzsenyis ódákat gurguláznak az adópótlékrói és a polgári jólét nyugalmát áhitozzák. Itt nem lehet fcétkulacsos zsonglörösködéssel bűvészkedni. Az aktivizmus nem alkuszik de obiigái.

Az Ut körül csoporosnló fiatalok között vannak tehetségesek is. Ezeknek kellene a sarkukra állni és tartani magukat azon a világnézeti fronton mit az aktivizmus hirdet és vall. megmaradni a jó csapásokon, nem botlásokkal és félrelépésekkel — primadonáskodni a vajdasági publikum előtt, — hanem konzekvens kitartással. Ha válalták a feladatot, hajtsák végre derekasan és becsülettel. Félmunkát, rossz munkát nem szabad végezni. Itt mindenkit akinek zsebéből Ma. Egység, Akasztott Ember. Ut számok kandikálnak elő aktivistává ütnek és diadalmasan húzzák rá a fekete inget. A hiszékeny, naiv kispolgár előtt pedig türelmi bárcául szolgálnak a nekik idegen, furcsa, hicroglifes folyóiratok.

*

Mi már most ezek után a teendő? ■Nagytakarítás. Alapos, szigorú és kérlelhetetlen nagytakarítás, amely ■nem kegyelmez a barátnak, testvérnek. sógornak, hanem az öntudatos, komoly akció álláspontjára helyezkedve kisepri a nem odavalókat. Alulírott hangsúlyozottan kijelenti, -hogy e cikkel nem akar kritikát gyakorolni az »aktivisták« lelett. Vitákat nem provokál és polemizálásba nem bocsátkozik. De mint objektiv figyelője minden irodalmi rnegmoz áldásnak nem tudta szó nélkül hagyni a magukat uj íróknak és uj művészeknek valló lármás fiataloknak eltorzult, keserves irodalmi gritnászait. amikre a legnagyobb jóindulattal sem lehetne ráfogni ezt a különben szépen szóüó és érdemes jelzőt, hogy; aktivizmus. Mert ezek nem zsenge, kincseket, erőket ígérő életszaga bimbók, csak kellemetlen, mérges vadhajtások. Kompromittálnak egy derék, viíágnézletes és világnézetet adó mozgalmat, amely már megizmosodott, szétterebélyesedett és elindult harcos utján, hogy megteremtse az uj. sallangoktól, múlttól, kényszerűségektől és erőszaktól felszabadult kollektiv embert.

A Vajdaságban (ép úgy mint mindenütt) ma — ez tagadhatatlan, kérődzik, vegetál minden irodalmi élet. Az aktivista mozgalom, a tespedség utáni első fellélegzés, tehát nem mint „ szükséges rossz, hanem főidőben. “ mint a csődbejutott »szépirodalomnak« imperativus kategorikusa, elkerülhetetlen reakciója következett be mindenütt. Epen ezért dicséretes és imponáló ezeknek a fiataloknak szívós, kitartó és apodiktikus akarása. mert íelérezték és megértették, hogy kell egy koncentrikus, bátor, a harctól nem riadó csapat akiknek

a legháládatlanabb és legküzdelmesebb feladat jutott: a megalapozás és az agitáció a süket és rosszakaratú közöny kínai falával szemben.

Az Ut — átszitált és hivatott emberei. tudó, hites és itt valóban reprezentatív emberek közreműködésével — most jelenik meg hosszú hallgatás után. Az ő egyöntetű munkásságuk, tiszta és homogén akarásuk rehabilitálódni fogja a múlt tévedéseit, utat fognak adni és nyitni és minden igaz és őszinte aktivista, vagy az aktivizmussai szimpatizáló barát tőlük várja a rekonvaleszcens vajdasági mozgalom rövid életének uj fázisát: a diadalmas renaissanceot.

Tamás István.

Biedermeyer

Szenteieky Kornél

Irta

Kamillo lehorgasztott fejjel, feltört gallérral baktatott a rekedt, nyirkos szürkületben. Egyszer csak megállt és szétnézett. A szűk, erősen lejtő utca e pontjáról ugyanis tág, széles kilátás nyílott a völgyre, a tarlóit fákra, a városka kéményeire és tornyaira meg a távoli, sudár jegenyékre. Ahányszor Kamillo erre ment. mindig megállót! ebben a lejtős hegyi utcában, hogy letekintsen és széttekintsen, hogy kicsit megpihenjen és eltűnődjön, mert Kamillo fáradt és ábrándos lélek volt. Most azonban minden derengő párában gubbasztott, csak itt-ott meredt fel lomhán és elkenten egy háztető gerince vagy egy templomtorony karcsú körvonala.

Kamillo tovább ment és gondolt a beteg asszonyra, aki miatt éjjel felzavarták. Az asszony nemsokára meg fog halni, a gyulladás rohamosan terjed tova. a szív esztelen gyorsasággal kalapál, a test pedig forró és izzó, mint zsarátnok utolsó fellobbanása. Kamillót nagyon, fanyarul elkedvetlenítette ez a gondolat, pedig már nem volt fiatal orvos és a haldoklással szemben közönyös volt már. mint minden orvos az ő korában. Meleg, sápadó emlékképék bukkantak fel a rideg reggelben a régi elhömpölygött múltból, mint üde, virágos, verőfényes szigetek. Tánciskolái órák, majálisok a k...i erdőben, duruzsoló téli esték, ábrándos beszédek utazásáról és holnapokról. májusi séták az öreg temetőben. csókos éjszakák egy elhagyott pádon, valahol messze békák kurutyolnak, a fehérruhás lány vállára hajtja fekete fejét és ő kezében tartja a legdrágább, a legvágyottabb női kezet... Ó, azok a hűvös, bársonyos. brekegős nyáréjszakák! Suttogások. csókok, kábulások. ígéretek és vallomások...

Kamillo begombolta felöltőjének utolsó gombját is. mert a pinceszagu őszi szél puffadtá, püffedté fújta a szilvaszürke harangkabátot. Nyakát behúzta, mint fázós. beteg madár és meggyorsította tétova lépteit. Csakugyan hideg volt, no meg nagyon bosszantotta ez az emlékezés: Szégyelte. hogy annyi szépet, anynyi Ígéretest elvesztett, mint ügyetlen játékos, hogy olyan árván, olyan csűrni, olyan kegyetlenül lemaradt mindenről: szerelemről, asszonyról, mosolyról, melegségről.

Az uccukon még alig járt valaki, de Kamillo azért nagyon szégyelte magár, mintha sokan néznék őt, mintha mindenki látná az ő ügyetlen balog, bus életét. Dehát miért is történt ez igy. miért ez a sok kudarcos rekikezdés, ez a buta. borzalmas lemaradás, miért is hagyta el ői oly oktalanul és könnyedén boldog holnapot jelentő hercegnője? Benne van-e a hiba avagy a körülményekben. a véletlenekben?

— Ó. istenem — kiáltott fel szinte hangosan, kissé nekivörösödve és

nős és mulatságos jelenség volt, amikor igy kétségbeesetten, széttárt karokkal megtorpant a nyirkos, rosszkedvű derengésben.

— Istenem — sóhajtott mégegyszer és tovább ment. pedig istenben, a mindenhatóban nem is hitt. leiekben, hivésben pogány volt. Voltairet és Spinozát olvasott, monista elveket vallott és a »natura sive Deus« jeligéje elintézett benne minden kétkedést és minden misztikumot. Mosolygott, kínlódott, mikor magára eszmélt és az »isten« szót halottá saját ajkairól.

— Eh — kiáütott türelmetlenül és másra akart gondolni, de a haldokló asszony és az opálos emlékezésből sábosan nevető fehérruhás lány állandóan előtte libegtek, mint c! nein űzhető lidérclángok. A fehérruhás lány más asszonya lett s ez az aszszony most meg fog halni. »Meg fog halni« — visított, kacagott egy tovaszáguidó széircham s egyszerre oly feleslegesnek, oly céltalannak látta elhibázott életét. Az asszony meghal és semmit se tehet jóvá: a hazugságot. a hitegetést, a hűtlenséget Az asszony meghal és az ő suta. sikertelen élete belefulad a sötét reménytelenségbe. mint imbolygó esti laterna a völgy szomjas feketeségébe. Es most felsírt, felüvöltött benne a múlt minden sóhajos fájdalma: kudarcok. csalódások, árvaságok, halálvágyások. széttört tervek, sajgó elbukások, elfonnyadt vágyvirágok. Es csak a bus, bárgyú emlékek úgy nyögtek, zokogtak a bensőjében, mint eltévedt fiúcskák. Kamillo nagyon. nagyon sajnálta önmagát.

Egyébként mogorva, különös és kellemetlen ember ltirébén állott a városkában. Mint orvost nem nagyon kedvelték, de egynéhányan ezért mégis dicsérték tudását és műveltségét. Az utcán játszadozó gyerekek ijedten rebbentek széjjel, ha feléjük közeledett, sötét frakkszárnyai komoran úsztak a sietős léptek mögött, szürke cilinderét rideg kötelességszeriiséggel emelte meg a köszönésekre, keveset beszélt és sohasem mosolygott, elefántcsontfejü botját pedig legtöbbször úgy tartotta. mint valami pallóst. Hideg, kellemetlen és szinte dermesztő orvosságszag terjengett léptei mögött és senki sem érezte jói magát, ha evvel a keserű, nyúlánk alakkal találkozott. Fura és rosszkedvű jelenség volt. Egyedül lakott öreg, mosol ygósszemü gazdasszonyával. Nem voltak szülei, testvérei, rokonai, csak néhány macskája volt és egy szelíd, nagyfejü baglya, mely nyáron berepült a nyitott ablakon, elhelyezkedett az egyik szekrényen s onnan órákhosszát nézte sárga, meredt szemével az olvasgató. írogató, lombikokat, kémcsöveket hevitö orvost. Lakása is olyan komor volt, mint ő maga. Bólthajtásos szobák, empir bútorok, üvegek, csövek, retorták, csontok, sárga koponyák és Jtönykönyörgően kitárta karjait. Kűlő- vek, könyvek mindenütt. Cspdálatosképen senkisem nevezte boszorkánymesternek. sőt avval sem vádolták. hogy az ördöggel cimborái. Volt valami tiszta szomorúság a szemében; valami mélységes, érthető embert fájdalom az arcvonásiban s talán ez volt az oka, hogy sem borzalmasat, sem gonoszát nem tételeztek fel róla.

A dolgozószobában hűvös, halott homály fogadta. A kandallóban nem píroslott, nem táncolt a tűz, egy fekete macska kelletlen közönnyel gubbasztott a szőnyeg sarkán, mord barátságtalanság vicsorgott a derengő árnyék közül. »Ha nem lennék ilyen árva, úgy meleg szoba várna most rám« — gondolta némi felületességgel, mert ebben az időben céltalan és felesleges dolog lett volna befűteni a kandallóba. De Kamillo elvakult, keserű és igaztalan volt ebben a vigasztalan őszi hajnalban. Talán sohasem érezte ennyire elhagyotiságát, sohasem fázott ennyire a rideg, tarlott, szerelés nélküli magányban, mint most. Hirtelen eldobta cilinderét és sétabotját és leomlott az asztalra, mintha valami nagy, kemény kéz odalökte volna. Feje lecsuklott a karjára, válla görbére roppant, mintha súlyos* görnyesztő terhek ülnének a hátán* És ő, a hüvösgondolkozásu, mosolytalan. keményakaratu természettudós sirni szeretett volna gyermekesen, mosolygósán, de a könnyek nem hagytak foltot a szilvaszürke kabát ujján. Hiszen oly régen nem sirt már! Még gyermek volt s egy régi házban ravatalon feküdt az apja, emberek jöttek, mentek, minden fekete volt. a gyertyák lobogtak, vörösorru asszonyok sopánkodtak...

£s akkor hirtelen, szédületesen, zuhanásszerűen végigszaladt lehunyt szeme előtt a múlt, az élet, az ifjúság. a szerelem, a szenvedés. Apró képek, futólagos felvillanások, röppenő mosolyok, színes pillangók* sietős sóhajok, halk hóhullások, reitett kinok, eliramlott gyönyörök szédítő száguldással szaladtak tova, mint vészes szélroham. Egyszerre ijedten fe'nyujtotta szemét, felugrott, sután felemelte karjait, mint segítségért kiáltó őszember, megállt az ablak előtt, melyen át lassan, fanyar szürkeséggel derengett az őszi virradat és felorditott:

— Miért? Hát miért?

Majd tovább szaladt a szobában, megállt a könyvespolc előtt, a sarokban didergő csontváz előtt, a .gyógyszerüvegek, a hidegfényű lombikok előtt és kínos fájdalommal bömbölte:

— Miért? ó. miért . . .

Azonban csakhamar elfáradt, lehűlt, elbágyadt és ismét lehullott íróasztala előtti székbe, mint sebzett túzok. Bambán, üresen nézett maga elé. Világosodni kezdett és Kamillo lassan észre vette a kalamárist, a ludtollakat, az asztalon heverő könyveket. Meredten olvasta a címüket, mintha most látná őket először: Csokonai versei. Goethe Wertherje. Fanni hagyományai Kármán Józseftől. Fay András románja »A béltekij ház« és a »Revue des deux mondes« egy száma, mely nemrég érkezett a pozsonyi gyorskocsival. Kamillo gépiesen lapozgatni kezdett a francia topban és szeme megtapadt egy Musset nevezetű alanyi költő költeményén:

Fai perdu ma force et mä vie,

Ft nies amis et ma gaité...

Arca eltorzult a fájdalomtól, hiszen ő is elvesztett mindent: erőt, barátot, mosolyt és most meghal az asszony, aki múltat, emléket, reményt és álmot jelentett életében.

— Lizett — suttogta lágyan és vágyakozóan és érzelgős Schubert dalok jutottak eszébe, a spinét billentyűin pedig nyúlánk fehér ujjak szaladnak tova. Lassanfelnyitotía az egyik csendes fiókot és kéjes, vibráló kereséssel egy levélcsomót húzott elő. Abitatosan megcsókolta £ szaí-