Bácsmegyei Napló, 1923. április (24. évfolyam, 90-116. szám)
1923-04-29 / 115. szám
1923. április 29. BACSMEGYEI NAPLÓ 13. oldal Az uj divat Felkerestem Tuíankament, hogy tájékoztasson az idei férfidivat felől. Éppen jókor jöttem. Tutankameu frissen borotválva, balzsamillatosan lépett ki sírboltjából és egy sarkophagra ültetett. Én: Felség, igazán lekötelez. Tufastkasnen: Hallom, hogy a nöidivat már teljesen behódolt a tőlem származó egyéni stílusnak, bár attól tartok, hogy ezt is, mint a térdig érő szoknyák divatját, elsősorban az éltesebb hölgyek, az úgynevezett múmiák fogják kompromittálni. Én: A hieroglifikus szövetek máris divatban vannak. A szöveteken a hieroglifák éppen olyan megfej thetetlenek, mint a nők . . . Tuíankamen: Megírhatja, a hieroglifák ezidén a férfidivatban ís érvényesülnek. Ezek azonban könnyen fejíhetők lesznek, mert az úgynevezett foltok és stoppolások alakjában fognak mutatkozni. Általános tetszésnek örvendenek majd a könyöknél és térdnél kifényesített szövetek. Ez az esztendő a ruhák valóságos fénykora lesz. Én: Megírom, felség. Tuíankamen: A kalap ezidén teljesen kimegy a divatból. Anál is inkább, mert mostanában nem is anynyira a kalapot, mint inkább az árát emelik ... Én: Valóban, felség. Tutankamen: Gomblyuk ezidén sok lesz a kabáton. Több lyuk, mint gomb. Igen kedveitekké válnak a széllel bélelt kabátok, amik nyáron ugyancsak lehűtő hatást fognak gyakorolni az emberekre. A frakkot pedig, amelynek köztudomás szerirt két szárnya van, csalt magasabb körökben fogják honorálni, miért is a frakk ezidén szárnyait arra fogja használni, hogy ára minél magasabbra szálljon . . . Én: És a nadrág, felség? Tutankamen: Ezidén szintén felhajtják. De csak az árát. Alul divatosak lesznek az úgynevezett rojtok ... A cipőknél nyáron egészségügyi szempontok fognak érvényesülni. Ugyanis igen elterjedtek lesznek a szelelőlyukak. Különösen a talpon. A felsőrészen alkalmazott ’ Ff W ogep Irta: Bega Tamás Mostanában amikor reggel elindulok a napi munkára: olyan korty nyii szívvel és derűs lélekkel lépek ki lakásomból. A tavaszi nap ragyogó kék ege, aranyos napsugara, friss reggeli illata fogad és körülöttem a gyümölcsfák már mind virágdíszben tárják ki magukat termékenyítő tavaszi ölelésre. Az orgona bokrokon már halvány-életzöld levelek pompáznak és a szinte percenkint növő virág-rügyek alig tudják várni már idejüket, amikor lila cs fehér pompájukkal dalolhatnak a Tavasz tiszteletére. A vad gesztenye húsos rügyei már felpattantak és az ötágú levelek vázai kis gyermekkezekként integetnek. A korán beköszöntött husvét után most fújnák erős, biztató böjti-szelek és olyan jó elindulni a tegnapi törődés után kipihent testtel, bízva és reménykedve a munkába. A sokáig csontváz-meredten állott fák is lám felvirágoznak újból. — talán a szomorú életre is tavaszi napsugári dérit majd ragyogó fátyolt, hogy szebb legyen, könnyebb, elviselhetőbb. És olyan jó ilyenkor őrá gondolni a távoli nőre, tavaszi derűs alakjára. üde-hamvas arcára. Csak magam elé kell vetíteni képét és ott van már is a kövek között véletlenül megtűrt asztalnyi gyepen, mint a nevető, újjáélesztő Tavasz. Az utam a kisváros állomásán vezet keresztül, ahol ilyenkor már sok ember sürög-forog, dolgozik. Vonalyukaknál a tyuk&zempontok lesznek irányadók. Általában, fia lesznek is ezidén a divatnak lerdeségei, ezek csak a cipők sarkán lesznek szembetűnök . . . Én: Attól félek, felség, hogy ez a divat mar kissé lejárta magát. Tutankamen: A parfümök között a benzin viszi a pálmát. Ennek az illatnak ezidén szuggesztiv hatása lesz. Aki megszagolja, az? hiszi, Hogy autója van. Ez az úgynevezett autószuggeszció. Egyébként a fériidivat mumiaszerüségét nagyban elő fogja segítem a köztisztasági vállalat. Csak egy séta az uccán és az embert úgy ellepi a por, hogy kész tnumiává válik . . . Én: Bizony, felség, por és homu vogmuk . . . Orosz színházak Berlin, április végén. Orosz zsinházakról ma bízvást lehet Berlinből irat. A harmadik orosz főváros ma ez a város, egv nagy müveit és gazdag orosz rétegnek ma egyetlen megmaradt fővárosa. A nyugateurópai ember, aki az oroszt eddig csak az irodalmából ismerte. abban a hitben élt, hogy egyetlen orosz van: a maga démonival véresen viaskodó Dosztojevszki-hős »Oroszország határos a végtelenséggel« vagy hogy mondta Rilke. Kezdjük látni, hogy az élet problémáit minden földnél szeniebb komolysággal bogozgatott Oroszországnak van egy másik oldala is. Van egy játékos Oroszország is. Egy derűs, artista Oroszország is. Oroszországban csinálják a legfinomabb édes cukrászsüteményeket. Szentpétervárról indult útnak valaha a világ legjobb balietje. Azok a színházi produkciók, melyeket az utóbbi időben Oroszországból megismertünk, az artista Oroszország megnyilvánulásai. Ilyen a kabaréjuk, az immár Európa-szerte ismert »Der blaue Vogel".. A napokban véletlenül bevetődtem egy másik, ismeretlen és kicsiny orosz kabaréba a Kurfürstendammon. És ugyan azt láttam itt is, mint a Kék madár-ban: rövid, ötperces színpadi jeleneteket, amelyek nem politikaitársadalmi szatírával, nem irodalommal akarnak hatni, hanem festői és zenei szépségükkel megkomponált képzőművészeti remek, Sajátos orosz kabarémüfaj ez, finom cukrászsütemény-kabaré. Az jutott eszembe róla, hogy az operett — egy müvétokat várnak. — érkezőket fogadnak, elutaznak és kis zászlóikkal vasutasok sietnek fel-alá. Munkások, talán egy-két reggeli sétáló. — de mind siet, szinte örül. — él. És nagy mozdonyok komolyan állanak, beíütötten, utrakészen, sisteregve. Kicsiny kéményeikből kőszén füst árad. Szívom nehéz illatát a füstnek és mámoros érzések kellnek bennem. Fájjó és jóleső nosztalgia mozdonyok után. amelyek ezelőtti tavaszokon nagy utakra vittek. Mint régen ivott ó-bor régen elszállott ize úgy tér most vissza a messzeségben. másutt, országhatárokon tu! érzett füst ize, zamatja. Mámoros leszek és gyönyörű élességgel rajzolódik elém egy tavaszi délután, amikor a nagy hegyek között állt meg velem a gőzmozdony és a hosszú úttól kicsit gémberedten szálltam ki a vasúiból, hogy várjam pár óra hosszat a másik vonatot és a kis katolikus város pormentes, tiszta utcáin az egekbe meredő havasok lábainál az Alelluja diadalmas zenéje terjedt, mert Feltámadás napja volt és az ég sohasem látott kékségben ragyogott, élesen elvállva a havasok csúcsain bársonyos puhasággal beborító hó fehérségétől. És ünnepi ruhába öltözött népek özönlöttek és én jártam, fáradtan és bódultán, de boldogan, mert a Szép volt Körülöttem és kiszakadtam volt az emberek köréből, úgy éreztem magam, mintha egy üstökös volnék, amelyik elhagyta a földet, hogy évtizedek távolába meneküljön belőle. Idegen voltam, egyedül és menteni én is a tömeggel ünnepi áhítattal és együtt énekeltem az Aleiluját, — mert felszí operett — Oroszországban fog megszületni Hiszen ezek a jelenetek megannyi kis operettöredék. A szemnek, fülnek micsoda gyönyörűsége lenne, ha ezek az emberek (akik egy ötperces jelenethez is a legjobb festőkkel festetnek külön dekorációkat) kezükbe vennének és kidolgoznának egy egész operettet! A moszkvai Künstler Theater, amely most a Lessing-Theaterben vendégszerepei, volfaképen a naturalista színpadokból nőtt ki, de csodálatosan elfinomi tóttá azt- Csehof »Der Kirschgarten«-jét láttam náluk. A rendező itt is egy festő szemével dolgozik. A színeknek, ilyen megválogatást. a világításnak ilyen kezelését nem látni európai színpadon. Az éjszakának az a beállta, amelyet a darab harmadik felvonásában produkáltak, maga volt a tökéletesség. A nagy kert mélyén zizegő. puha szalmán ül az uraság. Este. Aztán egyenként feljönnek a csillagok s látni, amint egyre erősebb fénnyel ragyognak. Egyre nőnek, feketédnek az árnyak. Az uraság bevonul a lakásba s csak még egy-egy eltévedt ember hallózása hallik a leboruló csendben... A legkisebb szerepet játszó színész is teljes odaadással a legjobb művészetet adja. Engem, aki nem tudok oroszul, ép egy ilyen csaknem szavatlan színész ragadott meg legmélyebben az egész előadásiban. Egy .öreg. nagyon öreg szolga figuráját játszotta meg ez, egy fehérhaju. roskatag öreg szolgáét, aki bő és hosszú urasáéi kabátban egy nagy kampós botra támaszkodva s mindig fehér keztyüben járt-kelt, vagy inkább botortámadás volt és jó volt hinni a feltámadásban. Régi ize ennek a távoli tavasznak szakadt fel most bennem a mozdony füstjére és egyszerre csak éles-kerepelés ébresztő bugása hallatszik, — az emberek megállanak egy percre, a munkás kezek megszűnnék dolgozni és a félrecsavart fejek szemet-fájditó merészséggel néznek a napba. Diadalmas nyugodtsággal, bátor erélyességgel, nagy gyorsasággal egy palaszürke kétfedelű hasitja a levegőt. Orra szinte egyenesen észaltra áll és szürkés-szine az aranyos napban a diadalmas életet hirdeti. Az emberek megállnak egy pillanatra és néznek — itt van már a fejem fölött, látom a betűket és pillanatra távolból szakadt érzés fog el. A fekete keresztet keresem, vagy már remegő szemidegekkel a színes köröket, hirtelen mintha még mindig háború volna és pusztító halált jelentene ez a nyugodt fölényes alkotmány. Egy pillanatig tart ez csak és tudom, hogy békés utasokat szállít messze, idegen országok nagy városaiba. Messze: ahová nekünk csak a vágy ad szárnyat, hogy eljussunk. Mámessze jár, — az emberek folytatják munkáikat, én is megyek, kicsit lehorgasztom a fejem, váltókon lépek keresztül, látojn, hogy olajos piszok van a sínek között — és szürke porcipőimen. Mire újból felnézek, már el tűnt a láthatár szélén és számokat mondok magamban: sebesség . . . gyorsaság . . . érkezés... Próbálok erre gondolni, de hiába — j csak kicsurran ezek mögül a szó- j moruság. Mire íróasztalomhoz ülök,1 káli nimdemelé. Egy pillanatig nem tud úgy állni, hogy valamit meg ne igazítson: helyére teszi az asztalon a csészét, az ura zsebéből kikandikáló zsebkendőt kicseréli frissek Maga volt az odaadó szoigálaíkészség, de oly teljes és felolvadt, hogy meghatottan érezni kellett: ez nem hamis és bántó szerviilizmus, hanem egy a házban felnőtt s a házhoz tartozó öreg szolgának sajátosan orpsz, őszinte, vallásos hátterű természetes megnyilatkozása. Nagyobb szenzációt okozott Berlinben a moszkvai Kamara Színház vendégszereplése, a mely a Deutsches Theaterben most kezdődött meg. Eddig Willde »Salome*.-ját mutatták csak be, de ezenkívül néhány kisebb darab s egy »Die Zwikngsschwester« cimü operett van a műsorukon. Amit a Kamara Színház a Salorneban ad, az az artista oroszság véksőkig fejlesztése. Vörös oszlopok. vörös terrasz, fekete fügönyök s egy arany függöny, amely a játék folyamán egyre sötétebbel cserélődik ki, középen egy kis fekete ciszterna: ez a színpad. Vörös és fekete és egy kis arany: valóban ez a »Salome« színe. A mozdulatok: táncszerüek. graciózusak. mintha egy hallétből volnának. A szinház vezetője. Tairofi (akinek a nevét meg kell jegyeznünk), nyíltan vallja is, hogy egyedül a ballett tud már neki művészt élvezetet nyújtani és hogy ő meg is követeli színészeitől az állandó sporttal és tánccal hajlékonnyá és készségessé idomított testet. Bizonyos, hogy ha elő kell adni a »Salomex-t. így kell előadni (milyen sápadt ehez képest a bácsi Staatsoper »Salome«-előadása! — bár, másfelől, bevallom, hogy Wilde szavainak parázsló, mámoros pompáját nem tudja pótolni az orosz nyelven nem tudónak ez az előadás sem). Bizonyos, hogy némely darabokat csak ez a színház tudhat előadni s az úgynevezett stilizált színpadnak netovábbja, az amit Tairofi hozott. De ez sem a színház. Vannak drámai müvek (s épen nem a legrosszabbak), amelyekhez aligha lehet a moszkvai Kamara Szinház eszközeivel hozzányúlni. (K. A.) ■ arra már a határon jár túl és kéfhárom óra múlva ki tudja, milyen messze van már: boldog gépmadár, boldog utasaival. És a napsütés egyszerre bántó lesz és nagyon erős, terhes a felöltő és torkomat! fojtogatja a por. Az elfutó mozdony öreges zihálása nevetni késztet és haragosan törlőm a szemem: szénport vitt bele a szél. A repülőgép eltűnt, de az á'n vágyaim ott tapadnak rajta, visznek á porból, a fénylő messzeségbe, de á vágyaim, csak félig vagyok én, mert a másik fele az énemnek megy a poros uccán a napi munka robotjába, Alacsony házak között visz el az ut és hiába nevet felém kicsiny, parkunk, amelyik ilyenkor bolondtavasszal, szintén lombdiszes és szép: már nehezek lépteim és ai gondok redője, é_rzem, mint válik mélyebb és mélyebb homlokomon. Már csak arra tudok gondolni, hogy hosszú nap van előttem sok munkával, bosszúsággal és öröm nélkül, — még csak néhány lépés és be kell majd ülni egy szobába, honnan nincs menekülés. Már csak sivár egyedülállóságomat érzem, és azt, hogy nincsen sehol sem egy kicsiny, puha nő, akire ha gondolok, viszonozza gondolataimat. Már csak az elmúlott fájdalmakra tudok gondolni: a sebekre. És mig a lépcsőn megyek fel — már számítom magamban, hogv 13 óra után ismét jó sötét lesz körülöttem és lehet majd olvasni szépet és nagyot, hogy azután az ágyban megint elgondolhassam: ok né'kül múlott el ez a nap is, — ok nélkül, történés nélkül.
