Bácsmegyei Napló, 1923. március (24. évfolyam, 77-89. szám)

1923-03-25 / 83. szám

10. oldal

BACSMEGYEI NAPLÖ

1923. március 25.

Stinnes és Thyssen

Berlin, március hó.

Á ruhrvidéki német ellenállás égész^ természetéből és megszervezéséből következik, hogy csak addig tartható fenn, amig hivatalnokok, vasutasok és munkások egyöntetűíeg és erős idegekkel állni tudják a franciák céltudatosan erősbödő nyomását. Ez az egységes front eddig érintetlenül meg is van. A franciák különösen abban bizakodtak, hogy az ipari és bányamunkásság meg fogja unni ezt a végeláthatatlan és kegyetlenül fárasztó harcot és leszerel, nem törődve a következményekkel. A franciák azonban nagyon csalódtak és ez a kiábrándulás egyike volt a legkinosabbaknak azok közt, melyeket a párisi kormány a Ruhr-kaland folyamán szerzett.

_ A franciák számításon kívül hagyták, hogy már földrajzi helyzeténél fogva js a ruhrvidéki munkásság nagyrésze fogékonyabb a nemzeti gondolat iránt, mint akár Lipcse, akár Berlin munkássága. Ez kifejezésre jut már aboan is, hogy a keresztény szakszervezetek aránylagösan épp itt, a német ipar mozgató központjában a legerősebbek. A Ruhr-munkások egyharmada keresztényszocialista, kétharmada szociáldemokrata és a két szervezet agitációs munkájával kölcsönösen befolyásolja egymást, úgy hogy a keresztény szervezetek radikálisak a szociális követelések tekintetében, viszont a szociáldemokraták, akár tetszik egyes vezetőknek, akár nem, kénytelenek számolni a lakosság hangulatával és velük együtt részt- Venni a nagy nemzeti küzdelemben. Egy másik sajátsága a ruhrvidéki munkásviszonyoknak. Imtrv a a munkások bizonyos szeretetet és tiszteletet éreznek az ipartelepek és bányák hatalmas urai iránt, a runrvidéki iparmágnás-családok, a Síin. nesek, Thyssenek, Kirdorfok együtt nőttek ezzel a csodás gyorsasággal fejlődött vidékkel. Stinnes Hugó dédapja egyszerű rajnai hajós volt, nagyapja vetette meg óriási szorgalommal a mai vállalatok alapját a Ruhrnál mindenki ismeri a család fejlődését és tudják a munkások, hogy Stinnes ma sem dolog nélkül * S

! fogyasztja a jövedelmét. Es ćpn úgy köztudoöásu, hogy az öreg Thyssen. apja a haditörvényszék elé állított Thyssennek, nyolcvanegy esztendeje ellenére mindenap a villamoson utazik be irodájába a munkásaival együtt és reggel nyolc órakor pontosan megkezdi a munkát. A német munkások szinte ösztönszerüleg megérzik ezekben a kapL talistákban a germán erőt és szervezőtehetséget, észreveszik a különbséget, ami a Kruppok és Thyssenék és a frankfurti és berlini nemzetközi bankkapitalisták, a Mendelsohnok és Rotschild között van és innen magyarázható, hogy a 919-es bolseviki lázadások idején sem történt egyetlen támadás sem a nagyiparosok ellen és a francia erőszakoskodásokkal szemben a munkás, tjép egységesen állt a »kiuzsorár zói« mögé. Némely berlini, de nem tősgyökeres német szociáldemokrata, a bolsevistákról persze nem is szólva, ezt na^on rossz néven is vette, amire Woldt, a ruhrvidéki szociáldemokraták egyik vezére, válaszcikkében azt felelte ezeknek az opportunizmus ellen ágaskodó elvtársaknak: bizzák csak ránk a berlini urak, hogy mit csináljunk, amíg francia katonák lövöldöznek a munkáramenő bányászokra és puskatussal kergetik ki a lakásaikból az asszonyokat és gyermekeket, addig a Ruhr-munkások nem érnek rá harcot folytatni a kapitalistáik) kai.

Négy keserves esztendő tanulsága megtanította a német szociáldemokrácia nagy részét, elsősorban magukat a munkásokat, — a tandíjat a német nemzet fizette,,— hogy a nemét munkás érdeke nem vá'asztható külön a nemzet érdekéből. Ebert, a szociáldemokrata elnök, Teli Vilmos előadása közben a közönséggel együtt mondta a hires eskü, a nemzeti egység fogadaltná: ak gyönyörű szavait — egy .év előtt még elképzelhetetlen lett volna. És a ruhrvidéki munkásság is erősen áll és semmiféle francia ígérgetésnek nem enged.

Főképpen a bányamunkásokkal nem fognak a franciák boldogulni. A bányászok valóságos arisztokratnég olyan Írói erényeket, amelyek nem lesznek ártalmukra az u. n. államférfiul kvalitásoknak. Mégse fogják őket egészen közel engedni magukhoz s nem ültetik őket a politikai zöld asztalnál a jobb helyekre (hacsak ők maguk nem tornázzák magukat el odáig, mint a sokat emlegetett tüzes D’Annunzio és az óhnép tömegéből felbukkant, tehát kíméletlen Gorki), mert nem bíznak hozzájuk. Gyakorlatiatlanoknak, fantasztáknak és benyomásos emberekének tartják őket, akik nem értenek a »magasabb« politikához. Pedig éppen ahhoz értenek, ellenben a sajátképpeni, az alacsony politika idegen tőlük.

Valamelyik olvasóm azt vethetné zz állításom ellen, hogy a költők költője, Goethe, miniszter lett, az is maradt sokáig, közel került a politikai tálhoz, nagy kanalat kapott hozzá s Így — nem áll, amit mondok.

S megint csak azt felelem, hogy ez az eset még csak nem is az a kivétel. amely megerősíti a szabályt, mert nem is kivétel. A »Faust« költője egy kis szász hercegségnek volt a kulturrmnisztere és éppen aiir nak, amelynek az udvarát múzsaudvar-nak hívták, s az uralkodója maga is majdnem költő s mindenesetre költői lélek volt. Nagyon fúróvá lett volna, ha ennek a kis országnak (amely egyébaránt francia1' vagy magyar vármegyének se lett •volna szertelen nagy) a Goethe ide-': jében nem ő lett volna az első mi-: nisztere, hanem — mondjuk: Frei-j fcerr. von Ploetzenstein! Poroszor-’

szagban vagy az akkori Ausztriában Goethe bizonyára nem vitte volna »ilyen sokra«.

Talán büntetése a politikának, amely az éppen most említett nagy költő szerint nem épp a legszebb dolog (Politisch Lied, garstig Lied

— énekli Goethe), hogy nem érvényesülhetnek benne azok, akik talán nemesebb tartalommal tölthetnék be a kereteit, akik stílust, szellemet, erkölcsöt, kultúrát és — nem bánom

— egy kis poézist vinnének abba a szárazságba, szürke prózába és csalafinta mesterségbe, amelynek együttes neve: politika. De talán — s ez az érem másik fele — jutalma az irodalomnak, hogy legalább ő marad tiszta attól a salaktól, amely a legtisztább szándék mellett is odatapad a legtöbb politikai akcióhoz, s hogy vannak tehetséges művelői, akik politikamentes,, tehát becsületes életet élve, a közönségnek salakmentes olvasmánnyal szolgálnak, s azokat, akik a politikai vásárban a sok egészségtelen frázistól megcsömörlöttek, a költői igaznak a termékeivel vigasztalják.

íré és politikus igy állanak egymással szemben, olyan harcban, amelyet ők se éreznek s a publikum talán nem is sejt. A harc mégis folyik láthatatlan fegyverekkel és sebek is esnek, amelyeket alig éreznek a küzdők. S a szerepek köztük igy oszlanak meg:

A pillanatnyi sikerek a politikusokéi, — övék a jelen. A jövőt az rók látják jobbat, ők jövendölik meg 5 az az övék.

tál a munkásságnak, évszázadok óta kiváltságos állásuk volt, nem adóztak és nem katonáskodtak és most is messzemenő jogokkal rendelkeznek. Ezek a bányamunkások el vannak szánva arra, hogy a legélesebb akciót indítják, amint a franciák és belga vasutasok által üzembehozott vonalakon a felraktározott szénkészleteket e! akarnák szállítani. A ruhrvidéki különféle munkásszervezetek vezetői, akik időnkiut Berlinbe jönnek tárgyalni a kormánynyal. kijelentették, hogy erőszakos rekvirálás esetén az első ellenintézkedés az általános sztrájk. Ezt eddig minden eszközzel igyekeztek megakadályozni, nem is lehet tudni, hová fog fejlődni és meddig fog tartani. de ha belefognak, csak kellő

előkészítés után teszik és a párisi kormánynak még sok meglepetést fog ez jelenteni.

A Ruhr-konfliktusban gazdaságilag és katonailag kétségkívül a franciák az erősebbek, de morális fegyelmezettségben és elszántságban a német lakosok. Épp azért oly nehéz a küzdelem eredményét előrelátni. mert mindkét fél más fegyverzetben harcol. De a franciáknak be kell íátniok, hogy illúziókat hajszoltak, amikor a szociáldemokrata munkások defenizmusára számítottak. Ma a Ruhr-vidék szociáldemokrata színezetű munkássága előbb hajlandó meghasonlani egyes berlini balszélső képviselőkkel, mint segítőtársaival, akikkel együtt küzd a benyomult franciákkal szemben.

Gróf Szápáry László és Scotus Viktor vitája

a limesben

London, március 21.

Times hosszabb cikksorozatban foglalkozott Magyarország súlyos helyzetével és a lap külön vezércikkben arra a következtetésre jutott hogy a szomszéd államoknak feltétlenül engedniök kell Magyarországgal szemben tanúsított barátságtalan magatartásukból.

Az e cikket követő hangulatot ellensúlyozandó Seaton Watson (Skotus Viator) egy hírlapi nyilatkozatban Magyarországot békebontó törekvésekkel gyanúsította és arra a megállapításra jutott, hogy Magyarórzág a szomszédokkal csak akkor élhet békességben, ha a jelenle rí magyar kormányt elkergeti és visszatér az 191S. évi októberi forradalmi rezsim. É nyilatkozatra gróf Szápáry László londoni magyar követ egy. a Times-bćn vezető helyen közzétett nyílt levélben válaszolt.

— Igen sajnálatos, hogy dr Seaton Watson, aki maga is nagyon szigorúan elitélte azt az utódállamok által követett politikai rendszert, mely a kisebbségek elnyomását tűzi ki célul, most másképpel látja a helyzetet. Ha Seaton Watson állítólagos titkos informátorokra való diszkrét célozgatáson kívül kézzelfoghatóbb bizonyítékokat nem hoz fel Magyarország állítólagos katonai készülődéseire, választanunk kell az Q gyanúsításai és a budapesti szövetségközi ellenőrző bizottság jelentése között, amely szerint Magyarország eleget tett a lefegyverzési kötelezettségnek.

Seaton Watson őszintén kijelentette, hogy mi módon gondolja, hogy Magyarország megnyerhetné a kisantant kegyeit, ö a törvényes magyar kormány elleni fellázadást és a forradalmi rezsim visszatérését ajánlja, amely rezsim a múltak tapasztalata szerint a törvénytelenséget, csrcselékuralmat és anarchiát irta zászlajára és a múltban Kuu Béla kezére dolgozott. '

— Ha tényleg ez az ára a szomszédokkal való »igazi, viszonynak«. merem állítani az összes élő magyarok nevében, hogy inkább lemondunk erről a megtisztelő jó viszonyról. Azonban azt sem hiszem, hoóy a bolsevizmus viszatérésc, akár a kisantantnak, akár Európa érdekében állana. __

Baranyai magyarok közi

Kopács, az öt pelikán és az arianizmus

— A Bácsmegyei Napló munkatársától —

Megint Baranyáról, a baranyai magyarságról Írok. Ezúttal a kopácsi őshalászatról, akiknek Ősiteken túl megszűnt a világ lenni. Ide hordják be a halat értékesíteni, itt szerzik be a szükségleteiket, anélkül, hogy ez a városba való beruccanás kisértésbe ejtené őket a még ismeretlen területek meglátogatására.

Messziről nézve egy nagy darab fehérség elnyúlva a sásttemető tavak között Kopács község. A baranyai magyarság egyik mindennel dacoló, ősi és bevehetetlen vára.

Kopács népe szorgalmas halásznép. pihenő időben vig mulatság helye a falu s ha nem volnának kárt okozó árvizei — sajnos az idén vannak — nem sok Írni való volna erről a faluról.

Szenzáció, amely mcglepetésszerüleg érkezett, felkavarta a falut és primitiv vitákat termelt ki az egyszerű, józan koponyákról.

Hatalmas kőfallal kerített régi temploma, benne meglepő egyszerűség, szószéke fölött pedig anyapelikán, amint a kicsinyeit táplálja.

Nem lehet tudni ki volt a ráérő, aki felfedezte, ki volt az a mindenre kiváncsi, aki a sárguló fóiiánsok közül kiragadni vélte: tény. hogy a kopácsiak közt hire futott, hogy az pelikán az arianizmusnak a maradványa. ' \...

Hiába enyhítették egyesek azzal, hogy ez érték a régiségnél fogva, a község évszázados múltja és erősen tradícióktól fütött népe vegyes érzelmek közt fogadta a felfedezést.

A jó kopácsiak, akik még 1923-ban

is a dclizsáncok korát élik nem hajlandók belenyugodni a dologba, a pelikánok ilyetén magyarázatát valami csúnya dolognak tartják s az arianizmust nem inagyar gyomorba valónak.

Amikor elindultam, hogy a falu néhány elismerten köztiszteletben álló emberétől nyilatkozatot hallhassák az esetről, egyhangúlag állapították meg:

— Ez nem tetszik nekünk. Ha már az újság is ir róla. ebbül hatósági beavatkozás lesz.

A hatósági beavatkozásról általában érdekes fogalmai vannak a baranyai magyaroknak. A legutóbb lezajlott nagy dunai áradás alkalmával a budapesti folyammérnöki hivatal sürgönyt küldött a dárdai főbírói hivatalnak és az óvóintézkedések foganatosítására figyelmeztette.

A főbiró ki is szállt Kopácsra és felügyelete mellett négy napi szakadatlan munka után sikerült minden bajnak eleiét venni. Az ötödik nap eléje került az egyik magyar, kezébe forgatta kalapját és megszólalt:

— Mi csak annyit akarunk mondani főbiró ur. hogy hát hatósági beavatkozást nem türünk.

A főbiró meglepetve hallgatta a beszédet, mire a szónok megenyhülten íolytata:

— A főbiró ur itt maradhat, csak aztán ne legyen belőle újabb adó.

Tehát: a hatósági beavatkozás s az adó azonos dolgok és ugylátszik a szegény ominózus pelikánok is