Bácsmegyei Napló, 1923. február (24. évfolyam, 31-48. szám)

1923-02-11 / 41. szám

Ifó.voídö!

BÁCSMEGYEI NAPLÓ

születésének a századik fordulóját, — ma már mindönütt elismerik ennek az isteni gyermeknek a kivételes nagyságát s bámulattal adóznak annak a magyar géniusznak, amely huszonhat esztendős korában olyan királyi örökséget hagyott a nemzetének és az egyetemes költészetnek, amelyhez hasonlóval vajmi kevesen ajándékozhatták meg az utókort.

Petőfi élete a világirodalomban tulajdonképpetn csak most kezdődik, száz évvel azután, hogy a magyarság nagy büszkeségére és dicsőségére született . . . Velencében gyakran hallani ma is, a városban és a vizein, a lelkes kiáltást: Evviva San Marco! Éltetik a csodaváros népszerű védessen tjét, a dicső evangélistát, aki csak kevéssel élte tál nagy Mesterét, — éltetik több mint másfélezer évvel a halála után, mintha most is élne s idönkint megjelenne az ő tisztelő hívei között a róla elkeresztelt gyönyörű piazzá-n. Szent Márk sose élt oly eleven életet, mint mostan ... A nagy költőknek is ez a históriai sorsuk. Többet éltetik őkét, amikor már a sírjukban nyugosznak, mint amik,,- halhatatlan dalaikat énekelték. Az igazi életük akkor kezdődik, amikor már. üti vannak rég a földi vándorláson.

Most mindenütt, minden kuiturtájék felől a Petőfi Sándor éltetése hangzik. Petőfi szelleme hódit és visszahódít sok-sok szimpátiát, amelyet szerencsétlen nemzete az utolsó évtizedben elvesztett Vannak külföldön is világosan látók, akik Petőfiről itéiik meg a turáni jellemet és a magyar szellemet, ne.n pedig vezető politikusokról . . . Petőfi jobban él, intenzivebb életet folytat, mint Segesvár előtt. A halhatatlanok szép élete ez, a milliók közül kiválasztottaké. A legszebb életnél is szebb az ilyen poszthumusz élet, az Ilyen továbbélés és továbbtündöklés a világirodalom fényes égboltján, főleg ha ott valaki — mint Petőfi — a legfényesebb csillagok egyikének a képében sugározza le a lepergő évekre a maga és nemzete ragyogó dicsőségét . . .

Ez jutott eszembe, amikor iméht olvastam Hubert Morand ur elismerő cikkét a Journal des Débats-ban Alexandre Petoefi-ről, a franciák által is szívesen elismert nagy magyar költőről, akit a cikkíró Victor Hugo-hoz hasonlít. Francia

T923. február 11.

emb'eriß} ennél

ivem tellik, mert néhf^ ^ ^

IáK legnagyobb poétl-Y’ p“£° a ka! nagyobb nála. ^

tőle " ^ ls^et kivánni

Bdkr.

A keringő dervis

Irta: Diószegiig Tibor

T.

Még ma is végigborzongat a hideg, ha eszembe jut a »keringő dervis« rejtélyes esete, amelyet kitűnő barátom: Nobody F. Mór, a viiágdetektiv fejtett meg és nyomozott ki azzal a páratlan szimattal, amely őt már XlVII-ik füzetünk 221. oldalán is jellemezte.

2.

A történet kerek tizenöt esztendős. Egy zimankós este felkerestem Nobody barátomat dolgozószobájában, ahol éppen íróasztala előtt ült és szokása szerint zseb-repülőgépét dczinficiálta. olyan formán, hogy néhány szál svédgyufa segítségével meggyujtott két és fél darab szárított uborkát s ettől teljesen függetlenül benzinbe mártott vattával sorra megtisztította a gép fémalkatrészeit. Már ezekből a minden magétólértetődőségük mellett is meglehetősen titokzatos előkészületekből láttam, hogy Nobody valami komoly kirándulásra készül, annál inkább, mert öltözködése szintén erre vallott; jszavambra mondom, első pillanatban magam is alig ismertem rá: j lengő álszakállt viselt és női ruhát, hegy annál kevésbé legyen feltűnő. Bár nem szokásom, ha munka közben találom, felesleges kérdésekkel zavarni, ezúttal azonban mégis anynyira erőt vett rajtam a kíváncsiság, hogy megkérdezte:

— Mondd, kedves F. Mór, miért öltötted magadra itthon ezt a maskarát?

— Megszokásból, — válaszolta világhírű barátom elégedettséget sugárzó arckifcjezéssel^^^

alkalommal mondta róla találóan

egy humoristánk:

— Vajda Jancsi már megint bocsánatot kér azért az arroganciáért, hogy ő is résztvesz a Föld mozgásában.

Ám ez a bizalmatlanság, amely természetesen nern merült ki az önmagával való viaskodásban, áldásos is tudott lenni. Vajda is »nagy idők tanúja« volt — bár ebből a szép szerepéből sohase próbált tökét csinálni s azt, mint mások, dúsan kamatoztatni —, s ekkor csak a maga lelkesedésében bízott, a másokéval szemben tamáskodott. A márciusi napokban, amikor európaszerte megindult a nagy erjedés, a polgári Szabadság e gcrminaljában ő is az uri-uccai történelmi kávéházban tanácskozott Petőfivel. Jókaival s a többi lelkes fiatalokkal, akik később a »márciusi ifjak« szép nemesi előnevet kapták. A rni költőnk ekkor csak huszonegy esztendős volt, legfiatalabb a Pillvax összes vendégei között, nem beszélt hát sokat; szerényen hallgatta, amit mások, nála belesebbek és tapasztaltabbak (a huszonöt évesek!) mondtak, s a józan tanácsokat, amiket ezeknek a közéjük járó tekintélyes és okos polgárok, Nemzeti Köristák és egyéb politikusok adtak. Nem szerette ez utóbbiaknak a szorclinóját s nem bízott amazoknak a lelkesedésében, amelyet Goethe szerint nem lehet spirituszba tenni s ilymód konzerválni s amikor látta, hogy a

rvezgetSs azzal a patőpálszerü -reménnyel akar végződni, hogy »majd holnap határoznak«, egy percre félretette a bátortalanságát, az ajtó élé állt, amelyre ráfordította a kulcsot, nekitámaszkodott a szé-Azzal elém tolt egv levelet. Olvasd, WoodsijOSi hadd látom mi a ve.eményed er,-ői néked, úgyis mint kiváló torténetj-ómnak.

Rövid, de velős pillantást vetettem a kezembe ad(,tt papirosra és «rögtön megállapítottam, hogy kézzel ITM' neTMPe(hs írógéppel, hogy Nobodynak van címezve és nem né:hai Julius Caesarnak! ^zoukivü! kifejeztem annak valószínűségét is, bogy a szóbanforgó levél iróia alkalmasint nem pemetefümegrende’ léssel fordul a detektiv-királyhoz, hanem éppen ellenkezőleg, valamely titokzatos bűntényre kívánja felhívni figyelmét.

Nobody előbb meghökkcnve bámult rám. majd tapsolt:

— Pompás, maholnap már élesebb 1 megfigyelő leszel jómagámnál is I Szerényen nyugtáztam a tagadhatatlanul megérdemelt dicséretet, í azzal elolvastam a levelet, amely ligy hangzott:

»Tiszteit mr. Ncbody, rejtélyes bűnügyet deríthet fel, ha ma éjjel lesbeál! a Manhattani Club bejárójával szemben. Három óra után meg fog jelenni a kapuban a »Vörösszakállas Rém«, — igy’ nevezem feltűnő arcdisze miatt, amelyet álián visel és amely korántsem valódi, — és amint kilépett az utcára, kilencszer meg fogja kerülni a ház előtt átló gázlámpát.

1 De ez még semmi. A Vörösszakállas Rém, mint ön majd meg- I győződhet róla, hosszú és rejtéj lyes éjjeli kirándulásán ettől kezdve minden huszonkilencedik gáziámpával megcselekszi ugyanezt. Mr. Nobody, önnek kötelessége * S

öégszerető volt hozzá. Őszintén szerethette őt a köitő, mert tréfálkozott vele. Tudvalevő, hogy a legtöbb ember — s mentül nyíltabb természetű, annál inkább — csak azzal tud tréfálni, akit szerei. (Ezért tréfál a gyermekekkel, akiket majdnem mindenki szeret, majdnem minden ember.) . . . Más alkalommal meg »Milán bácsi«-nak nevezi egy levelében a kedves vadászpajtását, és ismétlem: ez a bácsizás nála már viccelődés, tréfa, kedélyeskedés, pajzánkodás és humorizálás, de egyszersmind a meleg szeretetnek nyájas megnyilatkozása volt.

A humor múzsája és a gráciák bizony távol lehettek attól a szerény szobától, amelyben a Vajda János bölcsője a vaáli erdészlakban ringott. Ellenben az a gonosz ifrit, aki a bizalmatlanság, a kétségeskedés és az érzékenység magvait plántálja be a gyermeki szívbe, alighanem soká időzött a kitűnő költő kis bölcsője mellett és elhessegette onnan azokat a jóindulatú tündéreket, akik a vidámság és a boldogságra vaió hetság adományával szokták meg* ajándékozni a kisdedeket . . .

ö maga panaszolta nem egyszer, hogy egészen fiatal korában is sokat szenvedett a nehézkességétől és a bizalmatlan természetétől, amely már korén távolabb tartotta a játszótársaitól, mint amiiy közelségben azok állottak egymáshoz. Az az állandó érzés nyugtalanította gyermekéveiben is, hogy terhére van a környezetének s ez az aggodalma mindvégig megmaradt, ugyannyira, hogy sokszor legjelerrtéktelenebb irótársaiva! szemben is félénken és félszegen viselkedett, mintegy elnézésüket keire, hogy él. Egy ilyen les vállaival és hatalmas, öblös hangjának dörgő erejével odakiáltotta a halogatóknak:

— Innen bizony elevenen nem megy ki senki emberfia, am urak nem határoztak!

S az ifjú Vajda fenyegetésérek meglett a foganatja, — március tizenötödike megszületett.

Ne értsenek félre! Vajda János nem csinálta a negyvennyolcat (nem is tudjuk, ki csinálta. — úgy pattant az ki a magyarok szivéből!), de sokat tett hozzá és változtatott rajta. Hogy mit, az nem állapítható meg, de bizonyos, hogy az ő energikus föllépése nélkül nem március 15-én indult volna meg a magyarság véreden, nemes forradalma, hanem később. És az is bizonyos, hogy másképp. Mert az ilyen folyamatoknál nemcsak egy vagy többnapi késedelem, de egy félórai is nagyot változtat a történéseken, amelyeket pillanatnyi hangulatok és váratlan föllépések irányítanak.

Históriai nagy időkben az ilyen leikés és egyben bizalmadati jellem csodákat képes művelni, — kicsi viszonyok közt és normális években a maga darabosságában és merevségében anakronizmussá lesz, sőt a^.ok előtt, akik a vívódását csali fö.lületeser, vagy rokonszenv nélkül szemlélik, komikus alakká válhat,

(Ez volt a Vajda János szomorú so\rsa is. Égy oroszlánnak a,í erejével volt fölruházva s egy szelíd háziállat szerepére kárhoztatva.

A legközelebbi cikkben látni fdgjájí, hogy a fővárosi uccákon bolyongó oroszlán mily sokat yoli kénytelen morogni ama iappáüsk miatt, amelyekkel városi ember kpnnyen megalkuszik, de az őserdők nemes nagy vadja nem tudott egbékülni, * ' -kinyomozni, mi lappang e titok mögött: nézzen szembe a szörnyeteggel !

Aíorland tanár. ■

3.

— Mos? — pillantott rám Nobody«

— Magától értetődik, hogy elkísérlek, — válaszoltam sokkal viharosabb lieikesedéssel, semhogy ezt ilyen féle lmetes és veszedelmes kalanddal .kapcsolatban pillanatig is őszintének .'ehetett volna tartani.

— Azt hiszem. — válaszolta Nobody szavai sa’lyának és jelentosé; gének teljes tudataiban -7 ez az ügy összeköttetésben áll .0 dolseddi maharadzsa meggyilkolásaiig-Azzal háromszor egymásu1'—?, a plafonba lőtt revolveréből; a jel/® inasa nyomban behozta a párolgó teát, ami határozottan szép volt tőle. mert fordított esetben, ha Noboay az inasba lő, a platón nem hozta volna be. ,c 1

4a

Három óra után tiz perccel kitárult a klub szárnyas kapuja és megjelent — úgy, ahogy a levél előre jelezte — a Vörös Szakáll. Lassa* lebegett a lépcsőkön lefelé; viselője egészen eltűnt mögötte, jelentéktelenné törpülve, csak a szakáll látszott. Csodálatos szőrzet . . . égett és tüzelt és lángolt, mint messze iárósz a tengeren, hullámzott holmi rőt szőr — Niagaraként; első pillantásra észre kellett venni, hogy parókakészitő műhelyéből került ki. Nobody megragadta karomat:

— Figyelj,— súgta izgatottan —* megkerüli-c a gázlámpát?

Szemem majd kiugrott. A vörös gonosztevő megállott az épület előtt és mintha el akart volna menekülni. Azután mégis meggondolta magát, körülnézett, hogy nem látja-e valaki? Bennünket nem vett észre, (— Nobody, mint igazi detektiv-zseni, már előzetesen úgy intézkedett, hogy egy sötét kapu alá behúzódva figyeljük a történendőket —) és igy mi sem állta útját annak, hogy megvalósítsa titokzatos tervét. Odaugrott a gázlámpához , . . nem tagadom. erősen megmarkoltam ebben la pillanatban hat személyre berendezett revolverem agyát; de csak [az történt, hogy a szörnyeteg hirtelen megkerülte a lámpaoszlopot.

Barátom helyeslőleg bólintott, majd váratlanul bokánrugott és igy szólt:

— Nézd, másodszor is megkerüli a lámpát!

Nobody ezúttal is fején találta a szeget. A vörösszakállas csakugyan megismételte előbbi mozdulatát és keringeni kezdett a lámpavas körül, ahogy az éjjeli pillék, ha kivilágított szobába tévednek. Szivem hangosan zakatolt, miközben tompán számoltam:

— Három ... négy • <, öt. .,

— . . hat . . . hét 4 *. nyolc <,«

— folytatta a detektív.

Sem azelőtt, sem azóta nem éreztem ekkora, felfokozott izgalmat. Alig értein, hogy máskülönben gyenge szívműködésem hogyan nem mondotta fel ekkor a szolgálatot, amikor a rőtszakáliu valóban megkerülte az oszlopot és azután, miijtha mi sem történt volna, elindult a tőzsde épülete felé.

Nobody fülemhez hajóit:

— A keringő dervis! — suttogta*

5.

A vörös dervis lassan haladt a néptelen utcán; követtük és számláltuk a lámpákat. A huszonkilencedib gázlámpa ćppsa a bankjegynyomda kapuja, előtt világított, amit: agy én, mint Nobody nyomban szerfelett gyanúsnak találtunk. A különös idegen, talán mondanom sem kell, ezt a lámpaoszlopot is megkerülte kilencszer egymásután, azrán lépteit meggyorsítva a Doorngateutcán átvágott a külvárosok felé. Csakhamar a Ieggyanusabb és legveszedelmesebb londoni negyed kel-