Bácsmegyei Napló, 1923. január (24. évfolyam, 3-30. szám)
1923-01-06 / 5. szám
1923. január 6. BÁCSMEGYEI NAPLÓ 9. oldal. nyájas olvasó Háromkirályok napján évforduló vun szintén és arannyal és tömj éneid és myrrhával terhes tarsolyát hordozza körül az ő évezredes, nagyszerű emlékük. A világ fordul egyet és ugylátszik a múlt távlatának leroskadni 'készülő bűne benne mosdatja meg szolid, jósággá alakult emberségét. A myrrha elsikkadt a jövő erőszakos offenzivájdnak faltörőkosán és vérző homlokkal bukott vissza a feledésreitélt verembe; a tömjm... a tömjén, amely száll, kering, gomolyog és kántorének kóristájának szegődött, már csak anakronizmus csupán, benne már csak apró ministráns gyerekek keresnek illúziót s már csak akkor emlékszünk rája — lehet, hogy sírva. de lehet az is, hogy csak daccal. — ha bevette magát a ruhánk naftaliniába. Az arany, az itt maradt. A jó kis kövér aranyborjú itt settenkedik meg v°m törve, itt kószál és itt vigyorog uccák sarkán, templomok csúcsán, Wertheimok légzőszervein és egyforma kéjjel és egyforma kcnoksággal és meg nem alkuvó diadaléhesen terpeszkedik szét nyomorult és elitéit apró kis életükön, óh iv’djas olvasó, bennünk minden uj esztendőben uj bűnök csíráznak, uj gonoszságok plántái zöldéinek, uj hiúságok nagyotakarásai ágaskodnak és Vizkereszt napján, a háromkirályok ünnepén folyton és újra visszatér. Az aranytarsoly nyugtalanítja az álmunkat és Háromkirályok napján évforduló bénítja meg az agyunkat és vezé- van szintén és arannyal és tömjénnyél megálljt a dolgos kedvünkénél és myrrhával terhes tarsolyát mellének. A vér őrülete után jön azíhordozza körül az ö évezredes, arany tébolya és megriadt körfor- jj nagyszerű emlékük, gdsa szédíti a vágyaink végleteitJ (my.) Á szlavóniai magyarok Elfelejtett nép a Dráva mentén — A Bncr.mcgyei Napló munkatársától — Régi irók Irta: Baedeker VAJDA JÁNOS II. A Vajda kis gárdája szerette volna egy kissé népszerűsíteni az öreg költőt, s gyakrabban hívta föl rá az olvasók figyelmét. De ez a jóakarat korántsem volt elég. Mint ahogy a német közmondás szerint a szám* adást nem lehet a vendéglős nélkül megcsinálni, úgy a szerkesztők megkerülésével se lehetett cikkeket a hírlapokba besikkasztani. A szerkesztő urak fáztak a Vajda idegenszerű poézisétől, a »nehéz« verseitől, különösen pedig a Vajda-kultusztól, amelyet kissé erőltettünk, s nem óhajtották, hogy reklámot csináljanak neki. Istenem, hát kellett neki reklárri? Igenis, kellett. Jobban mint akármelyik szépitőszernek vagy fogpasztának... S ha nem ütjük mellett a nagydobot, akkor az irodalmi kávéházakon kívül nem tudták volna sehol, hogy létezik a világon egy költő, akinek a neve Vajda János. Mondom, nehézséggel járt ez a kis reklám. Mert, a kiről szólt, az nem volt szeretetreméltó ember, nem volt lady patroness és még csak politikus se volt. 6 csak verseket irt, köztük páratlan szépségüeket, s csak köitő volt, a legnagyobbak után egyike a nagyoknak ... Amikor előfizetőket szedtem neki, bizony nem egy úriember kérdezte gondolkozva: Magunkró! írunk magunknak, a jugoszláviai magyarságról amely itt él és itt dolgozik, akit ide láncol minden emléke és akár a Duna, j akár a Száva zúgása kíséri napi ro-i botját: mindenképpen hozzátartozik! és hozzáfüződik az itteni magyar-j súg minden legkisebb vágya és kívánsága. Nem lehet őket kikerülni, nem lehet sorsuk mellett közönnyel elhaladni, ha utunk feléjük hajt, a szlavóniai magyarok felé, akiknek élete nagyon hasonlít a csángók sorsára. Ahogy elhagyjuk Osijeket Gyakovo felé, már a második állomásnál egy elfelejtett magyar sziget dolgos és szorgalmas népe közé érünk, akikről ezelőtt azt sem tudtuk, hogy vannak-e, hogy milyen sorsuk s milyen bánat szomoritja őket. Itt élnek a magyar telepes községek munkáslakói, főképpen az ott elterülő nagy és kiterjedt birtokok jobbágyaiként. Jobbára Baranya hajtotta ide őket s a megfelelő munkaalkalom, napi kenyérgondok alól való mentesítése tartotta meg ennek a helynek. Végigjárjuk ezeket a területeket, be-betérve a szegényes, de tiszta házikójukba s ott találjuk sok-sok régi és elfelejtett emlékét a régi magyarság életének. Nem vagyonosok, nincs, is megadva a lehetőség arra, hogy azok lehessenek s mégis nagyszerű öc7- tönük, velükszületett jótulajdonságaik minden előfeltételét és minden garanciáját magában hordozza a tűrhető és elviselhető életnek. Itt élnek az SMS királyság belsejében, Európa kellős közepén és a lexikon valamelyik kötetét keli felütnie an— Vajda? Vajda János? Még nem olvastam tőle. Fiatal ember ez? így ismerte őt a közönség egy része, — a szerkesztők pedig, akik tudták, hogy Vajda János már vagy harminc éve nem fiatalember, s tudták azt is, hogy amióta a nagyok (Petőfi, Arany, Vörösmarti7) megszűntek énekelni, azóta nem igen dalolt valaki oly nemesen mint Vajda, nem akarták a lapjukat »egy költő« szolgálatába szegödtetni Megtörtént például, hogy cikkelyt Írván róla ezzel a föiirással: Vajda János és a közönség, az Írásomat másnap a Fővárosi Lapokban ezen a címen láttam viszont: Egy költőnk és a közönség. A költő neve a cikk fölött nagyon is reklámszerü lett volna, — gondolta hihetőleg a szerkesztő, a finomtoliu, jóizlésii és tapintatos, de Vajdát nem szerfölött kedvelő Vadnai Károly, aki előttem azzal igazolta az eljárást, hogy — Vajda sokkal jelentékenyebb poéta, semhogy hangos reklámra szorulna. De mennyire rászorult! Majd később, az emlékezések folyamán, lesz erről szó ... Valami nem volt teljesen őszinte a maga nyilatkozatában, de azért nem viseltetett rossz akarattal a nála is idősebb költővel szemben, amit az is bizonyít, hogy tőlem egy esztendő alatt három olyan tárcát közölt, amelyek Vajda Jánossal és az ő írásaival foglalkoztak. Az apprelienziv természetű költő ellenben nagyon feldühödött azon, hogy a "'ele foglalatoskodó irás nem betütól-betüre úgy jelent meg, ahogy nak. aki véletlenül rájuk talál. És ez a szomorú és ez a lehangoló jelenség ebben a nagy és fejlett kultúrájú ezerkilencszázhuszonháromban, amikor vonatok tüzes lokomotivjai száguldanak keresztülkasul s amikor huszonnégy óra alatt [egy chilei földrengés hire is megérkezik. Nem utaknak ők, nem mozdítja őket ki falujukból semmi. Olyan emberre is akadtam itt, aki 38 éve nem volt csak egyizben — pár órán át — Ősije ken. Újságot nem olvasnak, szellemi téren rettenetes elhanyagoltság jelei észlelhetők köreikben. Régi, elfelejtett, zsiros, öreg naptárakkal táplálják tudásvágyukat és megdöbbentő kielégülést lehet rajtuk tapasztalni mégis. Minden házban, minden öreg ember napi munka után ráncbaszökkent homlokának okuláréja mögött ott nyugtalankodik a kíváncsiság, ott bujkál a vá,r” és ott türelmetlenkedik a lelkesiilési hajlam valami szebb, jobb és magasabbrendü élet után. Személyes kérdést csinálnak abból, hogy az ember szegényes vacsorájukat velük együtt költse el, meséljen nekik a lüktető életről, a világ folyásáról, a világesemények egymásbatorlódásáról. Ilyenkor az ember ott ül és majdnem könnyes szemmel ül ott a széparcú fajtájánál, akinek sejtelme sines róla, mennyi minden van, ami kívül esik az érdeklődés körén. Az az érzésem, hogy akik hivatva volnának a vezetésükre és irányításukra, azok követnek cl jóvátehetetlen hibát, szinte napról-napra ebben a keserű és sötét elzárkómegirtam, s haragjában ezt irta nekem: Gondoltam, hogy Vadnay, ez undok vörös disznó, ki szemben legjobb barátomnak mutatja magát, de a »klikk < egyik legrcszszabb cinkosa, megherélte az ön cikkét. Egy nyilatkozattal ugyancsak lehetett volna ütni, mert az közel jár a rágalmazás becstelenségéhöz, midőn egy szerkesztő az író neve alatt megjelenő cikket értelméből kiiorgatja és pláne egy másról irt cikkben egyszerre két egyént kompromittál. Ez a levéltöredék természetesen formában és tartalomban egyaránt igazságtalan. Vadnai vörös volt ugyan, de ebben éppen oly ártatlan volt, mint mindabban, amivel Vajda vádolta. Bár — ismétlem — nem nagyon szerette Vajdát, még se volt ellensége néki, s ha »enyhítette« is a tárcán címét (a Vadnai-íéle enyhítések e szerkesztőnek a specialitásai voltak), azért máskülönben mindig lojális volt vele szemben s épp oly kevéssé volt tagja az ellenséges cikknek s pláne annak »legrosszabb cinkosa« mint Vajda János maga. Valósággal ilyen »klikk« nem is létezett, csak a könnyen neheztelő és néha üldöztetési mániában szenvedő költő képzeletében élt, aki akkoriban rám is haragudott egy darabig, mert egy nyilatkozattal nem siettem »leütni« a szerkesztőmet. — azért a két szóért, amelyeket a cikkemben megváltoztatott. Ebben az időben, újabb munkáinak a megjelenése (1886) előtti esztendőkben a hangulata igen rossz volt és minden szélsőségre hajló. zottságban hagyják' őket továbbra is. Vladislavci, Hrasztin, Bétfalu népe pislogó esti mécsesei mellett várja a kultúrát és várja a megértő és szerető becézést. És tőlünk ^várja, hogy kézenfogjuk. hogy erős és ellentálíó kultúránk fáklyáit lobogtassuk előtte és utat mutassunk neki. Ez az apró magyar folt a térképen, amely az ősi magyar vendégszeretettel fogadott és adott szinte kézről-kézre, megérdemli, hogy, szivünk melegével forduljunk felé és sorsát — sorsunkat — igyekezzünk híven szolgálni s a kultúra napja és jóléte felé fordítani. Itt tengetik robotos munkában reménytelen életüket ezek a magyarok és miközben a holnapi kenyérharcra gondolnak, loppal megcsillan előttük a tétova remény: talán mégis elmúlik egyszer a gond, talán majd békét és nyugalmat hoz a jovo... Mesterházy Ambrus. Áprily Lajos: Vigasztaló vers Ne félj, az óra meg nem áll, szelek szűnnek, vizek apadnak. Hiába hosszú, vége lesz az éjszakai sivatagnak. Sivó, sötét homok felett a hajnal-szél kibontja szárnyát s elmenekül a puszta-rém ; a biboros ruháiu skarlát. Ne félj, az óra meg nem áll Reggel felé elszáll a láz is, reggelre enyhülés fogad, forrás vizes, hűvös oázis. Uj fényt csillogtató utunk riasztó árnyékkal nem állja, sem orgonáivá nem kisér a bn alattomos sakálja. Ne félj, az óra meg nem áll, S mint valami fekete várom, a gond komor piramisa elmarad a látóhatáron Nézd, gyöngyházfény az ablakon ! A köd csak egy pár szürke foszlány, s azt is széttépi most a nap s sörényes, büszke himoroszlán. «re Csak ez a kedély állapot, amelyet az imént közöltem. Akkoriban kötötte meg a házasságát, amelyet hamarosan fölboníani próbált, s a válópör tartama alatt a szokottnál is ingerlékenyebb és indulatosabb volt. Bestellte a szerencsétlen beugrását és fájt neki, hog’7 költséggel is járt. — Arra sincs elegendő pénzem, hogy tisztességesen megebédeljek és tartásdijat kell fizetnem annak a — S itt egy olyan szót használt, a mely akkoriban még nem volt divatos a szépirodalomban. Most már polgárjoga van benne ... Ez a házasságkötés bizony olyan bolond cselekedet volt, hogy még egy tizenkilenc éves fiatalembertől is őrület lett volna. Olyan »hölgy«et vett el, akit — nem szokás oltárhoz vezetni. Csak egy az élettől teljesen idegen nőkkel szemben ügyetlen és mindenképpen éretlen emberrel eshetik meg az olyan kaland, amelynek a közel hatvanesztendős költő az áldozata lett.-Még szerencse, hogy olyan ügyvédet talált a derék Kissbaári Kiss Ferencben, aki szerette a költészetet, s a ki a szomorú port költségek felszámítása nélkül vitte keresztül. így is sok volt a nyugtalansága, a szégyen miatt, amelyet a naivitása miatt érzett és a huszonöt forint havi tartásdij folytán, amelyet a pör tartama alatt fifnie kellett. Nagy összeg pénz volt az neki. Huszonöt ebéd! A levelei ez időkben tele vannak — még inkább mint máskor — zsördóssel, haraggal és keserűséggel. Végre egy jó hir- amelyet ekkép-
