Bácsmegyei Napló, 1923. január (24. évfolyam, 3-30. szám)

1923-01-21 / 20. szám

1923 január 21

BÁCSMEGYEÍ NAPLÓ

9. oldal

nyájas olvasó

föndös, célszörü magyar embernek mégis csak támogatni kell ezt a kor■ mányi, hogy a koratavaszra irta ki a választásokat, Mert mikor érii ik rá jóban a korteskedésre, mint most, amikor »befútta az utat a hó« s holnapra várják a tegnapi személyvonat megérkezését. A disznóöléseknek most van bötermö. hangos vgasságu szezonja s a névnapoknak is nagyobb böcsületük van. mint máskor. Felkövetközik az asztalra az uj bor, meg az őszi disznóölés drága emléke, füstölt szalonnában megtestesülve. amikor bedicsértessékeli a lámpát a jöibefütött t szia szobába. Aztán megered és folyik bő zuhatagban a szó. Előkerülnek a gondolatok, amiket a hallgatag nyári munka szült s aminek láb esz élé sőre még nem volt idő. Csöndes tempójú mozdulatok, nehéz koccintások, de gyüretlen. zömök szavak s nagy csudáíkozások terülnek ki az ételszagu, borpárás levegőben. A Világ nagy gondjai összekeverednek a mindennapi élet jelenségeivel; egyik is, másik is nyom nélkül suhan el lelkünk megfigyelő ablakának recehártyáján. Vájjon mi fontosabb, az-e, hogy a Bemetektől elveszik a franciák a szenet, vagy az, hogy mn<smt 100 koronával lett drágább egy méter kukorica. Mi érdekli őket jobban, a görög miniszterek kivégzése, vagy az a pofon, amit a segédjegyzö kapott az adótárnok ártó’? Mi van hozzájuk közelebb, a laus nmei konferencia, vagy a vasárnapi kirakodóvásár?

Az országos politikát most a választások izgalma hozza közelebb. Kezd érdekes lenni a pártok programmja, idegen nevek kezdenek jóhangzóvá válni s a községházám is kezd barátságosabb lenni a fogadtatás. Felelevenednek a régi választási legendák: a Férnbach—Teieszky küzdelem, meg amikor Mukics Simon megbuktatta Vermes Bélát. Most titkos lesz a választás, annyira titkos, hogy még az is titok, hogy lesz-e, s a választásnak fiába ad becsületet és tisztaságot a titkosság, a választást megfosztja regényességétöl.

Oh. nyájas olvasó, aki műhelyben fáradva. íróasztal mellett görnyedve, vagy bt' -kemence mellett álmodozva készülődsz fáradtan és ked-»

vétlenül a választásra, mondd, nem lenne-e jobb. hogy ha már választani kell, nem a politikai pártok listájára, hanem az élet és halál, a háború és béke listájára kellene szavaznod. Ha nem acélgolyóval, vagy gumnt'golyóval, hanem a szivekkel, piros, meleg, lüktető emberszivekkel kellene szavazni. Felállítanánk a szeretet opálos urnáját és hordoznánk bele szakadatlan a szivek szavazatát. Akik az életre szavaznak, szivüket dobnák az urnákba, akik a halálra, emberi koponyákat.

Drága feleim, az élet szerelmes robotosai, óh, nyájas olvasók, élj ön - néíek-e velem kitépett szivetekkel szavazni?

(J. 1.)

Bolyongás régi utcákon

Becskerski emlékek

!.

Arra kérem a t. szerkesztőséget, a nyomdát és a cenzort (nem is tuvan-e ilyen intézményünk), JiQgy ebben az Írásomban ne javítsák ki Nagybecskereket Veliki- Becskerekre. Mert nem a mai időkről akarok emlékezni, hanem a régiről, amikor még joggal viselte nevét a város, az álomgyüjtő, a legszebb, a hűtlenül elhagyott, — a feledhetetlen.

Mikor elhagytam görbe kis uccáit, alacsony , házait, úgy váltam el tőle, mint gyermektől, akit meg szokás cirógatni.

— Csicsikélj, kis fiam, csendesen, mire iölébredsz, itt leszek megint Üres a tarisznyám, elmegyek lrimes rétekre, hozok benne sok dicsőségvirágot, emberség-örömet, aranyból való életkedv-diót. A vágy-paripám már türelmetlenül toporzékol, tündérország sarjuja'csalogatja, pipacsból vannak arrafelé napi járóföldekre a tájak. Isten veled, most kél a nap, sietnem kell, hogy el ne késsek .. .

— Herr Ödön tanár urnák, a történelem . professzorának, jelentem alásari, odakünn a becskereki temetőben, hogy nem lesz velem megelégedve, mert bár készültem, mindig készültem, mégse tudok eredményt felmutatni. Útközben paripám valahol lesáníult, pipacsos rétekből katángkórós tájak, rossz ugarok váltak, a dióm avas lett, mire hozzá nyúltam, kedyborom ecetes s a nap is inkább csak nyugovóra bágyad.

Ugyan, minek mennék vissza, hogyan néznék szemébe a kis fiúnak, aki azóta férfiúvá serdült és bizonyára maga is eltemetett egy zsákra való álmot, bolondosán könnyelmű ábrándot.

Azért mégis hazajárok, az apáin vizitjeit adom vissza rideg, hosszú éjszakákon, amikor künn csatakos idő járja a kóbor vándorok őrült táncát, a szél furcsa melódiákat fütyül a kályhakürtőbe, az utolsó parázs is kialudt, a bútordarabok pedig ropognak, mint a gépfegyver.

— Te vagy? — kérdezem halkan.

Kettős kopogás a válasz. Hiába csóváljátok a fejeteket, semmi hajlamom a megbolondulásra, — azért csak ő van itt. El kell találnom, hogy mit mond, mit kérdez s ha eltaláltam, megismétlődik a kettős kopogás nagyon gyors egymásutánban. Eleintén magam is azt hittem, hogy képzelődöm, a szivem dobogása lüktet a torkomban, a fülemben. Nem az. Szó sincs róla. Az apám van itt.

Az ő dolga könnyebb. Nincs szüksége útlevélre, vizumra, éjfélkor fölkerekedik és máris megérkezett Kikérdez, üzenetet hoz és végül lesimitja a szemem, hogy aludni tudjak. Mire mondani szeretnék neki valamit, már nincs itt, ellenben elvitt magával haza Nagybecskerekre, Bocsánat, Nagybecskerekre, a régi városba, emehhez még nem volt szerencsém, bár higyjék el, jót tenne velem az illetékes, ha az Illetékek elengedésével kieszközölne egy kurta látogatást.

Ilyenkor, éjszaka, mindenesetre gyorsabban járok be mindent, mintsem nappal, utlevéli alapon, megtehetném. Szinte belefáradok reggelig s ahogy kilenc táján a hűséges Viktor kinyitja az ablakdeszkukat, panaszosan könyörgök.

— Haj, megint uj nap kezdődik! Nehéz lesz beleszokni emebbe az uj világba.

Értelmetlenül néz rám, mit tudja ő, hogy Écskán jártunk, késő este értünk haza. De hoztunk az erdőből tizenkét centiméteres hős-cineért, hallatlanul óriási cserebogarat, amilyen sehol máshol a kerek világon nincsen.

— Nem, édes Kollarics néni, ä Guszti nem volt velünk, hiába takaródzik már megint vGem. Föl nem foghatom, miért füllent bele a házi

‘éibe éppen engem! Ne tessék hát rám haragudni, igazolhat a Hadzsics Kamilla is, mert vele találkoztam útközben. Tessék megkérdezni, bizonyisten igaz. Elmondhatja, hogy neki ígértem a főszerepet legközelebbi színdarabomban, amelyet a tyúkketrecek és a bodzafák közötti területen játszunk el. Azt is megígértem Kamillának, aki igen finom lelkületű nő és minden hangos szótól összerezzen, hogy ezúttal nem végződik a darab boxolással. ámbár törzspublikumunk megköveteli ezeket a naturalista eesetvonásokat.’ Egyébként fogalmam sincs róla, hol járhatott a Guszti.

Csodálatosak ezek az otthoni bolyongásaim, alig ismerem ki magamat.

— Nézze csak, Viktorka, maga különös lény, nem ilyen ócska hétköznapiság mint mi, hiszen különben nem volna tagja a harmadik rend-Régi írók

lila: Baedeker

VAJDA JÁNOS ív.

A Vajda-bizottság működése volt ä költőnek haláláig a legszebb emléke s ezek az idők voltak a mézeshetei. A kacérkodó népszerűséggel eltöltött mézeshetei.

Ez időben arcának néhány gond- Szülte ránca is eltűnt s a máskor zbrdtekintetü poéta néha olyan derűvel tudott nézni, hogy az ember szinte azt hitte: mosolyog. Levelei, amelyeket akkoriban intézett hozzám, telvék elismeréssel és hálával azok iránt, akik a mozgalmat megindították. Bízni kezdett a barátaiban és hinni az embereknek. Már nem állította a régi határozottsággal, hogy a Franklin egész nyomdaszemélyzete neki engesztelhetetlen ellensége, s hogy »ezeknek az embereknek:; a nyomdaigazgatótól a legszurtosabb kis szedőgyerekig az á legfőbb gondja, hogy értelemzavaró sajtóhibákkal rontsák le a versei hatását. S azon az emlékezetes nyáron nem ismételte oly sokszor a rendes jövendölését, amely szerint »ennek a nézetnek el keil pusztulnia«. Barátjának tekintette minden előfizetőjét s magát a megrendelés tényét hajlandó volt arra magyarázni, hogy az hódolat a magyar költészettel és spontán megnyilvánuló tisztelet az ő speciális múzsájával szemben.

Az ő csodálatosan naiv hitével nem is sejtette, hogy a közönséget

csak azzal lehetett Gépre csalni«, hogy a költőnek ennivalója és ruhája nincs, — nem is gondolt arra, hogy az előfizetők nagy része harmadnap már nem is emlékezett arra, h„— mit rendelt meg? Amikor az itteni előfizetőknek a könyveket szétküldtem, nagyon sokan kérdezték meg tőlem, hogy »mit jelent ez?« Az ügyet rég elfelejtették. S olyanok is akadtak néhányan, akik megköszönték nekem a »csinos ajándék«ot. Azt hitték, »figyelemből« adom nekik a könyvet, amelyet hónapokkal előbb megfizettek. Ezt persze sose tudta meg az öreg költő.

A mozgalom nagyon foglalkoztatta; figyelemmel kiséríe annak minden fázisát s tudta, hogy mindenik városból hány az előfizetője, és érdeklődéssel kereste a rugókat, amelyek »ismeretlen embereket arra indítottak, hogy a müveit megszerezni óhajtsák«. Az elégedetlen költő, aki azelőtt rossz néven vette, hogy van az országban ember, aki nem olvasta a verseit, most minden cg^es előfizetővel úgy megörült, mint egy na^on kedves vendéggel, s ha lányelöfizetönek a nevével találkozott, szinte szerelmes eksztázisban tört ki.

— Nagyon szép jele a magyar költészet térhódításának, hogy szép fiatal hölgyek is vásárolnak versesmüveket, — igy szólt ilyenkor.

A naivitása ebben a kérdésben fölülmúlta azt a gyermekességet, amelyet megszoktunk nála. Megfeledkezett arról, hogy mindig nők voltak a »versesmüvek« leglelkesebb olvasói, s arai még kómikusabb. volt,

biztosra vette, hogy a női aláírások tulajdonosai mind szépek. Bettinákról és hasonlóan lelkes szüzekről álmodozott, akik nem nézik a költő életkorát, hanem a költői tehetségét s megszeretik a poétát, ha hatvanesztendős is. Goethe-t emlegette és olyanfajta hódításokról álmodozott, amelyek a Weríher költőjének még magas életkorban is az ölébe hullottak. Hagytuk az álmok álmodóját ábrándozni, s nem mondtuk meg neki, hegy ha egyes versei meg is közelítik a weimári »kolléga« költeményeit, az egyénisége ugyancsak távol áll tőle!

Szubjektív természeténél fogva kapcsolatba hozta magát müveinek minden egyes vevőjével s mikor például arról értesült, hogy az itteni Bárány-szálló tulajdonosának a felesége, a szeretetreméltó Lichtneckert Andrásné, előfizetett a könyveire, ez a nem éppen rendkívüli eset őt egészen fölizgatta. Levelének errevonatkozó' része élénken illusztrálja azt a háborgást, amelyet ez az »esemény« a költő lelkében fölidézett.

A névsorban olvastam Lichtneckert Andrásné nevét is. Erre ököllel homlokon vágtam magamat. hogy mily . . . tüskés, nehézkes. hogy n e mondj am: otromba ember vagyok én! Ez a kedves vendéglősné nekem kedvesebb, mint egy tucat mágnás vagy gentry! És én még kifogásolgattam egynémely ételét! No de az iga«, hogy általában meg nem győztem dicsérni, mondani, hogy bár csak ez a konyha itt lenne a fővárosban jó ételeivel és olcsó

áraival. De tudva, hogy ő is előfizetett költeményeimre, mégis másként viselkedtem volna velük szemben. Hiszen az a magas kultúra, mikor egy országban már a vendégiősnék is pártolják a szépirodalmat, még pedig annak — közeüsmerés szerint — magasabb szférája termékeit. Igazán szeretném. ha kegyed alkalmilag kifejezné előtte bünbánatomat és mély tiszteletemet.

Ezt természetesen meg is tettem s azt hiszem, hogy az emlitett úrnő rég megbocsájtoíta a költő nehézkes, tüskés modorát.

Ha igaz az, hogy minden poétában van valami a gyermek naivitásából, akkor Vajda Jánosban — tanú rá az idézett levéitöredck — egy egész gyermekkert gü^ögése nyilatkozott meg, különösen ebben a ránézve kedves, érdekes és emlékezetes korszakban. A máskor oly embergyiilöiő költő ekkor megbékült az egész világgal, még a szedőkkel és korrektorokkal is (akiket ő régisen jávitnokoknak nevezett), és keblére ölelte az egész emberiséget. Minden olvasójával szeretett volna megismerkedni és összebarátkozni, szóval: abban az édesen lelkesült hangulatban élt, amelyben egy másik költő énekeIíe:Seid umschlungen Millionen, Diesem Kuss der ganzen Welt!

Kijutott az elismerésből a többször emlitett bizottságnak is, amelyről igy nyilatkozik hálásan:

Ezek a derék kollégák Igazán atyailag bánnak velem. Valósággal gyámság alá helyeztek. Nagyon meg vagyok velük elégedve.