Bácsmegyei Napló, 1922. december (23. évfolyam, 327-352. szám)
1922-12-24 / 348. szám
20. oldal. BACSMEGYEI NAPLÓ 1922. december. 24 Az amerikai film — Ne wy or ki jegyzeteimből — A Bácsmegyei Napló srámára irta : Lengyel Menyhért Az amerikai filmről Németországban két vélemény van. Az egyik ez (néhány idevetődott amerikai film, például Góliát Armstrong és hasonlófajta produkciók után) : — hát ez az egész ? Mi ezt sokkal jobban tudjuk, sokkal előbbre vagyunk. Az amerikai film-konkurrencia üres képzelődés, mellyel évekig ijesztgettek bennünket. Az amerikai film üres akrobatizmus, melyet egyidö múlva halálosan megun az ember. A másik vélemény (néhány Chaplin-film látása után): az amerikai film felülmúlhatatlan. Mi ezt sohasem fogjuk tudni utánuk csinálni. Mi az igazság ? Az igazság az, hogy Amerikában rengeteg produkció mellett évente ép oly kevés — igazán nagyszerű film készül, mint! bárhol Európában. Kettő, vagy három. De ezek rendkivüíiek. Tény, hogy a múlt saisonban, mikor én New-Yorkban voltam a két-három nagyszerű német filmnek volt odaát a legnagyobb sikere. S kétségtelen, hogy amint a két-három elsőrangú amerikai film át fog jönni, akkor azoknak itt döntő sikerük lesz. De hogy ezek az igazán reprezentatív amerikai filmek idejöjjenek, arra egyelőre kevés a kilátás. A mi nyomorult pénzünkkel azokat most még nem tudjuk megfizetni. Amik tehát most, mint amerikai filmek idekerülnek, azok jórészt ócska portékák, melyek nem reprezentálják az amerikai filmet fejlődése mai fokán. Az ítélettel tehát jó lesz várni. A filmek kilencvenöt százaléka azonban ott is, ép úgy amint itt, hajmeresztő butaság. Mert rossz irók szerkesztik őket. A film körül — ott is, ép úgy mint itt — még az első generáció tolong. A film — tehnikailag — annyira előugrott s ott hirtelen oly óriási szellemi szükséglete támadt, melyet első kézből nem tudott kielégíteni. Tehát: vette az anyagot, ahol találta — másod-, harmad-, ötöd kézből. Rossz fantáziák s szegényes intelligenciák árasztották el a felfedezett uj birodalmat. A világirodalom nagyszerű sujetjeihez avatatlan kezek nyúltak. Száz és száz scenáris iró Amerikában többnyire nők osztják a film részére a teijes anyagot. Képzeljük el, mi volna, ha a szinház és a könyvkiadás ilyen szellemi forrásból volna kénytelen táplálkozni. Borzasztó volna. Rettenetes volna. A film hallatlan életrerevalósága mellett a legjobb bizonyíték, hogy még ezt a szellemi krízist is meg tudja úszni. De odaát Amerikában már tisztában vannak vele, hogy gyorsan kivezető utat kell találni. Á film számára ép oly elsőrangú szellemi anyagot kell szerezni, mint a szinház, a könyv számára. Az uj jelszó : az iró legyen a star. Tehát lázas keresés indult elsőrangú irók után, akik direkt a film számára írjanak. Rendkívüli honoráriumokat fizettek. A filmtársaságok kitűnő írókat küldtek Los Angelosi telepeikre, hogy ott a helyszínén tanulmányozzák a film technikáját. Mikor Maeterlinck — ezelőtt két évvel — Amerikában járt, a Goldwyn társaság külön vonaton küldte Californiába s hatalmasan hirdette, hogy a hires iró ezentúl az ő részükre fogja filmkéziratait imi. Idén tavasszal beszéltem New-1 Yorkban a társaság egyik fiatal1 igazgatójával. Épen arról, hogy a filmdarabokat is igazi Írókkal kell Íratni. . — Megpróbáltuk, — mondta — kaptunk is Maeterlincktől nagy áron két-három kéziratot . . . Teljesen hasznavehetetlenek. Mondja kérem, tette hozzá igazi amerikai naivitással — tényleg olyan tehetséges iró ez a Maeterlinck ? Megnyugtattam. Azonfelül az, hogy Maeterlinck nem tud jó filmdarabot írni, nem jelent semmit. Lehetséges, hogy a film kéziratai tuljók, tu! magasak a filmipar mai emberei számára. De lehetséges, hogy rosszak. Abszolúte nem biztos, hogy egy kiváló szindarabiró vagy regényiró egyben jó filmdnrabiró is. Ahhoz más kvalitások, más látás, más értékéltetési képesség szükséges, de — s ez a fontos — éppoly áldott s magas szellemű képesség. A filmművészetnek Shakespeare-jei s Balzaejai lesznek. Egyelőre azonban — odaát éppúgy, mint itt — csak rendezői vannak. A nagy amerikai rendező: D. W. Griffith. Nem nagyon productiv, de amit csinál, egészen elsőrangú. Legkiválóbb két filmje: az »Egy nemzet születése“, mely Amerika keletkezését beszéli el, attól kezdve, hogy az első bevándorlók az uj világrészbe tették a lábukat, a polgárháború utáni korig (mily szép tárna!) — s a másik, mely eddig a filmjátszás történetében a legnagyobb siker, az „Útlevelekre" (Way Down kast“). A nagy német filmek, például Lubitsch kitűnő darabjai, talán szerkezetükben, felfogásukban nagyobb stilűek. Imponáló, megragadó, de hideg épületek. Az amerikai film szentirnentáiis. Nem rossz értelemben. Griffithnek sikerült az, ami mégis kritériuma minden művészi alkotásnak s ami a hideg filmnél, ennél a technikai csodánál oly ritkán adódik, — mélyen meghatja s megnevetteti az embert. A Wai Down kast előadásairól egy megrendült közönség jön ki, melyet két órán keresztül egy varázsló tartott fogva a művészet igazi erejével. Üres akrobatíizmus ? Szó sincs róla. Rendes, szép, kerek történet s ami a legszebb benne: vérbeli amerikai. A Way Down kast-ből a vidéki amerikai életet, embereinek gondolkozását, szokásait, jellemét, mondhatni egész életfelfogását jobban meg lehet ismerni, mint egy tucat Broadway színdarabból. (Íme, hol tart már a film!) Egyetlen egy trükk van benne. Zengő, zajgó jégtáblák egy hatalmas folyón, egy Niagara-szerü zuhatag felé sodródva. Az egyik jégtáblán eszméletlenül fekszik a hősnő .. . S kikerülhetetlenül sodródik a jégtábla a zuhatag felé, ahol össze fog törni s a mélységbe fog zuhanni ... de jégtábláról jégtáblára ugrálva közeledik a fiú s az utolsó pillanatban ragadja meg az eszméletlen leányt s viszi vissza ugyanazon a veszélyes utón a partra. Lélegzetelállító. Kérdeztem aztán egy filmszćikembert, hogy csinálták ezt, mi ennek a trükknek a magyarázata? Nincs magyarázata — mondotta — mindakét szereplő valóban az életével játszott. A Way Down kast-et New-York egy rendes színházában rendes esti helyárakkal két év óta játszák. Az olvasó talán csodálkozni fog, hogy e sorok írója, aki elsősorban szindarabiró, — ekkora fontosságot és jelentőséget tulajdonit a filmnek, amit még mindig alantos művészetnek, olcsó, népi szórakozásnak szokás tekinteni. Milyen tévedés! A filmbe — begubózva — a jövő igazi nagy internationális művészete rejlik, — majd ki fog szállni hamarosan és csodálkozni fognak rajta, mily hatalmas, zengő skálájú — a szív és az értelem mily csodálatos mezőin járó, fantáziadus, remek mesemondó eszközt nyert benne az emberiség. (Talán az egyetlen igazán uj művészet, az emberiség öntudatra ébredése óta.) Ha kis városokban csak mozik olcsó képeit látjátok, (nagy városokban is ugyanez pereg még most a vásznon) tisztelettel gondoljatok a mindenható technikára, mely ezt a csodát ajándékozta a világnak. Mert nem remek perspektíva, hogy egészen rövid idő múlva mindazt a szépet és jót, amit egy tökéletes technika és igazi irófantázia megcsinál, a legkisebb helyen is ugyanazon nagyszerű előadásban fogják a film nemzetközi nyelvén élvezni, — lesz legalább valami, a mi a széjjel szaladó és részekre bomló világban egységes, mindenki által érthető, mindenkihez szóló lesz: — a film. EGYÉNI AKCIÓ Egy szegény korrektor panaszai Hogy mi a korrektor? — kérdezed tőlem, tisztelt felebarátom, aki reggelenként kezedbe veszed a még friss, nyomdaíestékszagu újságot, átszaladsz sietős, türelmetlen pillantással a glédában álló betükatonákon, hogy aztán — mint rendesen bosszankodva konstatáld: ejnye, de üres megint ez a hírlap! Hát igen: a korrektor a legszánaiomra méltóbb, legelfoglaltabb, legszomorubb ember a lapcsinálás robotosai között. Ha korrektorral találkozol az uccán, emeld meg előtte tisztelettel a borzalinód, mert bizony mondom, néked ő a te áldozatod, az újság névtelen mártírja. Néki mindent kell tudnia, még azt is, amit az újságíró sem tud, viszont úgy bánnak vele, mintha semmit sem tudna. Amig le, felebarátom, az újság nyolc oldalából elolvasol tíz sort, a címeket és a tőzsdét, keresztül nyargalsz rajta szélsebesen a sasszemeddel vagy az öt diopriásoddal, addig ő, a korrektor, figyelmesen, betűről betűre, szóról szóra böngészi át a hasábokat, cikkeket és vadászsza szorgalmasan a sajtóhibákat. A korrektor — talán igy lehetne ezt közérthetően definiálni — a sajtóhibák réme és a sajtóhibák áldozata, ő olyanféle, mint a jó rendőrkutya. Már messziről megérzi a sajtóhiba szagát. Ilyenkor héjjagyorsasággal lecsap a gyanútlan sajtóhibára és kék vagy piros ceruzájával még ott a helyszínen könyörtelenül kivégzi. Ez azonban még nem jelenti azt, begy a sajtóhiba most már végleg megszűnik élni. A sajtóhiba igen szívós állat. Legtöbbször a szedők jóvoltából, — akik igen jószivü emberek és nem engedi a lelkiösmeretük, hogy kidobják a hibás szót vagy betűt, — csak benn marad a cikkben meglepetésére, ott ékeskedik S sorolj között. Persze mindenki ezt látja meg először. Ha már most ráadásul még maga' a cikk is rossz, akkor a szerkesztő előveszi a korrektort, felteszi a pápasztinét és ezt mondja: — Tihanyi ur, maga egy haszna* veheíeílen, borzalmas fráter, egészen megnyuzta, kifordította a Klapp ur cikkét. Disznóság! És ha már most mentegetőzni akar a jámbor korrektor, a szerkesztő belemerül a külföldi újságokba és nem felel. Klapp ur persze fel van erősen háborodva és szentül meg van róla győződve, hogy az ö zavaros cikke a korrektor hibájából élvezhetetlen. A korrektor élete állandóan veszélyben forog. A vidéki munkatársak névtelen levelekkel árasztják el, teiitve vad fenyegetésekkel és bősz szidalmakkal. Különböző merényletektől kell állandóan rettegnie. Keservesebb a helyzete, ha egyúttal hírlapíró is. Ilyenkor, ha egy-egy cikke megjelenik, igy nyilatkoznak előtte a jóakarói: — Tihanyi, maga egy tehetséges korrektor! Viszont, ha a sajtóhibákra terelődik a szó, elismerőleg igy kiáltanak fel: — Ez a Tihanyi egy zseniális hírlapíró ! Még tűrhetetlenebb az élete a szegény korrektornak, ha véletlenül aktivista. A tradiciós, konzervatív szerkesztőségi rókák, ahol csak alkalmuk nyílik rá, üldözik és boszszantják. Előfordul, hogy üzemzavar áll be a nyomdában, félórákig nincsen semmi levonat, ilyenkor a korrektor a körmét rágja és elmélkedik. A kávéházból hazaballagó szerkesztő urak most az ajtó elé sorakoznak és rekedt, repedt, iszonyú hangon (direkt újságíró hangon) — ilyen lehetett ősapáink korában a hatalmas Mammutok szelid esti áj tatossága —< rágyújtanak speciális dadanótákra. Felebarátom, te, aki ezeket a térrel irt keserű sorokat olvasod, tudod-e mi az, amikor éjfél után egy órakor öt újságíró énekel? Nem, felebarátom, néked erről fogalmad sem lehet Először halkan, mint amikor rozsdás zárban forgatják a kulcsot, majd egyre fenyegetőbben, nyikorgóbban, fület- és szivetrázóan süvít kurrog, bug mind erősebben, akár; holdvilágos falusi éjjeleken a szerelmes kandúrok csalogató éneke a nádfedeles háztetőn, mint kivett vaddisznók nyöszörgése az őserdőben, mint magányos bölömbika 3 zizegő nádasbtín, úgy zeng, harsog, száll az ő daluk. A végén már remegnek az ajtók, falak, a házban alvó kisdedek felsírnak álmukban, a lakók mint elátkozott hazajáró lelkek, gyertyával a kezükben meg jelennek a folyosón, a házmester, kezeiben egy-egy boxert villogtatva, jóízű káromkodásokkal ront elő és amikor már ilveténképpen teljes a zenebona, a szerkesztő urak a jólvégzett munka után eltávoznak. Természetesen most ismét a korrektort veszik elő. A háztulajdonos tajtékozva ordít rá: — Maga züllött korrektor, megint felverte a házat azzal a korrigálással! — mert a jámbor azt persze már nem tudja, hogy miből is áll tulajdonképpen a korrigálás. És hiábd protestál, tiltakozik szegény áldozat, úgy sem hallgatnak rá. Tudnod kellene, nyájas felebarátom, hogy ez még mind semmi 3 többi szenvedésekhez képest. Minden tisztességes szerkesztőségben tenyésztenek egy alanyi költőt, szentimentális iiirfejirót és egy humoristát. A legtöbb baj mindig ez utóbbival szokott lenni. A humoristának megvan az a rossz szokása, hogy mindenáron krokit akar írni. A kroki az a műfaj, amin tulajdonos másnap, a korrektor legnagyobb képpen nevetni kéne az olvasónak,
