Bácsmegyei Napló, 1922. október (23. évfolyam, 268-298. szám)
1922-10-19 / 286. szám
% Otoal» 1D22. október te. CIRKUSZ AZ UJ ICARmSTZR Jmchm pqtysp.&tVilma* sdiéküfi dirts «) ■ Hát ez az] Persze hogy zenekart dirigál a Joachim, mert ő egy született zenei zeni, akarom mondani zseni. Vagyis; szintén zenész. Éppen úgy, mint az apja, aki annyi éven át oly sikeresen dirigált, sajnos, szintén —* Bécsbcn. Persze Berlinből és éppen az volt a- baj, hogy Párisban, Londonban, Konstantinápolyban, sőt Kínában is ö akan dirigálni. Vilmos, az Öreg karmester a túlzott Wagner-i muzsikának volt a hive. Olyan nagy zajt csinált, hogy még most is zug a fejünk, cseng a fülünk a sok bombardótól, amelyet ő negyvenkettesekkel, harmincfelesekkel csinált meg. Emellett folyton ütötte a nagydobot a háború mellett és telekürtölte a világot az ó nagyságával, ahelyett, hogy békésebb húrokat pengetett volna. Nem csoda, hogy a saját zenészei, a saját brácsásai és pikniásai is megelégelték a nagy zenebonát és egyszerűen leszállították a karmesteri dobogóról. Az óriási zenekar, a német nép ugyanis nem győzte már tovább szusszal. Egyértelműig azt követelte, hogy a felséges kappelrueister dobja sutba a marsailbotot, akarom mondani a karmesteri pálcát és fújja meg végre a béke harsonáját. Hát igeim Az öreg elment a rossz partitúráival, de azért nem kell mindjárt olyan nagyon örülni, mert megjelent a fia, a Joachim és ő is dirigálni akar. A lapok megírják, hogy a herceg nagyon szereti a zenét. Éppen ezért kissé furcsa, hogy miért akar mindenáron muzsikálni másoknak. A zeneszeretete — írják ujíent a lapok — nála családi örökség. Ez igaz, mindenki tudja, hogy Vilmos császár famíliájában régi dolog a terheltség. Joachim herceg — mint ismeretes — nem sokkal a íáboru után lépett fel először nyilvánosan. Tudniillik egy nyilvános helyen oly nagy zajt csapott, hogy a rendőrségnek kellett közbelépnie és a végső akkordok a bíróságnál hangzottak el. Joachim herceg tudniillik monarchista érzelmeit nem tudta a köztársasági államformával összhangba hozni. Hiányzott a szükséges harmónia. Nem elégedett meg a kontrás szerepével, szólót akart játszani. Joachim most Bécsbe ment, ahol eleinte meglehetősen pianissimo viselkedett, egy idő óta azonban egyre hangosabb a fiú, ma már úgyszólván csak fortinissirno-ban áll szóba az emberekkel. Legközelebb Joachim nyilvánosan is fellép már. Mindenáron hangadó egyéniség akar lenni. A vélemények nagyon is eltérőek a hercegnek erről a művészi vállalkozásáról. Vannak. főként a grófok, bárók és hercegek között, akik a jövő zenéjét látják Joachimban, viszont a legtöbben biztosra veszik, hogy Vilmos császár fia a régi nótát fogja huzni. Már tüntetés is készül ellene és nincs kizárva, hogy a köztársasági érzelmű bécsiek alaposan elhegedülik maid a Joachim nótáját. Ezek az utóbbiak tudniillik erősen kételkednek Joachim zenei képességeiben. Nem hiszik el, hogy a herceg oly rövid idő alatt annyira belejött a zenébe és azt hiszik, hogy nagyon is korán jött ki a zenéből a nagy nyilvánosság elé. Félő, hogy azt fogják majd odakiáltani neki; — Menjen vissza a zenébe! . g. z. kt október 16»lka után érkező ám nem hozható be Újabb áru- és áovlzarorg&lmi korlátozás A vámhivatalokhoz október 18-drt rendelet érkezett, amely megtiltja, hogy azokat az árukat, amelyek ok tóber 16-ika után jöttek át a határon, elvámolják, illetve a feleknek kiadják. A vámhivatalok ma még nem tudják, hogy mi történik az ilyen áruk kai, azt hiszik, hogy megjön a rendelet kiegészítése, hogy ezeket vlszsza kell küldeni a feladó állomásra. Ha azonban ez nem is történik, azok az áruk, amelyek tegnap és ma jöttek át a határon, drága íekbérrel, vagy a vámszabadraktárban várhatják meg, amíg esetleg hónapok múlva visszavonják ezt a rendeletet. A külföldi áruk behozatali tilalmára vonatkozó ezt az intézkedést ismét a devizadiktátor adta ki. Ha még e rendelet kifogástalanul bölcs és okos is volna, akkor is szóvá kellene tenni, hogy meglepetésszerűen adnak ki ilyen rendeletet. Kereskedők százai vannak kint külföldön bevásárolni, milliókat érő áruk vannak útban, senki sem sejthette, hogy nem szabad kimenni vásárolni, nem szabad árut feladni, megfizette külföldön az áruk vételárát, kifizette a drága fuvart, s most se pénze, se áruja. Ezt hívják devizajavitásnak. Ilyen rendeletek után nem lehet csodálni, hogy belföldön, a belföldi árak aiakulásásánál alig lehet érezni azt, hogy külföldön egy hónap alatt előbbi értékének majdnem kétszeresére szökött fel a dinár. Svájci frankot esetleg olcsóbban tud kapni az a kivételesen szerencsés egyén, akinek devizaengedélyt adnak, de fát, szenet, posztót, vagy bármilyen iparcikket nem vehet olcsóbban a fogvasztó. Ez a rendelet egyeseket milliókkal károsít meg, anélkül, hogy belőle bárkinek haszna lenne. A külföldi áruk behozatalának tilalma elvben használna azoknak, akiknek nagy árukészletük "an, s akiköt most meg akarnak védelmezni a külföldi konkurenciától. Ezek sem látják azonban hasznát a rendeletnek, mert a közönség egyáltalán nem vásárol, az üzletekbe órákon át nem téved be egyetlen vevő sem. A devizadiktátornak állítólag az a terve, hőgy a behozatal megnehezítése, tollát a dinár javítása céljából külföldi árumegrendeléseket csak a deviza-bizottság előzetes engedélyével lehessen tenni. A deviza-bizottság vizsgálja meg, hogy a behozhtv dó külföldi árura feltétlenül szükség van-e. Amennyiben ez a rendelkezés életbe lép, s minthogy minden abszurd rendelkezés életbe szokott lépni, ez a kereskedelmi és ipari élet olyan fokú megbénulására vezet, amelynek horderejét alig lehet átlátni. Ha a kereskedőnek, gyárosnak,’ mielőtt a nyersanyagot s árut megveszi, en gedélyért kell lótni-futni, az árak kialakulását nem használhatja ki, nem vásárolhat akkor, ott és azon az árfolyamon, amint az üzleti számításai alapján legjobbnak véli, — s egyáltalán nem fog vásárolni. A dinár árfolyamának javítása, főleg pedig megvédése mindenképpen elismerésre méltó törekvés. De hogy a gyakorlatban mit jelent a külföldi behozatal ilyen mérvű korlátozása, azt eklatánsul jellemzi, hogy például a belföldi papírgyárak, amelyeknek nem kell már a külföldi konkurenciától tartam, most emelték fel a papírárakat s ebben bizonyára nem állanak egyedül, hanem a többi szakma is emel — kapcsolatosan a dinár javulásával. Devizaengedélyekhez egyre nehezebb hozzájutni s ma tetemes vagyoni értéket jelent, ha valakinek külföldi fizetési eszköz vásárlására jogosítványa van. Ha 'már a dinárvédelem költségeit így a fogyasztókkal és a feldolgozó iparral fizettetik meg, a minimum az volna, amit joggal elvárhat mindenki, hogy a devizaengedélyeket ne suba alatt adják ki, hanem hozzák a hivatalos lapban nyilvánosságra, hogy. kik és milyen címen kaptak devizaengedélyt, ezáltal megakadályoznának minden olyan feltevést, — aminek alaptalansága természetesen nyilvánvaló, — hogy egyes személyek. Ntiber a Ba^án félsziget északi részének a specialistája, valamint a horvátor-: szági pénzleleteknek, de jó ismerője a római császárság utolsó évszázadai érmeveréseinek is, különösen annak, ami, az ősi Pannónia és Illyria területeire vo-; natkozik. Ezeken a területeken alig né-’ hány más numizmatikus járatos, akik’ között az ő véleménye mindig a legnagyobb tekintélylyel esik latba. Közelebbi ismeretségünk alatt felfedeztem azt is, mért foglalkozik bélyegekkel. Elég tekintélyes örökölt vagyonát mind I tudományos szenvedélyére költötte, a ü#ha sok pénzen megszerzett ritkaságo-: kát múzeumoknak ajándékozta; részben magángyűjteményébe ölte. Hogy tudó-! mányos működéséhez pénzt szerezhes-, sen, kezdett béyegekkel kereskedni és aprólékosságra hajló hajlama ebben az, ágban annyira érvényesült, hogy ezen a téren is elsőrendű szakember lett és anyagilag is érvényesült. Az az érem-, gyűjtemény, amelyet szülővárosának ajándékozott, az osijeki múzeumot világhíressé tette. Most Szuboticán hozott megint összft vele szeszélyes sorsom. Jellegzetes fejét egy kávéházi ablak mögött fedeztem fel, amint egy kis ezüst érmet zsebnagyítójával vizsgálgatott. Örömmel meséli, milyen nagyszerű cserét csinált. A pélmo-; nostori határban talált nagybecsű rómafi pénzleletének többször előforduló példa—1 nyait elcserélte Beogradban egy Bulgác-A bélyegkirály Szuboticán A régi pénzek szerelmese Először Pécsett találkoztam vele, úgy két esztendővel ezelőtt. Ha bejött a bohémjeilegü Royal-kávéházba, nemcsak a tükör alatti nagy filatelista törzsasztal szive dobbant meg hangosan, hanem minden más asztalnál is összezugtak az emberek: itt van Nuber, a bélyegkirály. Akkor élte virágkorát a Baranya-bélyeg és Pécs rövid ideig az egész világ bélyegkereskedőinek Mekkája lett. Az osijeki Nuber ezen a nagy nemzetközi vásáron is a legnagyobb tekintély volt, pedig a beavatott filatelisták tudták, hogy neki az egész baranyaláz csak egy kis epizód, hiszen az övé a világ legkomplettabb ukrángyüjteménye és néhány egészen speciális unikummal is rendelkezik. Később, hogy letűnt a baranyabélyegek csillaga, ritkábban lehetett Pécsett látni. Egyszer a saját pátriájában, Osijeken láttam megint, akkor egy kissé romantikus házasságáról beszéltek az emberek. Valójában azonban csak pár‘hónappal később, egy balkáni főváros egy kávéházában ismerkedtem össze vele. Akkor is volt nála pár száz értékes bélyeg, de beszélgetés közben meglepő felfedezést tettem. A bélyegkirály megveti a bélyegeket. Nem érez velük semmi közösséget. Még a világhíres ukrán gyűjteményre sem büszke. Még annyira sem szereti őket, mint egy kis krájzleros a maga portékáit. Nem is szívesen beszélt róluk. Inkább az illető főváros nemzeti múzeumának igazgatójáról, meg a köz- 2ktaüSÜfyj ffihjjsztérium szépművészeti osztályának főnökéről beszélt. Azokról is fölényesen, némi lenézéssel, flogy milyen sarlatánok, hogy nincs érzékük, stb. És rájöttem, hogy ennek a jóságosán kékszemfi, kopasz, hatalmas termetű üreg urnák, egészen más szenvedélye van, mint a bélyeggyüjtés. Nuber Károly ;gy áibélyeggyüjtő, valójában numizmaiikus ő. Annyira az, hogy azonos avval i Nuber Károlylyal, akinek a nevét először, mint kis gimnázista az aradi lyceum dísztermében elhelyezett érmegyüjtemény üveglapjai alatt kis cédulákon láttam zárójelben igy: (Nuber Károly ajándéka). Evvel a felírással a régi Magyarország sok múzeumában találkoztam később, a pesti nemzetiben is. Sőt, ha mint kávéházi őslakó, a boldognak csúfolt régi bákevilágban a hajnali takarítás előtt magam elé parancsoltam az »összlapokat« és mindenre elszántan a Nunuzmatikai Közlönyt is átlapoztam, szörnyen tudományos cikkek alatt is meg-megláttam a gyermekkoromból ismert ajándékozó nevét. Európai hirü név volt a numizmatikusok szektájában a Nuber Károlyé, akik lelett nem is volna szabad tréfálkozni, hiszen a régi pénzek gyűjtése nem üres szenvedély, hanem a positiv történelmi kutatásnak íegbecsesebb segédtudománya és sok biztos támpontot nyújtó báisa. Ráemlékezvén minderre, sokkal nayobb érdeklődéssel kezdtem az öreg urbeszélgetni. A numizmatika nagyon agy terület, és művelőitől szinte paransolólag megköveteli a specializálódást. riában talált középkori ezüstpénz leletért^ amelyet, a szófiai muzeumigazgató, Muš-j moff hozott a beogradi múzeumnak pl-; adásra, de a muzeum nem vette meg és. így egy magánzó, egy Paskovics. nevű: aranyműves kezébe kerültek. Nagy szeretettel mutogatja a kopott: kis pénzdarabokat. Majdnem valamennyi1 a 13. és 14. századból valók. Részben velencei verésüek, mikor mesél róluk, csodálatos biztonsággal sorolft. fel a sok dogé nevét, uralkodási éveit. Látja kérem, ezt Giacomo Tiepolo verette, aki 1228-tól 1249-ig uralkodott, ezt itten Lo-; renzo Tiepolo, aki 1267—1275-ig és fel-; sorol még vagy húszat. Mind kívülről tudja, nem kell neki könyvből utána néz-' nie. Egy primitiv kis ezüstről azt állítja, hosy Marko Vukasinevicsnek, a szerb történelem 'legendás, ,Kraljevics Markosának nagyon ritka pénze, egy másik ha-, sonló Marko anyjának, Jelena királynénak képét viseli. Egy fél marékkai \an< Vük Brankovicsnak, a magyar történe-, lem Brankovics Györgyének, a rigómezei csata bősének pénzeiből. Érdeke^ dolgokat mesél a pénzhamisító fejedelmekről, akik az olasz és raguzai pénzeket utánozták. Minden egyes kis ezüst garasról külön riportot lehetne Írni. Közben egy szurtos kis inasgyeret? merészkedik be a fényes kávéházba, valakitől hallott a bélyegkírály jöveteléről, és szegényes gyűjteményét felkínálja eladásra. Tizenöt dinárt kér érte, nem veszi meg tőle, de ajándékoz neki néhány ritka bélyeget. Boldogan szalad ki a kis inas, még megköszönni is elfelejti. Bertalan József, A feecskereki postán nem szabadi magyarul beszélni IA becskereki postafőnök furcsa, réndeletet bocsátott ki a napokban. Közölte az alkalmazottaival, hogy; ezentúl a felekkel csak szerbül vagy; . németül szabad beszélniök. Magyarul nem. Ehhez a túlságosan politikai izü utasításhoz volna egy kis szava » túlságosan mellőzött magyarságnak is. Még pedig az, hogy| a postafőnököknek nincsen joguk, hogy nyelvrendeleteket bocsássanaK ki, különösen pedig ahhoz nem, Fogy azonkívül osztályozzák az egyes, nemzetiségi kisebbségeket. A posta éppen úgy mint a vasút üzleti vállalkozása az államnak, az üzletfelek tehát joggal elvárhatják, hogy a kiszolgálásukra rendelt postafőnökök megtűrjék az ott divó nyelveket beszélő feleket. Helyes dolog, hogy az államnyelven kívül németül is szabad tárgyalnak a postásoknak Becskereken. Df; miért bánik oly mostohán A Ha sikert akar elérni, hira„Bácsmeggei Napló“-ban