Bácsmegyei Napló, 1922. július (23. évfolyam, 177-207. szám)

1922-07-16 / 192. szám

1922. Julius 16.

BACSMEGYE1 NAPLÖ

9. oldal!

Ä párisi nagy versenyek divatképe

r— Bivatíevél —

Az.auteuli nagy napoknak ugyan már vége, de azokról hűséges divatszemlét adni még sem tartjuk idejétmúltnak, mert hiszen az ott föltűnt szinek, modellek és újdonságok még csak ezután kerülnek hozzánk.

Až árnyékos és virágokkal tarkázolt pázsit elragadóan természetes keretet alkotott a temérdek világos, pompázó toilette-nek, melynek képe az eső ellenére is a legragyogóbb derűvel bontakozott ki és vivta ki győzelmét élénk és fehér színeinek tömegével az ég zordonságával szemben.

Első pillanatra afehérés aldngsárga nagy együttesének hatása volt látható, majd szembekacagott a mályva is, bizonyítván, hogy híveit egy szálig megőrizte. A z ö 1 d, kiváltképp a fiatal fűdiajtás' enyhe zöldje mind nagyobb hódítást csinál. Azonban sok olyan kékkel és franciapirossal hímzett vászonruha, pamntfátyol, redőzött kelme, organdina volt szemlélhető, mely a Dragnapi diadalát a normandiai és más viliágfürdőhelyeken fogja tartós sikerekre váltani.

Nehéz volna leírni azt a sok gyönyörű öltözéket, mely hozzájárult a sokáig emlékezetes sikerhez, de tudva, hogy olvasóink tetszésével találkozunk, röviden vázolunk néhány oly toilette-et, mely anyagának és színeinek irigylésreméltó ízléses összeállításával erre valóban érdemesnek bizonyult. Durfort comtesse fehér majurigha ruhában, virággal körített nagy napelleni kalappal jelent meg. Marquise de Triguerville mályvaszínű crépe Georgette ruhában, violaszín velour szalaggal díszített s a ruha anyagából készült kalapjával keltett általános feltűnést.

Marquise de Chabannes bengaliai cáehémire ruhájával' s fekete moiré sphinx kalapjával vívott ki osztatlan eh ismerést. Louis de. LAigle comtesse-n ; vakonddal szegélyezett crépe de chine .’/aha és nagy formájú, fekete tollal tűzdelt kalap volt.

A kiváló hatást leginkább a szalagok különböző alkalmazása okozta. Pl, a fehér organdi ruháknak rövid, csak a kar

legfelső részét boritő és skót szalagokból készült, labdaujjai voltak. Majd másik levendulakék ruhát az elől lorraini kereszt alakjában applikált és a háton hosszú, lebegő pántokban végződő ezüstszin szalag tette érdekessé. Gyakran a kalap szalagjai alkották á ruha keretét. Például: fehér ruhának élénkszinü szalagokkal díszített kalap adott értéket.

Sok nagy fórma volt látható, mint már korábban jeleztem velour szalaggal díszítve, még pedig a legérdekesebb divatszinekben, mint: kakassárgától sziklavörösig, meg mély síkét rózsáig, rubinpirostól a violáig. Eszerint most már bizonyosra vehető, hogy a téli divatszin a kalapokon a velourszalag lesz.

Hasonló helyeken a párisi hölgyek a múlt évben kis botokat használtak, miáltal sokat veszítettek nőies bájukból. Most ismét visszatértek az egyéniségükhöz legjobban illő és tisztán a női célt szolgáló eszközhöz, a napernyőhöz. Hanem ebben aztán mindenféle szint és formát láthattunk. Pásztorbotszérü hosszú nyéllel, az úgynevezett fétisznapernyő egyike most a iegdiVatosabbaknak, mely kiállításában túltesz a legcifrábban felöltöztetett divatbabákon is. Hullámzó íüjlből készült átlátszó kupolák minden oldalról szemlélhetővé, majd mások fehérrel alábélelt fekete selyemből vagy moisselinből készült ernyő bájos keretében mutatják a színes kalapcsodák alá rejtett szép női fejeket.

Egyébként széles napelleni kalapokhoz átlátszó napernyő, kézcsuklóig érő ujj és gyakran bokán alúl terjedő szoknya az, mely a második császárság mulatságosnak látszó, de az elmúlt frivol divatnál mégis türhetőbb képében tetszeleg ma Páris divatszépeinek.

Lipót császár rétjén

Irta: Kárpáti fiurél

Lipót császár rétjén gyűrűsre száradt levelekkel karikázott az őszi szél. Bonts violába öltöztek a budai hegyek s a ritkuló lombok közük kifehérlett a vasrácsos ablakit kastély széles homloka. A terraszra — búcsúzóul — még idehullott a mélybe guruló nap sugara.

A lyányos képű kadét felkönyökölí a kőpad hátára s nyugodtan, majdnem mosolyogva beszélt. Szenvedély nélkül való, csendes szavai úgy illettek az októbervégi, késő délirtánohz, mint a völgyet járó, lassú szél zúgása.

— Este nyolc óra utált, — kezdte természetes hangon, — átmásztam a vaskerítésen.- Már meglehetősén besötétedett ,s a fák között csak tapogatózva bírtam előrejutni. Végre megtaláltam a kutat. Beléhágtam a vödörbe, megfogtam a láncot és leereszkedtem. Egy darabig még hallottam, fönn a kerék száraz nyikorgását, cáyre halkabban, távolodva. Aztán már csak a levegő süvített körülöttem, ahogy rohanva, növek vő sebességgel szállottam alá, mind mélyebbre és mélyebbre. Ejfél lehetett, mikor túljutottam a félúton. Ettől kezdve különös érzésem támadt.

LTgy ereztem magam, mintha fejtetőre, fordultam volna s ez a furcsa érzés percről-percre jobban hatalmába kerített. Majnaítájt, mire megérkeztem a túlsó oldalra, már egészen'pontosan tudtam,-hogy fejjel lefelé lógok a földgömböti. Ez_ a bizonytalanság .azután nem hagyott el többé.

— Ahogy kiszállottam, mindjárt körülfogtak és egy fiatal- ezredes barátságosan belémkarolt. Azt mondta, hogy'őt most hosszabb időre szabadságolták s nagyon-szívesen megmutat nekem mindent.

— Elindultunk.

— Először az iskolába mentünk. A gyerekek katonás rendben,, zárt sorokban ültek helyükön s mereven nézetek a katedra fölé akasztott fekete- táblára. A táblán egyre kisebbedéi öj: kör volt egymáshoz rajzolva. A tanár intésére az egyik fiacska fölállt s gyors, biztos mozdulatokkal céllövőpuskát vett elő a pádból. Vállához emelte és elsütötte. A fegyver nem durrant. A kilőtt,golyó hangtalan némasággal csapódott a táblára rajzolt középső körbe. — Egyes, — mondta elégedetten a tanár, azután másik, fiút szólított fel

noteszából. Ez a harmadik kört találta el és hármast kapott. Utána a harmadik, negyedik tanuló került sorra. Ötöst alig egy-kettő fogott. Nekem nagyon tetszett a néma fegyver s ezredes-kisérőm elmagyarázta, hogy ezt az idegesség megszüntetésére találták-fel.—A dörrenés zaja károsan hat vissza a fejlődő gyermekek idegrendszerére, — mondotta, — ezért ma már az egész vonalba beszüntettük a’ régi puskákat.

— Kimentünk az udvarra, ahol tj pedellus éppen-négy satyna fiúcskát, állított a fehér fai mellé. Az egyik béna volt, a másik vak, a harmadik púpos, a negyedek egészen hülye. Rossz volt ok nézni. Szemben velük piros'-pozsgás, , egészséges gyermekek , álltak, uniformisban, vállhoz szorított puskával. Sietve mentünk tovább s kísérőm csak futó pillantást vetett rájuk. — Azelőtt, —szólt egyszerűen — még divatban volt nálunk is a Taygetos. Az életképtelen csecsemőket az országos főorvos az egyik kinyúló szikláról maga dobálta be-a tengerbe. De pár esztendő 'előtt tudós • szociológusaink rájöttek arra, hogy a nyomorékok ilymódon minden1 haszon nélkül pusztulnak el. Azóta tehát, nehogy a polgárok egyetemessége kárt szenvedjen, a nyomorék gyermekeket fölneveljük hét-nyolcéves korukig s rajtuk tanulnak meg igazán celbalőni a többiek. Ennek óriási morális hatása -van, mert a halál folytonos felidézése megszünteti a halálfélelmet ...

— Nemsokára a parlament elé értünk. Ez egy magas kupoláju kőépület volt. Tetején kerek nyílás tátongott. A nyíláson keresztül - szivárványszínű buborékok szállottak ki, hatalmas • rajokban, a tiszta égbolt felé. Pillanatok múltán ugyan elpattantak, de nyomukba újabb és újabb buborékok tömege tódult. A parlament körül figyelő csoportok lelkesen -tapsoltak- egy-egy- _ nagyobb' vagy tarkább buboréknak. ■— Ez csak játék, — magyarázta kísérőm ajkbiggyesztve, — a fontos az, hogy ott benn minden hónapra pontosan megszavazzák a bülialétszámot. — Mit? — kérdeztem kissé csodálkozva. — liullalétszfonot, — ismételte

A régi Budapest

Irta: Baedeker

RÉGI EMBEREK

A régi Budapestre emlékezve, a régi budapestiek sziluettjeit is látom.

Az egyesített főváros még nem volt oly népes, hogy föl ne tűntek volna benne' egyesek, akik sajátos megjelenésükkel, régies habitusukkal vagy tulmodern ‘öltözködésükkel, esetleg különös magaviseletükkel könnyen vonták magukra a járókelők figyelmét. Ilyen alakjai a mai Parisnak, Berlinnek és Becsnek is vaunak, — hogy ne lettek volna az akkori Budapestnek, ahol még ötven év előtt kisvárosi módon ismerték egymást a polgárok? Ahol Pnlszky Ferencre mindenki ráismert a rengeteg orráról (ő volt Magyarország és a kapcsolt részek legnagyobb orrgazdája!), Szűcs Pátrira pedig arról, hogy ici-pici volt a szaglószerve? Ahol a fekete Freystátlert (a Jenő pasa bátyját) úgy ismerték mint a vörös Vadnait s a szőke Benedek Aladárt? Ahol Szuipa bácsi (mesterségére gyógyszerész, foglalkozására jótékony férfiú) épp oly közismert utcai jelenség volt mint mmálunk a két Gálffy? Ahol Podmaniczky Frigyes -— a tarka báró — úgy hozzátartozott a Váci-utca dekorációjához mint maga a jó öreg Nagy Kristóf? S ahol egy másik báró — a nemzet bárója — már akkor is öreg Bizay úgy járt-kelt a főváros utcáin mint. ha legalább is polgármester volna?

Ez a jó .úr — kezdjük a sort vele — egészen különös egyéniség volt, aminő csak Pesten teremhetett meg és' ott is csak abban a korban, amelyet méltán lehetne a főváros kamaszkorának hívni. Épp oly kevéssé volt báró mint az a nála sokkal derekabb ember, aki ezt az írásomat a Bácsmegyei Napló nyomdájában szedi. De ő báró. akart lenni, s Ferenc József — nem-tehetett ez ellen semmit. Az ambiciózus férfin t. i, a nevét következetesen akképp irta, hogy a kezdőbetű után következő i-t nagyon kicsire; a legközelebbi zé betűt pedig jóval nagyobbra szabta,' úgy hogy az aláírása ilyenformán festegtt: B. Zay. A be nem avatott ennélfogva báró Zaynak tartották, s mikor egyszer valaki azt a megjegyzést tette előtte, hogy a Zay-k tulajdonképpen grófok, ő olyan módon vont vállat mint egy Rohan, aki tudvalevőleg úgy nyilatkozott, - hogy király nem lehet, herceg nem akar lenni, tehát: Rohan marad.

S mert mindig a nemzetről beszélt s a nagy hazafi szerepét játsza — ami többet hozott be neki mint a - szegény hazának —, lassankint’fl nemzet bárója lett belőle; és senkinek se jptqtt irigyelni tőle ezt a címet, amelyet sajátmaga adományozott magának — a taksák elengedésével. De hogy ne legyek igazságtalan a kevéssé ■ tisztelt. ur iránt, még is fel kell elevenítenem egy nagy érdemét: Balaton-Fiired (ahol a nyári hónapokat töltötte) o volt az, aki a magyar színészet szezóniát évrői-évre megmentette. Q terelte be déiutánönkitjt a közönséget a színkörbe, s e korteskedése nélkül bizony a nyári színtársulatok nem boldogulhattak volna. A füredi teátrumba persze szabad bemejjete volt, de azt gyanítom, hogy a nagyveudéglőben is ingyen kosztolt, a kávéházban pedig potyakávét ivott. Én legalább, aki nem egy nyáron fordultam meg azokbafi az években e fürdőn, a »báró«-t fizetni sohase láttam.

Mert valami római jellem sohase volt ez a »közéleti« alak, de hát a magyarok akkortájt (talán az uj alkotmány fölötti örömükben) . szívesen hódoltak a mindent megértés erényének és — mivelhogy olyan kevesen .voltak — nemcsak az apagyilkosnak, de az olyan ciniku pasanak is, aminő Bizay volt, meg tudtak bocsájtani.

Még öregkorában is - egészséges piros orcáival (amelyeket állítólag annak köszönhetett, hogy egy-egy még véres nyers marhahusszéietet helyezett éjjente mindegyikre), koromfeketére festett és huszárosán kipödrött bajuszával, peckes járásával egyike volt az akkori belvárosi utcai élet légismertebb figuráinak. Örökké a kalapjához nyúlt, amelyet sohase emelt meg, s mindenkinek intet, köszönt.

Legfőbb büszkesége az volt, hogy ő ismert a legtöbb embert az országban, mint Jókai egyik regényalakja, aki kétezer embernek tartozott, mindegyiknek — öt forinttal. Persze az ismerőseihez is úgy jutott mint a bárói címéhez. Úgy »szerezte« őket. Addig köszöntött az utcán ismeretlen, de jól öltözött urakat, amíg azok végre ismerőseivé lettek. Budapesten azzal szólította meg az embereket: í: :

— Ugy-e, a nyáron találkoztunk Füreden?

S ha az illető azt felete !s, hogy soha se látta Füredet, azért a célját elérte, — eggyel több volt' az ismerőse.

Baiaíon-Füreden pedig igy kötött bele a fürdővendégekbe:

— Hiszen mi már ismerjük egymást Pestről!

S ha az Szegedről vágy Erdélyből jött, az se volt baj, — az ismeretség meg volt kötve.S végül több ember köszönt az utcán Bizaynak mint Deák Feréncnek, aki akkoriban szintén jelentős szerepet játszott az országban.

A hangja erősen reccsent, borízű volt, ami bizonyára nem az italtól jött, mert a »báró ur« mint minden igazi kártyás a

szélsőségig józan maradt mindig. De no tartsák öt valami szenvédeimes játékos-, nak. Egész éietét a kártyaasztalnál' (amint ő hitte: becsületes munkában) töltötte, de kártyát csak nagyritkán láttak a kezében, — ő csak kíbic volt, előkelő uraknak és pénzes bácsiknak a kibice, akinek ezért kijárt a szokásos »tiszteletdij.« Némelyek szerint ez volt a főjövedelme, míg mások, akik szépíteni akarták ezt a szubjektive talán nem kellemetlen látványnak ugyancsak csúf életet, azt állították a »báró« becsülete érdekében, hogy valahol vidéken (Holdországnak valamelyik sápadt megyéjében) bérbeadott birtoka van, ahonnan pontosan megkapja minden, évnegyedben az árendát. De a fantasztikus állításhoz hiányoztak az összes dokumentumok...

Mindenesetre örök rejtély marad, hogy ez a minden műveltség, nélküli ember, akinek a társalgása se 'volt elmés,; a jelleme pedig .éppen nem kelthetett tiszteletet, hogyan tudott »szinvonalof' san« megélni évtizedekig egy olyan társadalomnak a körében, amely. erkölcsileg is, szellemileg is magasan fölötte állott, •— ugyanakkor, amidőn olyan nemes tehetségek mint Vajda János, Reviczky Gyula és Komjáti Jenő nélkülözések között töltötték napjaikat egy sok tekintetben bizony az ő nívójuk alatt álló környezetben. Az igaz, hogy azok jellemes emberek voltak, és megkeresni szerették volna a kenyerüket, és nent elkibicelni.

At is tértek egy finomabb jellemre, a kit mint humoristát is a jelentékenyek közt emlegetnek, Bernáth Gazsira. Ez tulajdonképp - még »fégi pesti« ember; volt, mert nem egy egész .esztendővel- Budapestnek a megszületése után már meghalt. De jól esik ennél a nemes és érzékeny léleknél megpihenni a nemzet bárójának léha és sivár figurája után.