Bácsmegyei Napló, 1922. június (23. évfolyam, 149-176. szám)

1922-06-20 / 167. szám

1922. június 20,

BACSMEGYEI NAPLÓ

5; oldal.

Egy medilras*;

Italéiba hipnotizált egy leányt

Kolozsvári tudósítónk jeienti: A ^kolozsvári.klinikák orvosi karát titok1 iátos eset foglalkoztatja. Ecy haláleset, v -aihelynek okára csak; a boncolás fog teljes világosságot deríteni. A rejtélyes körülmények között elhalt inő P. Nagy írnia rendőri felügyelet alatt álló fiatal leány, akinek 'halála ■felett valószínűleg egy nem mindennapi bűntény szálai szövődnek össze. A rendkívüli haláleset érdekes elöz- Wiényei a következők:

Harminehcdárás álom

Kedden. délelőtt a Forduló-utca 17.; Számú házba hívták a mentőket egy gyanús esethez. Á mentők eszméletlen állapotban találták P. Nagy Imiét, aki az éjjelitnuiaíónak fulajdonosnője álíiíása szerint

még hétfőn éjjel elaludt s azóta nem sikerült jeiébreszieni.

Az eszméletlen leányt a mentők beszállították a kórházba, ahol ebben az újult állapotában harminchatóráig feküdi

anélkül, hogy minden orvosi beavatkozás eüenére egy pillanatra is ma gához tért volna.

A női kórház betegei között azonban többen voltak, akik ismerték P. Nagy Irmát, akik némi fényt vetettek, s. leány mély álmának okára. Az egyik beteg, aki sokáig egy fedél alatt éite szerencsétlen életét P. Nagy Irmával, elmondta, hogy a mély álomba dermedt leányhoz állandóan égy ismeretlen medikus járt, aki többször hipnotizálta. Ezek a hipno tlkus szeánszok állítólag a mulató hely vendégei e'ott folytak ie éjszakánkig,

Nyitott szemekkel • a halálba

Miután P, Nagy Irma harminchat éráig feküdt eszméletlenül anélkül, hogy egy pillanatra is sikerült volna mesterségesen magához téríteni, -2 kórház vezetősége beszállította a klinikára.

A klinika osztályorvosa, mikor a leányt meglátta, kijelentette, emlékszik reá, egy hasonló esetből kifolyólag, áréikor szintén órákig feküdt eszméletlenül. Érdekes, hogy a mély álomba merevedett leányt több beteg is felismerte és azt mondották róla, hogy nagyon jó médium és többször szokták hipnotizálni. Miután az a gyanú megerősödött, hogy P. Nagy Irma teayieg hipnotikus álomba merült, beakarták szállítani az ideggyógyászati klinikára, miután kijelentették, hogy ott nincs hely a beteg befogadására, a belgyógyászati klinikára vitték, ahol pénteken reggel meghalt.

Csütörtökön reggel az osztály vezető orvosa rászólt a betegre:

, — Ébredjen fel és nyissa ki a szemét.

A beteg engedelmeskedett a felszólításnak, szemhéjait felnyitotta, de üres tekintetéből és abból a körülménybő!, hogy egy kérdésre sem tudott válaszolni, megállapították, hogy ez nem jelentette még a leány magára eszmélését. Érdekes, hegy egészen halálának bekövetkezéséig nyitott szemekkel feküdt.

A beigyógyászati klinikán minden kísérletet elkövettek, hogy a leányt eszméletre térítsék, de minden orvosi beavatkozás hiábavalónak bizonyult. A feltevéseket komplikálja az a tény, hogy a leány mindvégig, halálának bekövetkezéséig szabályosan láleyzett és szívműködésében sem észleltek .különösebb és feltűnőbb zavarokat, A

beigyógyászati klinika «fosainak nér zete szerifit talán nem hipnotikus álom, hanem álomkárság okozta halálát. Ennek azonban ellentmondanak azok a vallomások, melyeket a leány társai adtak le, akik szerint valószínűleg a hipnotizőr medikus ringatta örök álomra

a szerencsétlen leányt, aki ma már a boncasztalon fekszik, hogy1 halálának valódi okát kiderítsék. A különös és homályos halálesetbe a rendőrség is bele fog avatkozni és nyomozást indít az ismeretlen Svengalí után, aki örök álmot parancsolt a szerencsétlen médiumára.

R suboticai titkos költők

Rz inasgyerek költők

Azt hinné az ember, hogy az arcuk sápadt, álmodon nagy szemükben titokzatos erők beteges lángjai égnek. Nagy csapzott hajuk lobog a szélben és kis nyomorlakások éhes lakói. Nem ilyenek, egy sincs közöttük ilyen. A munkapadok melleit, az építő állványon, egy fényképészeti műterem szalonjában találtam őket. Egy pillanatra, vagy egy kis negyedórára abbahagyták a munkát és zsebükből előkerültek a gyűrött papírok, ákombákomos betűk görbe sorai. A vágyak cimborasszója: hegy a nyomdafestéket meglássák a lopva összetákolt versek és egyéb írások, beteljesülve látszott előttük. A titkos írók szektája, a mely pislogó iámpafény mellett, rosszul hegyezett ceruzával öltözteti szavakba a lélek primitiv muzsikáját, messze kék ködökbe hidaló tervekkel jár, hogy egyezer mégis sok meghallgatója lesz mondanivalójuknak. Akikkel én találkoztam, primitív egyszerű emberek, indulásukban, amelyet az alkotó erő mimmel t vagy született tüze hajt, van valami megcsodálni való. A fizikai munka vértevő óráinak ellopott kincsei ezeknek a verseknek és prózai írásoknak csokros gyűjteménye.

A kömives inas

Tizennégy esztendős. Az első versét két évvel ezelőtt irta. Akkor több ideje volt, nyugodtabban húzódhatott el otthon a kuckóba s megnyálazott plajbásszal szebb sorokat róhatott össze.

E dal foszlányát hagyom emlékképen,

Élt és meghalt egy poéta régen.

Kit senki sem ismert, a dal!

Kinek emlékét őrzi ez.

Solamen miserum

írta: Bcőekzr

Egy barátomat -<• nevezzük Janinak, pedig nem így hívják — az utóbbi időkben sok szerencsétlenség érte. Férfias megadással és keresztényi türelemmel viselte balsorsát s í panaszaival vajmi kevésszer zaklatta as embertársait, de egyszer-egyszer mégis kitört bánatos leikéből a méitatlankodás szomorú sóhaja és ilyenkor erélyes hangon szidta a kegyeden Végzetet, amely ily megpróbáltatásokat mért rá. Egy ily kifakadása alkalmával valaki azon' már egyáltalában nem szokatlan módon próbálta vigasztalni, hogy felsorolta egy sereg ismerősünket, akikre épp oly kevéssé mosolyog a szerencse, mint őrá, s végül idézte a banális és állítólag Aésopustól eredő mondást, amelyet latinul, magyarul és sok egyéb nyelven mindennap ezerszer hallani: soíamen miserum socios habuisse malomra. (A szenvedőknek vigasztalás az a tudat, hogy osztályosaik vannak a bajban.)

Jani szótlanul hallgatta sorsüldözőtt társainak a névjegyzékét s azok különböző szerencsétlenségeinek a lajstromát, s úgy látszott, nem szándékozik tovább - tárgyalni a siralmas témát. De mikor a latin citátum régisruert szavait hallotta, kissé felélénkült, de boszus is lett, és méltatlankodva a következőket válaszolta:

*

Édes barátom, ne gondold, Hogy minden mondás: szinbölcsesség, amelyet a jó öreg Büchmannból vagy a derék Tóth Béla Szállóigéiből lépíen-nyomon idézgetnek. Én például sose tettem a magamévá azt a maximát, amelyet most hallottunk tőied, s nem vagyok képes elhinni, hogy az ember kevésbbé szerencsétlen, ha tudja, hogy más se boldog. Ellenkezőleg: mindig 'azt hittem, s most is vallom, Hogy csak fokozza az elége— Petőfitől—Kassdhig

A költősors. sirasos megérzése zoaiancosodik ki ezekből a sorokból, mert már akkor kinyújtotta felé csontölelését az élet és hívta a munka, a kenyér.

K. P. tizenkét esztendős kis fiú körn ivesinas lett A hóna alatt Petőfi könyvével megindult a magas állványok felé és reggel hat órától késő estig a követ hordta, épített másnak. Azt mondja, hogy azóta csak este ér rá egy-egy verset imi. Azóta sokat változott a világ, Egyszer a déli korzón egy asszonyt pillantott meg. Azóta orrában érzi libegő selyem ruhájának illatát és a- lant Húrjai uj nótákra húroztak.

Eltemette a szivemet egy bájos szűke lány Nem törődik az ö szive, szivemnek a tépésén Meri nincs szive, nincsen szive néki,

De most kacag szivemnek kínos bubáaatán Fájó szivem bubánatait kőszive nem érzi Ha a bánat néma éjszakáján:

A szivemet, a gyötrelem halálosan tépi.

K. P. kőműves inas itt megtorpant, a

korzó „bájos lénye“ elűzte szeméről a gyerekes mélyjárásu álmot és dalaiban hívja a halált.

Szivem, szivem hasadj meg már,

A szerelem hogy kiszállhasson /

A szivemre már csak az örökös bánat vár, De még csak egyet kiálthasson „Meghaltam egy gonosz lényért hiába !u

K. P. vastag füzetében végig a szerelem siratása van attól a naptól kezdve, aipikor a „bájos lényt“ meglátta. Nem tudja elfelejteni. Azóta kottát is megtanult írni. Zenéi is szerez a verseihez és az is szomorú, bánatos a bájos lény

detíenségünket, ha látjuk, hogy mások is szenvednek, talán érdemtelenül is, s talán még fokozottabban mint mi. igen, valamely tömegszerencsétlenségben venni részt, kisebb bajnak látszik (s kevesebb fájdalmat okoz), mint egyéni csapást viselni el, — s ha az egész város leég, talán nem esek annyira kétségbe, mint ha a tűzben csupán az én házam pusztul el. De csak a házam megsemmisülésé fölötti fájdalom lesz kisebb,' mindén egyéb fájdalmam csak annál kínosabb lesz, mert hiszen a polgártársaimnak, a barátaimnak, sok jó embernek hasonló vagy még nagyobb baja történt mint énnekem. Akinek a fia a népek csatájában százezredmagáyal esik el, talán kevésbbé siratja az irgalmatlan háborúnak ezt az áldozatát, mint ha például párbajban hullott volna el vagy valamely sorvasztó betegség öli meg. A.tömesszerencsétlenség — árvíz, tűzvész, háború, vagy járvány — könnyebben szenvdhctő el, mint az egyéni •.tragikum s valamely különleges személyi sorscsapás. Igen, ha sokan simák velünk, akkor kevésbbé keserűek a könnyeink, s a magunk egyéni fájdalma egy 'árnyalattal kevésbbé lesz kínos, — de annál nagyobb a bánat és keserűség, amely elfog ben* niinket, ha sok száz vagy főbb ezer em-»beftestvérünknek a miénkhez hasonló szerencsétlenségét kell látnunk.

Micsoda szívtelen pasas lehet az, akinek az szolgál vigasztalására, hogy más is szenved! S ha nagyon le is züllött újabban az u. n. kulturemberiség. mégis remélem, hogy nem igen sok ilyen ftría szerzet találkozik... Akkor már inkább hiszem, hogy a vallásos ember — mint Hieb is — azért nyugszik bele a Sors minden kérieihetetlenségébe, mert bízik az isteni Gondviselésben s fölteszi Róla, a Nagyról, az Igazságosról, a lóról;' hogy nem ok nélkül küldött csapásokat reá s hogy a boldogtalansága az ö nagy és erélyes hatalmánál fogva

kensényszivüségénik eípsnaszolója.

Van egy . prózai írása K. P.-nek. „Tisztelt Nagysád“-dal kezdődik. Ezekben a sorokban, nagy szomorúsággal ébred.tu-,

datlanságára és aNagysághoz fordul, •hogy segítse hozzá, a tudomápyhoz, hogy nagy ember legyen és, mint ilyen szeressé.

„Nem vagyok oka, ka nem akad szánakozó, ki megmentsen a tövisektől, aki eljuttasson a tudomány forrásához, kezembe adva elveszet kejhemet, hogy én is menthessek a tudomány vizéből, hogy továb haladhassak ösvényemen a kitűzött cél felé. Karddöfésként hat az is a szivembe, ha nem juthat előbb a tudomány forrásához az előtte lévő megfordulva ellöki magától, hogy ne részesülhessen a tudomány vizéből.' Szivem mar a vérpadon áll, ahol a' „Gőg“ uralkodik, mint rémséges hóhér villogó kardjáról a kitaszítottak vére csepeg és kajáa mosollyal készül az én szivem kivégzésére.“

így szól ez a prózai írás, de a vége felé már lázadás van: „Egyszer azért mégis mi is fel fogunk tűnni a mai" világ rosszinü forgatagában. Akkor asszonyom, nem könyörgök, de megbocsátok.“

K. P. eddig csak Petőfi költeményeit olvasta, máshoz még- nem juthatott. Pedig nagyon szeretne sokai olvasni, de sem pénze, sem ideje nincs ahhoz, hogy avval töltse az idejét. Neki dolgozni kei! és bizony este már nagyon fáradt. Vasi egy nagy kívánsága, csak arra kér.i a Múzsát, hogy erőt adjon célja elérésére, mert nagy ember akar lenni. Prózai írását igy fejezi be:

„Egyszer fel fogok tűnni a világ tarkaságában, mint egy nagy bolyongó alak. Kézcsókos üdvözlettel Az irgalmatlan sors egy szenvedő áldozata.“

Aki még Petőfinél tart

Ennek van a szemében abból, amit láznak hívnak. O maga sem tudja szerénykedve, akadozva olvassa fel a verseik Ismeri a magyar modern írókat, de a hatvanas évek Petőfi utánzói gyakoroltak rá hatást. Tiszta ritlimus érzék az acélosan ősszecsendiilö sorok nagytechnikai készségről tesznek tanúságok

méz jóra fordulhat. De megvigasztaíódni azon, hogy nemcsak mi vagyunk betegek, szegények és nyomorékok s s nemcsak mi vesztettük cl a szép fiunkat a háborúban, hanem a szomszédunk, a rokonunk, a barátunk is hasonló sorsban sínylődik, bizony sivár iélekre vall s nem igen bizonyít egyebet, mint hogy örülünk a más bajának azzal az öncsalással, hogy azért örülünk vele, mert kevesbíti a miénket. Öh, a te bajod, ember, nem lesz azzal kisebb, hogy nem egyedül szenvedsz, valaminthogy a boldogságod se lesz kisebb attól, hogy mások is boldogok. .Mert ha igaz az Aesopus óta olyan sokszor citált mondás, amelyet rámolvastái, akkor igaznak kell lenni — ha ti i. van még logika a világon — annak a másiknak is (amelyet még nem mert senki hangoztatni), amely szerint lehangoló a szerencsésekre, hogy az életnek a napos oldalán nemcsak ők egymagák sütkéreznek. Nem, nem, ha morális lények vagyunk, akkor a mások sorsától függetlenül viseljük el a magunkét :s a balsorsunk nem lesz kisebb, ha yiz-í sokakkal együtt szenvedjük, s a boldogságunk se csökken, ha az nem a iiii kizárólagos szabadalmunk.

Bizonyára távol állott főied minden sértő szándék, midőn azzal akartál enyhíteni a fájdalmon, hogy a mások élete sé merő farsang, de mégis ’szinte sértett. Aki igazán ember, ember az antropológián túl és az evangéliumon innen, aki emberségesen gondolkozik és érez, ázt bem lehet igy vigasztalni. És én azok részére, akik vigasztalást találnak abban a tudatban, hogy mások is —1 talán vigasztalhatatlanul boldogtalanok, a következő maximát jegyeztem föl:

Megérdemlik a szerencsétlenségüket* akiket a mások szerencsétlensége megvigasztal.

Azt hiszem, van. annyi morál benne, jnint az Aesogusébán,. '■ >