Bácsmegyei Napló, 1922. június (23. évfolyam, 149-176. szám)

1922-06-18 / 165. szám

1922. junius 18.

BACSMEGYEI NAPLÓ

9. oldal

A Nemzetközi Olimpiai

Bizottság közgyűlése

ä párisi olimpiai játékok előkészítése

Paris, junius 10.

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság junius 8-iki harmadik és negyedik ülésén elfogadták Brazília kéréséi, amely ötven éves fönnállásának emlékére versenyeket rendez. Ezeket a játékokat négyévenként ismétlik meg a latin Déiamerika egy-egy fővárosában „Amerikai Latin Játékok“ címen. Írország nemzeti függetlenségének elismeréseként külön képviselőt kért. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság hozzájárul és az ir szövetség képviselőjét tagjául választja.

Az ülés főtárgya Franz Reichel, a francia Nemzeti Olimpiai Bizottság főtitkárának előadása volt, aki az 1924-iki VIII. olimpiai játékokat ismertette. Előadásának első részében az előkészületeket részletezte, majd áttért a pénzügyi nehézségekre. Ami a technikai részt illeti, végérvényesen elhatározták, hogy a játékokat a „Racing Club de France“ colombesi pályáján rendezik, ott épül meg a Stadion, melynek kész tervezetét is bemutatta. Körülötte terül el a pavillonszerü barakváros, ahol a versenyzőket nemzetek szerint helyezik el. A játékok 1924 junius utolsó hetében kezdődnek és körülbelül julius 23 ig tartanak. A Stadion 60 ezer néző befogadására készül és 500 páholya lesz. Az úszó*, evezős- és yachtversenyeket a Stadion tőszomszédságában levő csendes Szajna vizén bonyolítják le. A kard-, épé- és tőrversenysk a szabad ég alatt a tenniszpályákonr lesznek, melyeket tízezer ember nézhet végig. A lovasversenyek Bagatelle-ben, a célíövés He de Segiunban (a Sajna egy kis szigetén Paris alatt), az ökölvivás a y&nniszpályán valószínűleg mesterséges világítás mellett, ha a

Pl régi Budapest

Irta: BREOEKEK

R rnagyaroscáá uáros

Dtóbbi írásom arról a harmóauis ^gyüttmükédésről és ama pártközi egyetértésről szólt, amely az egyetemi ifjak feivét — minő csodás rege! — betöltötte. A lelteknek ezt az összecsendülését nem idézhette elő csupán a naiv fiatalság b&rátságrajongása és szeretetvágya, — resize volt abban egy oly szempontnak is, amelyet alig .érthet meg az, aki mai távlatból tekint vissza az elmúlt félszázadra s különösen annak induló kezdeteire. Budapest akkor még nem volt minden izében magyar s mi azt hittük, hogy a magyarság egyik nemzeti szigetére: az egyetemre, a magyarosodás és a magyarosítás terén nagy föladat vár. Valószínű, hogy túloztak a jelentösögünket, — a nemzet csak azt várta tőlünk, hogy tanuljunk szorgalmasan s nem rótta ránk azt a küldetést is, hogy az ország dolgával Vesződjünk, de mi fiatalok voltunk s ez i— megmagyaráz mindent. Éreztük a kötelességet, hogy a németes Pestből s a svábos Oien-böl magyar metropolist csináljunk s a magyar nyelvnek és a nemzeti kultúrának épülő templomához mi is hordjunk néhány talicska téglát vagy homokot. Akkoriban alakult a »Tudományéi Műegyetemi Olvasókör«, amelynek első elnöke Zdvodszky Károly volt, aki később : Széchy Károly néven ismert és becsült munkása lett az irodalomtörténetnek. A következő évben a lelkes Visi Imre lépett az örökébe, a későbbi lapszerkesztő s a Józsefvárosnak népszerű képviselője, a-legpompásabb ifjúsági, szónok, aki csak képzelhető. Öt Fenyvessy

nemzetközi szövetség megengedi, — ha nehézségeket támaszt, akkor Parisban a Trocadcroban vagy a Cirpue d'Hiver-bén, a labdarúgás és kerékpár Parisban, az öszszes pályákon és végül a téli sportok Chamonix-ban lesznek.

A IX. és utolsó záróülésre megérkezett Olaszország hivatalos meghívása Rómából, mely a NÖB-ot 1923-ban XXIV-ik összejövételére meghívta Rómába. Az utolsó ülés különösen két fontos tárggyal foglalkozott. Az egyik a vándordijak kérdése volt. Az eddigi hét oümpiászon a vándordíjak olyan tömege gyűlt össze,

«S <**-*.»'*

hogy már lehetetlenné vált a muzeális kezelés. Két javaslat volt. Az egyik a laussannei olimpiai múzeumban akarta az egész gyűjteményt véglegesen elhelyezni, a másik szerint a tiszteletdijakat a győző országnak, az illető ország kormányának kívánságára és költségére, négy évre ki lehet adni. Az Olimpiai Kupát, melyet báró Coubertin a legszebb haladást mutató ország díjazására alapított és amelyet 1913-ban a Magyar Atlétikai Club nyert el — ez alkalommal a spanyolországi Caíaloniai sportszövetségnek ítélte oda.

egy év

múltával . . .

A virrasztóit éj itt sokkal sCiéiebb,

A robotos nap sokkal hosszasabb,

A szegénység itteu sokkal szegényebb S a sótlan kenyér sokkal sátlanabb!. . .

Ezeket Írja egy expatriált magyar ember, egy poéta, Uzoni Zayzon Béla arról a kálváriáról, aminek kényszerű részesei mindazok a magyarok, akik szülőföldjüket itt hagyták, balga hittel, félrevezetett lélekkel a kivándor lók koldustarisznyáját magukkal cipelve expotriáltak.

A Sepsiszentgyörgyön megjelenő „Székely Nép“ tárcarovatában jelent meg egy versciklus, zokogó, bánatos, nosztalgiás versek, merő kétségbeesés, leplezetlenül őszinte hangok, amelyeknek kétségbeejtő sírása a repatriált magyarság megrázó tragédiáját tárja elénk.

A verstani vagy költői szempontból igénytelen versek a hangjuk. megrázó igazságának az erejével, őszinteségével a nagy nyilvánosság .elé kívánkoznak, mert a magyarságnak még ma is igen jelentékeny száma csalóka délibábok megejtő varázsa és ostoba

Ferenc követte az elnökségben, igen szeretetreméltó fiú, aki már akkor is kész —ügyes ,és leleményes — politikus volt, s mindhárman erősen színezett nemzeti programmal kormányozták az egyesületüket, amelyből nem egy szép akció rohant ki a különben is lázasan vibráló fővárosi életbe.

Ha ebben, az egyesületben s egyebütt talbectltük is a magunk kis szerepét, bizonyára nem túloztak a magyarosodás

fontosságát e nem dicsekvés, hanem csak száraz tényállapitás, ha leszögezem, hogy a hetvenes évek egyetemi polgársága az uj Budapestnek a nepszeti toalettjéhez, a nyelvbeli transzíiguráeiójához észrevehetőig hozzájárult. Az egészséges vidékről elhozott- ősfoldszag és hamisítatlan magyar nyelv, a kedves székely szó s a meleg tuladunai tónus, üdítően hatott a beamier-, purger- és handléváros német mondatoktól visszhangzó utcai életére s a pár ezer • diák harsány magyar szava fölírissitette a sváb városrészeknek unalmas petyhüdtségét és sikerrel — bár nem minden lárma nélkül — terjesztette, mindenfelé a nemzeti gondolatot. Lehet, hogy néha (s ■ talán mindég) szerénytelenül hangzott idegen füleknek ez a tüntetőén hangsúlyozott beszéd, de elértük azt vele, hogy abban az arányban, amelyben a magyar beszéd hangosabb’ lett, a német egyre halkult... Nem, volt örvendetes, hogy e nyelvoperáció,ra rászorult a magyar főváros,, de öröm volt, hogy e telkes fiuk vállalkoztak rája.

A főváros magyarosodása-az alkotmány füléledésekor, már 18fI7-bcn megkezdődött, de csak akkor indult meg programm.szerüleg, amikor a három városból összegyúrt Budapestnek a polgárai, a német-.

A Kolozsváron megjelenő Újságból, a magyar demokráciának e harcos orgánumától vesszük át a következő cikket:

propaganda hatása alatt repatriálni készül. A Pesten élő erdélyi poéta becsületes, őszinte szava szóljon az erdélyi magyarsághoz :

Az c lázkodás itt sokkal alázább, Hajlongva fukar koldasbér után,

Léha nevelők közt itt sokkal fájóbb,

Hogy mi szenvedni tudunk már csupán...

Scklazl nehezebb a kint altatgatni, Hazudva, hogy tán még lesz jobb napunk, Sokkal könnyebb lett volna ott meghalni, Mint itt Hőknek gúnyolni magunk l... .

íme, a vagonlakók megrázó keserve, a délibábokból való kiábrándulás tragikus feljajdulása. íme, e hallgatag vád, a kétségbeesett becsapottéiig kínzó mardo3ása: léha nevetők közt itt sokkal fájóbb ... A zsidóüldözés Európa botrányasztalán fekszik, a numerus klauzusról Amerikában is tudnak, de a kurzuskormánynak — és nem Magyarországnak — sokkal kínosabb és arcpiriióbb szégyene, hogy a kivándorolt magyar középosztály igen számottevő része ma is vagonokban lakik és leírhatatlan nyomorban és kétségbeesésben keli élnie . . .

Itt nincs mentség, itt nincs ki* buvó, nincs kimagyarázkodás, mert a mindenkori magyar kormánynak vagy a repatriálást megkellett volna akadályozni, de ha ezt nem tette, ha felelőtlen elemek titkos, ostoba és veszélyes propagandáját nem tudta vagy nem akarta megakadályozni, ha nyíltan, felelőssége teljes tudatéban a magyar tisztviselőket nem szólította fel a hivatalban való megmaradás! a, ha a repatriálást nem tudta vagy nem akarta megakadályozni, akkor a jóhiszemű, heorikus cselekedeiü repatriáló magyarságról gondoskodnia kellett volna, gondoskodni úgy, hogy még ma is s szerencsétlenek egy része ne vagonokban sínylődjék, amikor konjunktúra lovagok, különiíményi hatalmasságok, üzletszerző, láncos-vásáros kufárok nyolc-tíz szobás lakásokban pöffeszkednek.

A repatriált, illetve expatriált tömegeknek a lelkiállapotát, szomorú helyzetét minden kormánynyilatkozatnál jobban festik alá Uzoni Zayzon nosztalgiás versei, amelyek intő példák is arra, hogy a szülőföld szereícíe, vonzó ereje, mindennél hatalmasabb emberi ösztön. Letagadhatatlan, kitör ülhet ellen, ötök vonzódás és lehet bármilyen kínos, lehet a megalázkodások örök láncolata, azért a szülőföld halálos szeretete mindennél nagyobb :

Mint sasiakla bércek büszke fenyőszála, Melyet koporsónak kijelölt a balta;

Mint kéklő havasok egyszerű virága, Melyet átülteinek nagyvárosi parkba;

Mint fáradt, viharvert, tépett szárnyú fecske, Mely az ablakon át a szobába rebben: Úgy pusztai, úgy hervad, agy vergődik már itt A testem, a lelkem), . .

Egyszerű sorokban nagyszerű, heroikus tragédia vonaglik. A csalódottság, elkeseredés fájdalmas hangja int minden magyart arra, hogy a változott viszonyok között is szegényen, elhagyatva, fájdalmas tusakodásban és küzködésben, de mindhalálig ragaszkodjék az ősi röghöz, a szülőföldhöz, meri Ül élajkuak is, érezni kezdték, hegy az ország fővárosának nemzetibbnek kell lenni, mint amilyen a három város legmagyarabbja volt s hogy csak akkor van komoly létjogosultsága, ha. épp olyan magyar lesz, mint amilyen francia: Paris s aminő olasz: Róma. ötven, év előtt ez a processzus már folyamatban volt, de még túlsók német cégtábla, ékeskedett a boltok fölött. E folyamattal párhuzamosan megindult a nevek magyarosítása is, de abban az időben, amelyről ez emlékek szólnak, mée több volt a cégtáblákon a Kohn mint a Kovács s a Müller mint a Molnár, a Lipótvárosban pedig a keres, kedelcm — főleg az cn, gross-üzlet —. s benne a levelezés meg a könyvvezetés majdnem teljesen németül ment. De amint a hazaíiság és vele a magyar nyelv divatba jött, nagyobb virtus lett mingyárt hibásan beszélni magyarul mint kifogástalanul németül s a kereskedelmi világ is gyors tempóban vett föl magyar köntöst. A csaknémetül beszélő apák kezdték nem érteni a fiaikat, akik csak magyarul társalogtak s a leányok, akiknek az anyjuk még Gustav Freytagot és Kari Gutzkow-oí olvasta, már Jókaiban gyönyörködtek csillogó szemmel.

Az újságok is ebben az . irányban »izgattak« s az ö propagandájuk is eltüntetett nem egy német fölirásí, plakátot, firmatáblát a németes városrészekből, különösen a- szívesen magyarosodó Királyutcából és vidékéről, de talán még intenzivebb hatást gyakorolt a .kommerciális élet föllendülése s az üzleti forgalom megélénkülése, amely Budapestet . nemcsak a politikai és kulturális, életnek, de a gazdaságinak és. kereskedelminek is a középpontjává tette: HétröLhétre többtöbb kiskereskedő jött a vidékről a Brüder- Biaü-eéghez meg Schnitzler és Karíür.kslhez portékáért s bár ezek jobbára zsidók (vagy ahogy még akkor kiméietesea mondták: izraeliták) voltak, mégi3 magyar jónapotkivánással köszöntöttek be a. kézmü- és rövidáru-nagykereskedésekbe s igy Ok is segédkeztek abban a munkában, amelyet úgy lehetne hívni: Budapestnek magyarra fordítása. S teljes objektivitással kell e helyen minden ellenkező ferdítéssel szemben konstatálni, hogy ez a sokat szidott faj magyarosoűott el a legszívesebben s a leggyorsabban s lett aztán maga is lelkes és fáradhatatlan apostola a magyarosításnak.

A hivatalos Budapest természetesen éppen oly magyar volt már akkor mint rna. Magyar szellemű és szittya érzésű férfiak ültek a városházán, de e jó urak —•. akiket »Stađtherren«-nek nevezett a pesti polgárság — annyiból még a német idők, a Rottenbiller-korszak, maradványai voltak, hogy német nevet viseltek. Az egyesitett főváros első főpolgármesterét Ráth Károlynak hívták, de minden egyéb magyar volt rajta: a hosszú bajusza, amely elég lett volna Petur bánnak, a gyakran fölhúzott díszruhája, jó alispános, kissé pózoló szóejtés,e sőt a toasztozási manirja, is. Ez az a halhatatlan férfiú, aki az »emberi kor legvégső határát: szállóigévé tette, mert minden felköszöntöjét — é3 hányat mondott a régi jó bankettvilágbsn! — ezzel fejezte be. Akik ma lemosolyoglák ezt a rudimentumos frázist, talán nem tudják, hogy benne az öreg i-Ká-i roly bácsi« jészive nyilatkozott meg, amely .nem tudta elviselni a gondolatát se. annak, hogy valaki azok közül, akiket 5 tisztelt, ne éljen ezen késő korhatáré