Bácsmegyei Napló, 1922. május (23. évfolyam, 120-148. szám)
1922-05-04 / 122. szám
Román költő az erdélyi magyarság védelmében A „felfuvalkodott és bosszúálló levanfínizmusu ellen A vornan parlamentben nemrégiben először szólalt fel Uj-Románia magyarságának egyetlen képviselője, Bernády György. Felszólalását a román nyilvánosságban annak idején vegyes kommentárok kisérték. Feltűnést keltett azonban, hogy a bukaresti Adevoru! hasábjain Isac Emil, közismert román publicista, ki a háború előtt élénk összeköttetést tartott fenn a magyar progreszsziv körökkel és cikkeivel sokszor kereste fel a budapesti Világ cimü napilap hasábjait, melegen védelmére kelt Bernádynak. Isac cikkében kifejtette, hogy egyáltalában nem egyezik meg Bernády konzervatív politikai hitvallásával, azonban figyelmet kér számára, mint Románia két millió tfőr.yi magyarsága egyetlen képviselőjének a román parlamentben. Szerinte csak ott kilátástalan minden irredenta, ahol minden állampolgár joga törvényileg van biztosítva. Nem közömbös, hogy a magyar kisebbség sorsáról velük vagy nélkülük határozunk, Isac cikkének befejező részében pedig megtámadja „azt a felvuvalkodott, bosszúálló levantinizihust", mely bizonyos közéleti tényezők és sajtóorgánumok állásfoglalását e kérdésben jellemzi. Isac Emi! állásfoglalása több magyar újságban igen szimpati kus megbeszélés tárgyát képezte. Szemmel látható, hogy még a reakciósabb irányzatok is örömmel üdvözölték ezen első, a magyar kisebbség érdekében emelkedett román hangot. Isac Emil cikkének fogadtatása élénk ellentétben éli azzal a magatartással, melyet !sac Emil mai ünneplői a román publicista magyar közéleti szerep lésével szemben tanúsítottak. Még 1922. május 4. BACSMEGYE1 NAPLÓ 5. oídal sokak emlékezetében van, hogy mint vádoltak meg a. Világot és a köréje csoportosuló politikusokat hazaárulással azért, mert az „oláhokkal cimboráinak*. Magával, Isac Emillel szemben pedig a Budapesti Hírlap tájékáról szenvedelmes és becsmérlő támadások hangzottak el. Ez az uszító nacionalista újság akkor Isac nevének gondos filológiai elemzéséből kiindulva kiderítette, hogy Isac zsidó, mialatt a legkompromittáióbb ténykörülményt vélte felderíteni Isac működésének lehetetlenné tételére. Azóta azonban úgy látszik változott az idők járása. Ma már azokban a körökben is jólesik a pártatlan állásfoglalás, ahol azelőtt mérgezett tollal küzdöttek ellene. A tanulság azonban megkésve érkezett. Habsburg Károly eladta a családi ékszereit egy párisi ékszerésznek —* A pénz propagandacélokra ment el — A Habsburg-vagyonnak tekintélyes részét tették az uralkodó úgynevezett „családi ékszerei" melyeket részint az uraikodöpár tartózkodási helyén, részint pedig á bécsi Burg „5chaízkammer“-jében őriztek, de természetesen elkülönítve a kincseskamra muzeális jellegű darabjaitól. A családi ékszereket *— mesés értékű drágaságok, melyeket a Habsburg-ház uralkodói ága hosszú évszázadok alatt gyűjtött össze — a forradalom kitörésekor Károly és Ziia természetesen magántulajdonuknak ekinfették s igy természetes az is, hogy az uralkodópár az értékeket magához vette Károly — aki az összeomlás után számított arra, hogy elöbb-utóbb el kell hagynia Ausztriát s aki nagyon jól tudta, hogy az a hit, mely szerint Ferenc József a londoni Angol Bankban helyezte volna el a családi vagyon egy részét, nem igaz — mindent elkövetett, hogy magánvagyonának mozgósítható részét idejekorán biztos helyre juttassa Így sikerült neki nem sokkal a Torradalom után két magyar állampolgár segítségéve! aranykészletét — amit 18 millió koronára becsültek — Svájcba juttatni, a családi ékszereket pedig magához venni; ezek Eckartsauban voltak mindaddig, amíg az angolok ét és csa iádjét különvonaton külföldre nem vitték. Ezen a vonaton vitte ma gával Károly podgyász gyanánt a kincseket is, melyek igy angol lobogó védelme alatt kerülték el az osztrák határvizsgálatot. Svájcban az ékszereket a Svájci Bank páncélszekrényében helyezték letétbe) Készpénzének elértéktelenedése és a viszonyok rosszabbodása azonban csakhamar arra késztették, hogy köicsönt vegyen fel az ékszerekre. Károly, de különösen a királyné nem akartak az ékszerektől meg válni, s bíztak sorsuk hamaros jobbrafordultában, azért fordultak először zálogházhoz. 1921 január 6-án a király megbízásából báró Steiner Frankfurtban megállapodott egy külföldi céggel, amely az ékszerekre tekintélyes font-köl csont adott. Hogy ez az összeg mekkora volt, azt nem lehet biztosan tudni, ds valószínű, hogy sok ezer angol fontról volt szó, dacára annak, hogy az ékszerek továbbra íb a király letétként a Svájci Bankban maradtak. Sajnos, ez az aránylag tekintélyes összeg sem tartott sokáig. A királyi család ismét megszorult pénz dolgában, s ekkor Károly nehéz elhatározás után, de úgy döntött, hogy az ékszerektől végképpen merrváUik. Ekkor megbízottja a legtekintélyesebb párisi ékszerészeteket lépett érintkezésbe, akik közül azegyik, Bienenfeld, valóban meg is vette a nagy müértékkel és még nagyobb családi tradícióval bird ritka kincseket. Bienenfeld, aki nemrégiben a volt monarchia területén járt, ezt az értesülést meg is erősítette, amiből a kis-antant azt az impressziói merítette, hogy Károly vagyonának ezt a részét propaganda• célotokra fordította, illetve azoknak rendelkezésére bosájtotta, akik érte dolgoztak, mert egyszerű életmódja mellett különben nem költhetett volna ei ekkora összeget oly [rövid idő alatt. „Tiszamenién“ —1 Lovász Pál verseskönyve — Lovász Pál nagyon ügyes és tagadhatatlanul jól müveit irodalmi ember. A versek, amiket ebben a kötetben nyilvánosságra hozott, linóinak, csiszoltak. Szinte mérnöki pontossággal rendezettek. A szavak, amiket sorokba állított, absolut irodalmi tónust jelentenek. Minden verse — a legigényesebb esztétikai fül számára is — hogy úgy mondjuk — harmonikusan hangzanak. Sehol sincs disszonancia, kitörés: ezek a versek igazán szépek, igazán jók, csöndesek, hangulatosak, amikre még készakarva sem lehet valami esztétikai bűnt ráfogni. Az egész könyvön az első pillanatra meglátszik, hogy szerzője nagyon jól ismeri a nyugatos költőket, a franciákat, a németeket, az olaszokat, a parnasszistákat, a szimbolistákat, a modemeket és szereti Adyt, Babicsot, akiktől sokat tanult és akiknek irodalmi munkásságát nagyon jól tudja kamatoztatni. A Tisza mellől, Tiszáról és idevalósi témákról, tanyákról, halászokról, pásztorokról és egyebekről Lovász Pál nem népdalszenien ir, de párisi eleganciával, a modem esztétika minden parancsát hűen betartón egy pallérozott irodalmi' intellektus precizitásával, ötletesen és tudatosan. Lovász Pái tisztában van azzal, hogy mit jelent a forma erőssége és azt is nagyon jói tudja, hogy a Tisza mellett is lehet jó verseket írni. Film és színház Berlin, április végén. Berlinnek harminc színháza van, a szezon rossz, tehát az igazgatók nagy erőfeszítéseket tesznek, hogy közönséget toborozzanak a színházukba. Mi jut eszébe egy német színigazgatónak, ha nagyon megerőlteti a fejét ? Előadatja „Faust“-ot. Aztán egy Ibsen-ciklust tervez. Vagy a másik végletbe csap s a tizedik Vemeuill-darabot játszatja. Hiába minden, — a színházak műsora mégis sivár s igazi esemény, ahová tódal a közönség, egy-egy nagy filmnek a premierje ... Itt tartunk. Jobban mondva Berlinben is elérkeztek oda, ahova a nagy nyugati városok már sorra eljutottak. Az igazi esemény a nagy film premiere. Égy uj Griffith-filmrőí Newyorkban többel beszélnek, mint a többi színházról együttvéve. Az utolsóelőtti Griffith-darabot, a »Way Down Eas“-et (Ut kelet felé) két esztendő óta játszók Newyorkkan, rendes színházban, rendes színházi helyárakkal. És ha be kell vallanom, newyorki tarka, felejthetetlen, hires, érdekes színházi estéimnek egyik legnagyobb eseménye volt a „way Down feast“. Filmhamupipőke kinőtt a cipőiből s ragyogó ifjú Szépségében odaáüt idősebb testvérnénje, a Színház mellé s elhódította tőle udvariéit . . . Ócska, elcsépelt dolog volna, színház és íifm között párhuzamot vonni, egyiket a másik rovására dicsérni, azon vitatkozni, árt-e a film a színháznak (nem árt). A tények beszélnek. És a tények azt harsogják, hogy az uj művészet, az emberiség legfrissebb szórakoztatója, Ä feltalált uj játéka szélesebb töe és erősebben, hat, mint ,a régi tradicionális színház. És miért mondom, hogy a szélesebb tömegekre ? Nem-e saját magunkon tapasztaljuk az óriási változást, attól kezdve, hogy lenéztük, semmibe se vettük, alacsonyrendünek tartottuk, évekig meg se néztük a filmet, -addig, amíg most lázas figyelemmel követjük fejődésének minden újabb lépését. Mert még alig művészet a film, de már legalább fellobogott előtte az ut, melyen a legmagasabb művészetig fog haladni. Most már tisztában vagyunk jelentőségével. Tudjuk, hogy mig egyrészt o'yan szórakozási eszközt talált benne a világ, amilyenre eddig példa nem volt másrészt ez az az ezerarcú tükör, melyben a világ, az élet, az ember megdöbbent örömmel fog magára ismerni (s ez a művészet lényege), ha hozzáértő finom kezek fogják ragyogóra csiszolni. A szó megkopott, elvesztette színét kifejező erejét. Annyiszor ismételték, hogy csupa sablon lett Annyiszor írták le s mondották ki a legszebb szavakat, hogy azok végre elfakultak. Nem rázzák meg többé az embert, nem hatolnak a dolgok mélyére, nem adják visZ- sza az érzés eredeti melegét s illatát, óriási költőnek kell jönni, aki újra játszani tudjon a lehangolt húrokon s úgy tudja a szavakat egymás mellé rakni, olyan uj skálát tudjon verne amitől megmozdul felérez, felfigyel a magára eszmélt lélek. Ady Endre volt az utolsó ilyen íftgy költő. De az Ady Endrék ritkán születnek. A legújabb költészet' kétségbeesett erőfeszítéssel igyekszik harsonázíatni a szavakat: groteszk módon rakja egymás mellé, hörög a kíntól, hogy a lét nagy egyetemességét s az elzárt mély világot, mely bennünk háborog, megszólaltassa, — erőfeszitéseinek eredménye: tompa zűrzavar, A kép ellenben — a mozgókép — játszva veri fel bennünk a legtitkosabb asszociációs képzeteket. A legköznapii b mozgóképujság többet mond, mint amit kötetekbe ki lehet fejezni. A mozgókép egymás mellé rak egy londoni utcai jelenetet, egy exotikus utazásrészletet, egy sportversenyt, egy tengeren úszó hajót, egy borza’inas katasztrófát valahonnan. egy tudós alakját, — s kaptunk valamit, az örökké változó, mozgó, hallatlanul érdekes világ képzeletéből. Abból a titokzatos hullámzó erőből, mely állandóan, folytonosan körülvesz bennünket, események, történések, sorsok óceánjából, szóval az életből, mely körülöttünk van s melyre érzékeinkkel reagálunk. Az embersors ábrázolására pedig, ha nincs is szava, de ezer képe van s olyan reflektorokkal annyi szögletből tudja az emberi s ami veie történik, megvilágítani, amivel nem tarthat versenyt a dráma néhány jelenetbe sűrített, teret és időt lehetőleg egységesíteni kényszerült színpada. Nehogy félreértsenek, mikor a mozgókép ilyen lehetőségeit magasztalén, nem a mai filmről beszélek, legalább is nem a filmek kilencvennyolc saázalékárói, hanem arról az uj filmművészetről, amely következik s amelynek még csak felvillanásai vannak. A filmek óriási többsége ugyanis még mindig szemeaszedett ostobaság. Ponyvafüzetes mesék s a legdurvább pszichológiai s logikai botlások, a legfeiszinesebb hatások teszi!; ma még a filmek nagyrészét. Technikában nagyon előrement, nívóban még mindig hátul kullog, mert a szellem vezetését is még az az első generáció tartja a kezében, mely eiőzönlötte a filmet, mint a kaliforniai aranybányákat — az első felfedeztetések idején. Sajátságos, érdekes társaság ez, az első hódítók merészségével s nagyvonalúságával s — kevés kultúrával. A film elmúlt lelke, rablóromantikája, kalandorsávra. rémregényszerüségc, exotikuma tulajdonképpen az ő képzeletviláguk kivetítése volt — találkozva a tömegek ízlésével, mely első fokon szintén ezt a szellemi táplálékot kívánja. Azonban most már uj mesék következnek. A film sokkal hamarabb fog elérni fejlődése stációihoz, mint bármely más művészet. A kalandorfilmek letűntek, a monumentalfiimek órái meg vannak számlálva s hiába építik fel Indiát, O-Angliát s Egyiptomot újra Berlin kültelkein: a film legérdekesebb korszaka most következik, midőn nem a külsőségek romantikáját fogja mutatni, hanem a művészet legkalandosabb, legérdekesebb s legmeglepőbb örök témáját : az embert, gondolatainak, vágyainak, elképzeléseinek fantasztikus gazdagságával. Leagyej Sfeayfeérí;. .
