Bácsmegyei Napló, 1922. április (23. évfolyam, 99-119. szám)
1922-04-27 / 116. szám
4. oi&a. BACSMEGYEI NAPLÓ 116. szám Egy délelőtt az orvosi rendelőben Én már jóval tíz után érkeztem. A rendelő előszobájában két asszony ült, két asszony, akik az orvosra vártak. A fogadó idő kezdete régen elmúlott, tizenegy felé járt már az idő, az orvos ur azonban még mindig nem jelentkezett. A két páciens várt türelmesen. Mindketten olvastak valami illusztrált lapot, amit ott találtak a rendelő előszobájában. Az asztalon. Az egyik, aki valami jómódú iparosasszony volt, telt, nagydarab teremtés, úgy ötven felé, ezer koronás boával, kék kosztümruhában, az Illustration fotográfiájával szórakozott. Lapozás előtt mindig megnyálazta az ujját. Az egyik párisi táncosnő meztelen karját nagyon meggusztálta. Dony Eisler fényképe alatt a szöveget is elolvasta, betűzve a német szavakat, miközben szájával gesztikulált, mint öreg parasztok, ha rászánják magukat az olvasásra. A fotöjbe úgy ült, mint aki meg akarja őrizni méltóságát: feszesen, kiszámított, de ügyetlen pózban, két lábát keresztberakva, ünnepélyesen, mint egy bábu. Széles derekát beleszoritotta fűzőbe, jó erősen, hogy karcsúnak lássék. A kalapja régi divatu volt, piros tollal széles karimával, mint a burkalapok. Valami egészséges vendéglősné benyomását tette. Az arca majd ki csattant, szeme körül az öregség hieroglifái rajzolódtak, puha, lefíedt bőre púderes volt, púderes különösen az orra körül. Amikor az Illiustration végére ért, fölvett egy-egy Borsszem Jankót, de nem tetszett neki és hamarosan visszatette. Megunta az olvaSát. Ugylátszik belefáradt. A Poprádi fürdő katalógusát meg sem nézte. A szobát vizsgálta körül. Azt a képet, amelyiken egy tiroli legény ölelget egy tiroli lányt, hosszasan mustrálta és elmosolyodott ... A másik asszony: törékeny, neuraszténiás, fiatal. Az arca intelligens. Fehér arcán egy érdekes szemölcs — a szája szögletén. A Faunba temetkezve a hirdetéseket, olvasta. Látszik rajta, hogy muszájból vesződik a német újsággal és nagyon türelmetlen. Ha valami zörren a folyosón, fölriad és kék ovális szeme az orvos lépteit figyeli. Fölnéz az órára. Pár perc múlva tizenegy. Egy sápadt, halovány, zöld nyakkendős fiatalember jön be. Kicsit félszeg: nem tudja mit csináljon. Rám néz, mintha valamit kérdeni akarna. Odamegy a rendelőszolga ajtajához és elolvassa a felírást: »Rendel 10— 32-ig.< Hallgatódzik. Azt hiszi, az orvos bent van már valamelyik páciensével. A vendéglősné tetőtől-talpig végig nézi a jövevényt. — Nincs még itt a doktor ur? — Nincsen — feleltem a tétova félszeg fiatalembernek — várni kell. Köhögni kezd. A tüdőbaj csak úgy visít az arcán. Leül mellém és vugy szokásból, hogy a kibiftatatlan csöndet elbirja, fölvesz az asztalról egy Érdekes Újságot. Csöngetnek. Az orvos jön. A szobalány kifut elébe, hogy kinyissa neki B kaput. Pápaszemes, pegyvenév körüli ember. Az arca himlőhelyes, siet, végignéz rajtunk és bemegy a szobába. A vendéglősné föláll, ö az első. Az orvos fehér köpenyben kényszeredett udvariassággal' beinvitálj*. ~r A törékeny, fiatal asszony leteszi a Faunt. Prolog, Most veszem észre, hogy arcá agy fekete folt van. Égett seb. Régi. Ujjaj hosszúak, karcsúk, mint egy zongoraművészé. Ha nem csalódom, hisztérika. A szeme alatt lilakék árok. Idegeit akarja valószínűleg gyógyítani. A tüdőbajos kalapjával vesződik. Akárhogy próbálja, mindig elfordul a térdéről, de idejében elkapja. Egyszer aztán a kalap mégis lefordul. A tüdőbajos fiatalember utánakap, đe már késő: az asszony ölébe esik, — Pardon —, mondja — és utána nyúl.. Az asszony fölényesen, sértődötten és megbocsáthatatlanul: — Kérem... Az elátkozott város —- A bitolji pánik Éjfélutáni egy óra. A Prilep-Bitolj országúton robog az autó Bitolj' felé. Lemaics ezredessel, a hadügyminisztérium kiküldöttével fázva húzódunk meg a rozoga autó sarkában, a rossz macedóniai országúton nagyokat zökken a kocsi. Korom sötét van. A látóhatár széle egyszerre világosodni kezd. Bitolj — mondja hátrafordulva a sofför. — Mintha pirkadna messze, a fény egyre terjed ez égen és ahogy kö zeledünk B.ioljhoz, hatalmas lángnyelveket látunk, szürke füst csavarodik az ég felé: égnek a bitolji katonai raktárak. Bitoljban Az autó elérte az első házakat. Harsány kiáltás hangzik fel és ? otför ijedten fékez. Egy katona áll e őttónk és azt mondja, hogy senkinek sem szabad bemenni a városba. Az ezredes előveszi az írásait, én is megmutatom a papírjaimat, valahonnan előkerül egy tiszt és mehe ünk tovább. A tiszt még da szólt a soffőrnek, hogy lassan hajtson, mert az utcák tele vannak srapnelekkel, gránátokkal, ha nem vigyázunk baj lehet. Lassan ánszorog az autó. A sötétben a Házaknak csak a kontúrjait látni, a öcsi lámpája néha ráveti a fényé* gy-egy házra, ablaktalan, lecsuszot* f delü házak pislognak felénk. Komor csend van. Emberi életnek semmi nyoma, még kutyaugatást sem hallani. Végre egv ablakból lámpafény villog ki. Odahajtunk, egy ijedt képű suhanc jelentkezik és azt mondja, hogy a „Bosna“ szállónál vagyunk. — Van szoba, kérdi az ezredes? — Van, — mondja a gyerek, dí nincs rajta sem aj'ó, sem ablak. Akik már visszajöttek. Mikor leszabunk, látjuk hogy a Bosna szálló „étttrmében“ társasig van. Hivatalnok féle emberek ülnek ötül egy asztalt és csendben ?eáznak. A hatalmas terem közepén kis dombocske van az összesöpöri törmelék kből. A terem egyik olda- 1 n leomlott a fal, ott 'asztalok és székek hevernek egymásfölé rakva. A teázó társaság meglepetten néz ránk. A robbanás után ók tértek először vissza és félve bújnak össze éjszakára az étterembe. — Még nem vagyunk túl rajta, szólal meg a bemutatkozások után az egyik, még ég, a nehéz gránátok még ott vannak. Mi lesz ha az is felrobban. És az álmatlan éjszakákul, az izgalmaktól, a rettegéstől sápadt és gyulladt szemű arcok némán merednek az asztalra. Kérdez* getni kezdtem és lassan megoldódtak a nyelvek. Beszéltek, hol szaggatottan. hol gyorsan. Megfogták a karomat, felémhajoltak és zaklatott hangon mondták * — És tudja, ott a vízimalomban, amikor jött az ötödik robbanás ... és odakapnak a fülükhöz az emberek és becsukják a szemüket. Az rdegsokkos tanító Egy tanitó — Jevremnek szólították a többiek — elkezdi mondani* a menekülését. Elmondja, hogy az első nagy robbanásnál ijedten egy ház tövébe menekült. A ház inogni kezdett, mire elfutott, futott az ucca közepén lélekszakadva, kétségbeesve és akkor jött a második robbanás, ez elkapta, a földhöz vágta úgy, liogy eszméletlenül feküdtpercekiga földön. Egyre szaggatottabban, el-elcsukló hangon mesél a tanitó, mig egyszerre kiszakad a torkán a sirás. A hatalmai szál ember zokogva borul az asztalra. Nem bírják az idegei. A többiek mesélik, hogy azóta folyton sir. És az nt-bat ember mtséjéböl, akik a robbasáskor a város különböző pontjain voltak, elém tárul a minden fantáziát meghaladó, borzalmas pánik képe. Kedden volt, a pravoszláv husvét harmadik napján. Ünnepelt a város, az egyik vendéglőben koncertra készültek, kienckob vége volt az istentiszteletnek is. — Mozsárágyukat sütögetnek valahol, mondták egymásnak az emberek, mert sűrűn hallatszott távoli övések zaja. Tolongott a nép a templom előtt. A mozsárágyuk puffo> ■iása egyre tartott, majd hirtelen nagy dördülés futott végig a városon. A akosság nyugtalankodni kezdett. A pályaudvar felöl mintha füstfelhők is látszanának. A tömeg a templom körül megmerevedve nézett a pályaudvar felé, amikor tizen-huszan egyszerre elkiáltották masukat: égnek a municiós raktárak t A döidülések egyre nagyobbak lettek, a füstöt már egész jól lehetett látni és az embertömtg — közben megteltek az uccák férfiakkal, asszonyokkal, gyermekekkel — egyszerre megmozdult, futm kezdett ki a városból. A pánik Negyed tíz körül történt az els nagy robbanás. Irtózatos, fülethasitó dördülés, a pályaudvar felől egy száz méter magas lángoszlop csapott fel, az ablakok csörömpölve zúzódtak össze, a háztetőkről mintha egy láthatatlan kéz söpörte volna le a cserepeket és sürü, fekete füst borította be a várost. Percekig látni sem lehetett. Az emberek némán meredtek egymásra egy percig, aztán kitört a tö megből a rémület. — Meneküljünk! — Segítség, segítség l — ordított mindenki és abban a pillanatban mindenki rohanni kezdett. Esztelen futással rohant a harmincezer ember, jajgatva és átkozódva, sírva és brutálisan birkózva a szükuccákon. Apró gyermekek futottak, anyák a gyermekeik nevét kiáltozták, nők, alig felöltözve, a rémület hangjai betöltötték a várost. Akkor jött a második robbanás. Még borzalmasabb, még irtózatosabb, mint az első. Dante fantáziája nem gondolt el ilyen borzalmakat. A tömeg ekkor már kiért a mezőkre. A második robbanás légnyomása a gyengébbeket, a gyermekeket a földre sújtotta. Hisztérikus asszonyok fetrengtek az országúton. Egy öregasszony holtan vágódott el, megölte a rémület, ősz családapák elfelejtették gyermekeiket, fe^ leségüket és a menekülő élet ösztönével rohantak el, messze a várostól. A fekete, fojtó füst pedig egyre terjedi, sűrűbb és sötétebb lett. Valakiből kiszakadt egy állati erdifás, hogy mérges gázok föstje terjed. Még vadabb lett a rohanás,) még borzalmasabb a pánik. Néhány kocsi került elő, az erősebbek fölkapaszkodtak rájuk, ezreket Ígértek a kocsisnak, hogy el, minél gyorsabban el az elátkozott városból. Elfáradt a rohanó tömeg — Bitoljból kifelé, mindenütt hegynek visz az ut — és megálltak egy percre. — Ég a város, zúgott egyszerre végig az utón és a meggyötört emberek látták, hogy borzalmas lángnyelvek nyaldossák az eget. A pánik, mintha egy kissé elült volna, a várost már kilométerekkel maguk mögött hagyták, a menekülők, akiket a halálfélelem eddig minden, emberi érzésüktől megfosztott, kezdtek magukhoz térni. És az anyák ebben a pillanatban gyermekeik nevét sírták, a kislányok eltorzult arccal keresték az anyjukat, iajongva sirt köröskörül az egész város lakossága. Közben a robbanás egyre tartott. Már az ötödik borzalmas detonációba reszketett bele a levegő, de a menekülő ezrek lassan-lassan elérték az erdőt. A hátuk mögött égett a város, a füsttől fekete volt az ég alja és esni kezdett a hideg eső. A hegyoldali falvak népe jött fogadni a menekülő várost. Valahonnan egy autó is előkerült, elvitt egypár embert Prilepbe, akik rémülten táviratoztak Beogradba, hogy „fölrobbantak a bitolji municióraktárak, ég a város, rombadőítek a házak, ezrek feküsznek a romok alatt*. Mert akkor még nem tudták, hogy minden ember elmenekülhetett és csak két öregasszonyt ölt meg a rémület. így mesélték a bitolji borzalmat éjszaka, a Bonna-kávéházban. Hajnalban megnézem a várost. Lampel Béla. ,lto H8 UUK A SZÖRMEÁRÚHÁZA SUBOTICA Nálam vásárolt árúknál 50% kedvezmény
