Petőfi Népe, 2011. augusztus (66. évfolyam, 178-203. szám)
2011-08-08 / 184. szám
2011. AUGUSZTUS 8., HÉTFŐ INTERJÚ Egy élet- és fotóművész különös élete regényi Gábor Küzdő ember vagyok, húszéves korom óta tudom, hogy mit akarok Egyetemistaként sok őrültséget megcsinált. Belement egy fogadásba, ahol az volt a feladat, hogy legyen úgy az évfolyam legrosszabb tanulója, hogy nem bukik meg. Ezzel akkor épp azt akarta bebizonyítani, hogy nemcsak pozitív dolgokat lehet teljesíteni, hanem a negatívakat is, aztán lediplomázott. Képességeit sok helyütt tesztelte. Feleségén kívül pedig több szerelme is van: egyik a gépipar, másik a fotózás. A kalocsai Regényi Gábor élet- és fotóművésszel beszélgettünk. Szűcs Brigitta Z. Épp csak leülünk csörög a mobilja. Kinyomja, majd hozzáteszi: „jó és rossz ez egyben. Elvesz az életünkből egy darabot. ” Az övéből is, pedig mindig igyekezett teljes életet élni. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint önéletrajza. Kísérletező kedve, bátorsága sok helyre elsodorta, pedig mint mondja az új ajtók kilincsét mindig egy kicsi félsszel a szívében nyomta le.- Akkor megint váltott. Hovatovább?- Ezt követően hat évig egyéni vállalkozó voltam. Ebben az időszakban elsősorban különleges épületfelújításoknál - például szállodáknál - voltam teljes felelős. De volt, hogy a gabonaiparban szerzett tapasztalataim és elismertségem folytán stratégiai terveket készítettem és tanácsadást végeztem. Viszont ennek volt egy nagy hibája, az ember nap mint nap úton volt az országban.- Megint váltani kényszerült?- A család fontossága és ez az életforma nem tűrte meg egymást. Dönteni kellett. Beái- a lított egy ismerősöm, és azt | mondta „Te, a kalocsai városi | kommunális intézmény vezetőt | keres, pályázd meg!” Nem ra- < jongtam az ötletért, de beadtam Regényi Gábor a derekam.- A kihíváskeresést, az úgynevezett életművészkedést mi hozza ki egy emberből?- Leginkább talán az, amikor rájön, hogy ha tisztességes és becsületes munkával akar boldogulni, ha nem áll a pénz vagy a hatalom szolgálatába akkor kirekesztik. Olyan világban élünk, ahol a produktum másodrendű és aki így kirekesztődik annak bizony életművésznek kell lennie, ha tudni akarja képességeivel mire viheti. Küzdő ember vagyok, húszéves korom óta tudom, hogy mit akarok, de aki itt, Magyarországon ki akarja próbálni a képességeit, aki valami extra dolgot akar csinál az itt nem normálisnak számít.- Nehézipari végzettsége van, de biztosítási ügynök és óraadó tanár is volt. Honnan hova sodorta az élet?- Gépgyártás technológus-gépészmérnök a szakmám, ebben minősítésben azonban csak rövid ideig dolgoztam. Tizenhárom évet töltöttem a gabonaiparban, voltam üzemvezető és műszaki vezető. Egyszer csak úgy éreztem vissza kellene térnem a szakmámhoz, a gépiparhoz. Erre több kísérletet is tettem, de úgy tűnik nem voltam kellően rugalmas az adott cégeknél lévő feltételrendszerhez. Otthagytam. A kilencvenes években, amikor lefejezték az ipart, én is munkanélküli lettem. Biztosítási ügynöknek álltam.- Ez lett volna a testhezálló feladat?- Á, dehogy! Egy évig éltem belőle.- Miért nem örült a lehetőségnek? Azért a munkájának az egy elég konkrét elismerése, hogy átmenetileg visszahívta tanácsadónak a mostani városvezetés, hogy segítse az intézmény munkáját.- Az tény, hogy ez egy elismerés. Annak idején viszont, kis túlzással mindössze annyit tudtam a kukásautókról, hogy sárgák. De a várost ismertem, vezetői tapasztalataim voltak és nem féltem a kihívásoktól. Meg persze a család is noszogatott. Tizenhárom jelölt közül végül is én nyertem. Tíz évig ott dolgoztam. Onnan mentem nyugdíjba.- Jó, jó, de akkor ezek szerint segítettek, hogy beletanuljon és ne csak a kukák színe legyen egyértelmű?- Segíteni? Nem. Segítőből kevés akadt. Aki élt és mozgott szinte mindenki keresztbe tett, kívül, belül. Az újság kéthetente cikkezett rólam. Hol azt írták, hogy alkalmatlan vagyok, hogy azt, hogy szeretőt tartok. Próbáltam fogást találni rajtam. Nem volt egy vidám időszak, de felülkerekedtem rajta.- Akkor végképp nem tudom, hogy tanult bele.- Jártam az országot, megnéztem a hasonló méretű városokat, kertészeteket, hasonló cégeket, hogy ők hogy csinálják, mivel szenvednek, hogyan viszonyulnak a politikához, hogyan tudnak jól gazdálkodni. Meg akartam tanulni. Azt hiszem ez volt a legfontosabb.-. Emellett elismert fotós, illet- ve a Dunatáj Fotókör elnöke. Hogy derült ki, hogy ehhez is van érzéke?- A fotózás teljesen véletlenszerűen, egyetemista korban kezdődött. Először csak maga a technikája érdekelt, hogy miként lehet előcsalni a készített képet. Autodidakta módon tanulgattam. Az, hogy talán némi érzékem is van hozzá úgy derült ki, hogy amikor ugyanazzal a géppel többen fotóztuk egymást, a többiek azt mondták az én képeim a legjobbak.- És ez lett végül a legjobb önkifejezési forma?- Olyasmi. A fotózáson keresztül tudom a legjobban megmutatni, hogy én egy kicsit másképp látom a világot. A beszélgetésünk elején kinyomtam a telefont. Nem szeretem, hogy állandóan csörög, hogy rohanunk mindenhova, hogy alig veszünk észre valamit magunk körül. A fotózás az a terület, amivel be akarom bizonyítani másoknak, hogy létezik a világnak olyan része, ami mellett elmegyünk, pedig az is fontos.- A fényképezőgép mindig kéznél van?- Ha úton vagyok, mindig velem van. És az esetek 90 százalékában nem veszem elő. Sokszor előfordul, hogy észreveszek valamit, elmegyek mellette, egész úton komponálom a képet a fejemben, aztán azért küzdők, hogy megismétlődjön a helyzet. Persze, az élet nem ilyen, hogy csak úgy holnap megismétli a mát. Viszont, arra sincs mindig mód, hogy megállják, ha valamit meglátok.- A legutóbbi Uyen „elszalasztott kép”? A család fontossága és ez az életforma nem tűrte meg egymást.- Akad ilyen. Például amikor Bajáról jöttem autóval hazafelé. Nagy vihar jött velem szembe. Egy lekaszált területen egy gólya kiteregetett szárnyakkal, széllel szemben lavírozott, hogy majd leszáll, jött egy másik gólya és ebben a sötét háttérben a gólyáknak az a világos, fekete-fehér szárnya fantasztikus volt. Megálltam, de nem volt összerakva a gépem, két perc múlva elmúlt a pillanat, ami nem biztos, hogy az életben még egyszer megismétlődik. És, hogy ebben mi lett volna a téma? A látvány különlegessége, a nem mindennapiság. Alapvetően egy út szélén lévő gólya még nem egyedi, az a pillanat az volt.- Akkor ez csak önnek maradt szép élmény.- Nem azért fotózunk, hogy önmagunknak ez élményt jelentsen, hanem azért, hogy az másoknak nyújtsunk élményt. Ha elérek egy célt az nem feltétlenül élményt, hanem elégedettséget jelent. Más kategória. Az jelent meg a képen, amit szerettem volna. Ez után jön a második lépés, amikor az exhibicionizmus előbújik, vagyis törekszem arra, hogy amit csináltam megmutassam.- Általában érzi, hogy az adott kép pozitív vagy negatív élmény lesz a nézőnek?- Igen. Ez részben abból is fakad, hogy amikor gondolatban megtervez az ember valamit, akkor ott ez is eldől, hogy a ma emberének mit jelent majd elsősorban. - Tettem egy kísérletet arra nemrég, hogy a szomorúságot megjelenítsem. Szándékosan kerestem a feltételeket ahhoz, hogy a nézőből egy kellemetlen élményt váltson ki az emberábrázolás. A képeknek nem kell mindenáron pozitív élményt adniuk. A negatív is élmény. Nekem az a lényeg, hogy hasson.- Nem nagyon akad olyan dolog, amit félszívvel csinálna.- Nekem sok minden szerelem, nem csak a fotózás. Az pedig tény, hogy nem tudok félszívvel nekifogni valaminek. Ha otthon dolgozom valamin, éghet a ház, nem figyelek másra. De ha a ház körül kell valamit rendbe tenni, attól sem riadok meg. Tapétázás, víz- vezeték-szerelés, festés. Jöhet bármi, megpróbálom jól megcsinálni!- És, ha arról van szó fogadásból képes az évfolyam legrosz- szabb tanulója lenni.- Öt Uter konyak volt a tét! Nem lehetett viccelni. De viccet félretéve, azért vállaltam, mert különleges kihívás volt, kipróbáltam magam, hogy teljesíteni tudom-e amit kitűztem, de ettől még öt év múlva rendesen lediplomáztam. A feladat az volt, hogy legyek úgy az évfolyam legrosszabb tanulója, hogy még azért nem bukók meg. Kiszámoltam, hogy milyen átlagot kell elérnem ahhoz, hogy maradhassak is meg nyerjek is. Nagy volt a tét, mert az első tévesztésnél kirúgnak, ha nem úgy alakul valami, ahogy én azzal számoltam.- Ezt az őrültséget és kihíváskeresést a Dunatáj Fotókör elnökeként is újra és újra megélheti?- A hét évvel ezelőtt alakult társaság magánkezdeményezésre jött létre, amiben és aminek az összetartásában már eleve van egy nagy kihívás. Meg persze az élet is sodor elénk ilyeneket. Például úgy, hogy keressük a helyünket, ahol találkozhatnánk, de még mindig nem találtuk meg. De talán majd ősszel, ha kész lesz a közösségi ház. Ott talán mi is helyet kapunk.- Sokan tudják, hogy létezik a fotókör, de kevesen tudják, hogy ez a létezés miből áll.- Ebben igaza van. A kör az első perctől kezdve küzd azzal, hogy zártságát miként tehetné nyitottabbá. A társaságnak van egy belső élete és egy arca a világ felé. Azért jöttünk létre, hogy fejlődni tudjunk, az pedig egymástól tanulva,egymás kritikáját végighallgatva lehetséges. A belső életünk része, hogy alkalmanként közösen képeket elemzünk, máskor elmegyünk fotózni valamerre, de külföldi fotótúrán is jártunk saját szervezésben. A világ pedig a kiállításainkon keresztül ismerhet meg bennünket. Ha lesz egy műhelyünk, ahol lehetőségünk lesz a műhelymunkánkat szélesebb körben is bemutatni, akkor talán jobban megismerhetnek majd bennünket az emberek. Terveink vannak. Szeretnénk ismeretterjesztő előadásokat tartani, neves fotóművészeket meghívni. Fiatalokat, érdeklődőket a fortélyokra megtanítani,, kis irányultságot adni nekik, hogy ne csak kattintgassanak, fényképezzenek is. Ha érdekli őket... Á szakmán belüli arcunkat pedig az mutatja meg igazán, hogy egyre jobb eredményeket ér el a fotókör a megmérettetéseken, az egyéni küzdelmekre pedig az utal igazán, hogy fotóművészeti címeket is nyertek már a kör tagjai, és több tagunknak pályázatokon első díjtól a dicséretig értékelték a képeit. Aki kíváncsi a munkákra, látogasson el augusztus 26-án a színház előcsarnokába. A Fotográfia Napja alkalmából több tagunk képeit is megnézhetik majd az érdeklődők egy kiállítás keretében.
