Petőfi Népe, 2011. július (66. évfolyam, 152-177. szám)
2011-07-09 / 159. szám
PETŐFI NÉPE - 2011. JÚLIUS 9., SZOMBAT RIPORT 5 „Van tévém, meg púp a hátamon" bács-kiskun Marika néni kézzel mos, de a tanyagondnokot mobilon hívja Kukucs! Pista bácsi tavaly még kapálgatott. Marika néni szerint jó keménytarhonyát tud főzni az öccse. Egy apró tanya bújik meg az orgoványi határban, nem szebb, nem is kopot- tabb a többinél. Udvarán öreg eperfa magasodik, hajlott hátú anyóka áll a kapuban, járókerettel tipeg elénk. Tóthné Marika néni több mint hét évtizede él itt, s 94 évének dacára önállóbb, mint sok fiatal, sőt ő gondoskodik 77 éves unokaöccséről. Pásztor Andrea Arcán ülő mély barázdák dolgos évekről mesélnek, kék szemében azonban ma is huncut fény csillog. Szentképek, színes falikárpit díszíti a meszelt vályogfalat, a döngölt padló frissen locsolva, látszik, hogy reggel felsöpörték. Kicsit szabadkozik, miről is mesélhetne ő bárkinek, mégis elkezdi. Észrevétlenül merül el az emlékek folyamában, szavai mögött régi idők bölcsessége. Marika néni Nagykőrösön született 1917 márciusában. Édesapja árendás volt, nagy gazdaságukban - lovaik, ökreik, négy bivalyuk, száz disznójuk, 200 bürgéjük (birkájuk) volt - mindig akadt munka az öt gyereknek. Olyan részletességgel idézi fel gyerekkori kalandjait, mintha csak tegnap élte volna át. Arra is emlékszik, mit főzött édesanyja, amikor eltűnt egy malac, amire neki kellett volna vigyáznia. - Hiába kereste a kanász, az ugyanis elszundított reggel a szalma között. Pista és Peti bátyám össze is verekedett miatta, én pedig ebéd helyett kapálhattam a csalamádét (vágásra vetett kukoricát). Csak késő délután kaptunk a finom zöldbablevesből és a „túrús” tésztából - meséli átszellemült mosollyal az arcán. Szombaton három kenyér- Hangosan tessék beszélni, mert este mosdottam, és olyankor mindig nagyothallok! - szól rám, amikor fiatalkoráról faggatom. 23 éves volt, amikor megismerte férjét, aki bátyjával együtt katonáskodott. - Ősszel megtetszettem neki - épp kukoricakúpot raktam a behordott szárakból -, aztán kéthetente eljött hozzám beszélgetni. Egyszer még magyar csárdást is jártunk a bálban, tavasszal pedig összeházasodtunk. Nem örült a család, Zoli ugyanis református volt, mi pedig katolikusok, így nem is volt lagzink, csak egy kis vacsora. Kaptam egy nagy hasas üszőt, amit kinéztem magamnak, én ugyanis még huszonévesen is hajtottam a marhákat legelni. Akkor költöztek férje családjának orgoványi tanyájára. Az üsző megellett, az újdonsült menyecske pedig biciklivel hordta a Életkép Marika néni napjaiból „tejhasznot”: a túrót, tejfölt, vajat Izsákra. - Ebből éldegéltünk, meg amit megtermeltünk. Szombatonként sütöttünk három kenyeret: egy nagy és egy kis cipót a gyerekeknek, végül pedig lángost, jó tejfölös túróval meghintve. Jaj, az olyan finom volt - révedezik el -, még ma is érzem az ízét, illatát! Az esküvőre kilenc hónappal már gyarapodott is a család. . - Akkoriban nem használtunk ám gyógyszert - magyarázza Marika néni -, meg is gondoltuk, mikor fekszünk az ember mellé. Bár egy kicsit szerette a borókát, jól megvoltunk Zolival. Az esküvőnk napján azt mondta egy tanítónő: „A nap haraggal ne menjen le rajtunk soha”, mi pedig tartottuk is magunkat ehhez. Amikor zsörtölődtünk egy kicsit, az uram mindig mondta: „Tudod, Marikám, mit mondott a tanítónő” - erre aztán megbékéltem én is. Kicsit elnyúlni a subán Előkerülnek a megsárgult régi fotók, velük együtt új és újabb történet a múltból. Férje csendőrruhában, ünneplőruhás családi képek, de még a majd’ száz éve élt bivalyokról is maradt emlék. Marika néni egy olyan kort idéz fel, amikor a stressz helyett a kétkezi munka edzette keménnyé az embereket. - Reggel 4-kor keltünk, mentünk a szőlőbe. Kapáltuk, újítottuk, vagy épp, amit kellett. Az uramnak hármat kellett fordulnia sorban, közben én időnként megnéztem, alszanak-e a gyerekek, aztán a végén együtt gyönyörködtünk a szőlőben. Nyolc körül mentünk haza, reggeliztünk, aztán kezdődött az itthoni munka: a jószágok ellátása, a főzés, takarítás. Délután megint mentünk ki dolgozni, egészen addig, amíg láttunk.- Nem mentünk ám üdülni, fagyizni - néz rám, a puhány nemzedék képviselőjére. - Az volt a kikapcsolódás, hogy édesapám birgebűrből készült subáját kiterítettük a ház elé, és lehe- veredtünk rá. Bizony, akkor jó világ volt! Ma meg már zöldséget se mer venni az ember, nehogy hasmenést kapjon... 1983-ban hagyta itt a világot férje, 72 évesen infarktus érte, ő talált rá. Azóta 77 éves unoka- öccsével él kettesben. Pista bácsi 40 éve került a tanyára, Marika néni aggódik is érte, mi lesz vele nélküle... Testvérei közül már csak az öccse él. - Nekem meg itt ez a nehézség - mutat feké- lyes lábára, hetente jár kötözni egy ápoló Izsákról. Műtötték már epével, vakbélel és gyomorral, szívére és magas vérnyomására 11 gyógyszert szed naponta. Járókerettel totyog, de tavaly még kapálgatott a ház körül, és hiába van mosógépe, kézzel, a teknőben dörzsöli ruháit. Mindennap főz, szerencsére nagyon jó az étvágya. A „gyereket”, vagyis Pistát is tanítgatja, állítólag már nagyon jó keménytarhonyát és pörköltet tud készíteni. Szombatonként rendre süt a néni, de már csak kavartat. Szép számmal rakott el befőtteket, ott sorakoznak a kamrában, a kolbászok és a szalonna szomszédságában, nem messze férjének régi csendőrládájától. Tíz tyúkot nevelget, őket nem fenyegeti a veszély, hogy levesbe kerülnek. - Öregek, mint az országút, addig élnek, amíg bírják - mondja a néni, unokái viszik el tojásokat. Panaszolja, hogy tavaly ellopták nyolc tyúkját, és az édesapjától örökölt szecskavágó is megtetszett valakinek. Merkur és házi áldás Marika néni mindemellett halad a korral. Egy éve lett egy aprócska hűtője, mely a tisztaszobában kapott helyet. Mobilján hívja a hetente kétszer érkező tanyagondnokot, mit hozzon neki. (- A telefont nehogy le tessék írni, mert még a végén megadóztatnak miatta! - kérte megszeppenve.) Nyári konyhájában energiatakarékos izzó világít, bár többet takarítanak meg azzal, hogy csak ritkán égetik. Van tévém, meg púp is a hátamon, újságolja, körülbelül ugyanannyi hasznát veszi mindkettőnek. Amikor körbevezet, kiderül, hogy hálószobájában egy 34 éves Merkur televízió díszeleg, fölötte ott a hímzett házi áldás. - Hetek óta nincs bedugva - mutatja a zsinórt amikor legutóbb vihar volt, akkor húztam ki. Egyébként sincs egy becsületes műsor se benne. Két fiától három unokája és nyolc dédunokája van, ott sorakoznak fotóik az 1872-ben épült kis épület nappalijának szekrényén. - Pár háborút már kibírt a ház, még az uram nagyszülei építették, én csak attól félek, nehogy belecsapjon a villám. Mindig felöltözöm, ha éjjel kitör a vihar, és addig imádkozom, míg el nem hangul a mennydörgés, és a jóisten megkegyelmez rajtunk. A jóisten valószínűleg nagyon szereti a nénit - könyvelem el magamban beszélgetésünk végén. Délre jár az idő, amikor elbúcsúzunk, kiderül, még nem is reggeliztek. Nevet rajta, nem számít az: ha nem vigyázok, a végén még százéves leszek - mondja viccelődve, majd visszatipeg, hogy felrakja az ebédet... r háborút már kibírt ez a ház, Éz uram nagyszülei építették, h csak attól félek, hogy egyszer belecsap a villám.
