Petőfi Népe, 2010. december (65. évfolyam, 279-304. szám)

2010-12-31 / 304. szám

14 INTERJÚ PETŐFI NÉPE - 2010. DECEMBER 31., PÉNTEK Egy lány, aki jól csak a szívével lát BORics Nikolett Látássérült, de ettől még bárhová könnyen és gyorsan beilleszkedik a bugaci lány Szalagtűző a Kanizsaiban Ahogy a többiek, úgy Niki is táncolt a szalagavatón. A bécsi keringő után állt barátnőjével a fényképezőgép elé. Hogyan „látja” a világot egy 19 éves lány, aki látássérül­ten született? Hogyan kerü­li el azt, hogy ne öltözzön reggel papagájnak? Hon­nan tudja, hogy eggyel ha­marabb leszállt a villamos­ról a kelleténél? Egyáltalán hogyan lehet így teljes éle­tet élni? Erről beszélget­tünk Borics Nikolettel. Szűcs Brigitta Z.- Mennyit látsz most belőlem?- Nagyon keveset. A körülöt­tem lévőket nagyjából érzékelem, látok színeket, de azokat csak na­gyon közelről, inkább az árnyé­kokra figyelek.- Biztosan beszélgettetek a ba­rátaiddal arról, hogy azt sokkal nehezebb feldolgozni, ha vala­ki látott, és egyszer csak elve­szítette a szeme világát, mint annak, aki így született...- Én sose láttam. Úgy gondo­lom, jobb így. Vannak olyan is­merőseim, akik láttak, és aztán látássérültek lettek. Egyéntől függ persze, de a többség irtó ne­hezen dolgozza ezt fel. Nehezeb­ben, mint azt, ha így nő fel.- Te így születtél. Mégis mit mondanak, miért?- Húúú. Az utolsó verziót mon­dom, jó? Most épp azt állítják: anya rubeolás ember közelében volt, arpikor a szíve alatt hordotj,- Ha ez az utolsó verzió, mi volt az első?- Megszülettem Félegyházán. Onnan átvittek Kecskemétre, mert besárgultam. Inkubátorba raktak, vérátömlesztést kaptam. Amikor visszahoztak, akkor mondták anyunak, hogy nem lá­tok, menjünk hamar Szegedre. Nem tudjuk, hogy pontosan mi­kortól, és miért nem látok.- Ide, Bugacra jársz haza, de itt alig ismernek téged, mert óvodáskorod óta Budapesten vagy.- Hatévesen kerültem fel a szép hosszú nevű Vakok Óvodá­ja, Általános Iskolája, Speciális Szakiskolája, Egységes Gyógype­dagógiai Módszertani Intézmé­nye ésatöbbi elnevezésű taninté­zetbe, és 2007-ig oda is jártam. Többnyire 7-8 fős csoportokban tanultunk, nagyon családias lég­körben. Mivel egész héten ott vol­tam, kiszakadtam ebből a környe­zetből. Ha itthon vagyok, alig me­gyek ki az utcára.- Az iskolában volt látó és vak tanárotok is. Ki tud benneteket könnyebben tanítani?- Hogy nekik hogy’ könnyebb, azt nem tudom, de nekünk min­dig jobb volt, ha olyan tanított, aki nem lát. Hatásosabban el tudta magyarázni a dolgokat. Tudta, hogyha valamit nem értesz, miért nem érted, és hogyan kell más­képp megközelítenie, hiszen ő is átélte. Az informatika- és a zene­oktatásnál kifejezetten egysze­rűbb volt így. A zongorázás alap­jait is látássérültnél tanultam.- Amikor eljött a középiskola­választás ideje, meglepted a kö­rülötted állókat. Mivel határo­zott elképzelésed volt arról, hogy mit szeretnél tanulni, egy olyan intézménybe felvételiz­Itthon csak a családomé vagyok. Nem járok Bugacon sehová. tél, amelyik már nem speciális iskola, hanem egy átlagos kö­zépiskola.- Magam döntöttem így. Bevál- lalós voltam? Nem tudom. Egy ba­rátnőmmel közösen jelentkez­tünk a Kanizsai Dorottya Egész­ségügyi Szakképző Iskolába és Gimnáziumba. Mert ez érdekelt. A 24 fős osztályban, ketten va­gyunk látássérültek, mindenki más jól lát. Nem volt könnyű meg­szokni az új helyzetet, de alapve­tően könnyen beilleszkedtem.- De még mennyire! - veti köz­be az eddig csendesen a háttér­ben álldogáló anyuka, majd elme­séli, hogy az óvoda első napján bőrönddel felvonultak Pestre, mondván, hogy anya fent marad­hat a gyerekkel, amíg szükséges, ám a kislány belevetette magát az udvaron játszó gyerekseregbe, az óvónő meg szépen hazaintette anyukát, akinek majd’ megsza­kadt a szíve. Niki mosolyogva fe­lel.- Erre én alig emlékszem, mert még kicsi voltam. Az azonban biztos, hogy tényleg villámgyor­san beilleszkedek.- A középiskolában sosem érezted magad hátrányos hely­zetben a többiekhez képest?- Nem. Az új környezetet és helyzetet nehezebb volt megszok­ni, mint az embereket A vakok is­kolájában töltött idő alatt kiala­kult bennem egy egészséges ön­értékelés. Ott egyenlők voltunk. Nem gátlásokkal teli emberként kerültem az új iskolába.- Az iskola Újpesten, a kollégi­um Zuglóban van. Az új iskolá­val közlekedési nehézségek is jártak?- Nehézségek? Nem is tudom. Az általános iskolában folyamato­san volt közlekedésóránk. Én pe­dig, szerencsére, könnyen meg­jegyzem az útvonalakat.- Ez nem egy tipikus női tulaj­donság...- Igen, mondják.- Mennyit utazol naponta?- Reggel többnyire az osztály­társammal együtt megyünk suli­ba. A kollégiumtól 15 perc a villa­mos, azzal megyünk hat megál­lót, aztán a metróval ötöt, és on­nan már csak egy kis gyaloglás- nyira van az iskola. Általában dél­után is együtt indulunk vissza, de attól sem riadunk meg, ha kü­lön kell menni. Igaz, volt már olyan, hogy egy kicsit eltévedtem, de kivel nem fordul ez elő... Miközben Niki nevetve meséli, hogy milyen faramuci helyzet az, amikor rájön, hogy eggyel hama­rabb leszállt a villamosról a kel­leténél, édesanyja tágra nyílt szemmel nézve kérdezi a lányát, hogy ez igaz-e. Niki mosolyogva igyekszik elhitetni, hogy nem akart titkolózni, de ez nem akko­ra kaland, hisz most is itt ül. Meg­lepő és nem túl mulatságos az olyankor - mondja, de kérdezni is tud, meg a fehér bot is gyorsan elárulja, ha az a lépcső, ami teg­nap még ott volt, ma már nincs.- Hamar a segítségedre siet­nek a megállóban lévő embe­rek, ha látják rajtad a bizonyta­lanságot?- Hajaj! Jobb el se tévedni! Na jó, ez csak vicc volt, de az tényleg rémes, amikor se szó, se beszéd elkapnak, és már húznak is vala­merre. Szép dolog, és nagyon rendben van, ha segítőkész vala­ki, de a frászt hozza ránk, ha nem köszön, nem kérdez, csak von­szol. Nyilván ott a segíteni akarás, miközben nem tudja, mit mond­hatna, és hogy én azt egyáltalán értem-e. De ha megkérdez, gyor­san rájöhet, hogy egyszerűen csak nem látok, de beszélni tu­dok.- Szóval segítünk, csak nem mindig tudjuk, mit mondjunk felvezetésnek.- Talán a neveteket. Meg hogy most akkor lesegítetek a lépcsőn. (mosolyog) Persze nem mindenki ilyen előzékeny. A másik pólus az, amikor megy a vak ember a fe­hér bottal, és mindenki kukán né­zi, hogy már túlsétált a gumin, és mindjárt lelép a vágányok közé a metróban. ló néhány ilyen bal­eset történt már, hogy látássérült ember esett a sínek közé. És ha nem ütötte is el a metró, azért az a csinos kis áramütés biztosan fe­lejthetetlen „élmény” lett. Na az ilyenektől egy icipici odafigyelés­sel is megóvhattok bennünket.- Mi az, amivel még segíthe­tünk? Ha nem mi kapaszko­dunk belétek, hanem hagyjuk, hogy ti karoljatok belénk, és akkor nem húzunk magunk után, mint egy papírsárkányt?- Kérdezzetek! Tényleg nem tu­dok jobbat. Ha kérdezel, elmon­dom, hogy a praktikusabb, hogy ki kibe karoljon. Meg mondjuk, ha már elindultunk és szólsz, hogy valahol lépcső következik, tedd hozzá, hogy felfelé vagy lefe­lé. Mi ugyanis nem nézünk a lá­bunk elé. Nincs értelme... Mond­juk, ha van nálunk fehér bot, ak­kor „megelőzünk” téged, és mire kimondod, hogy lépcső, én már kitapogattam, hogy merre.- Olyan változó, hogy elfogad­játok-e a segítséget. Van, aki egy elutasítás miatt később nem akar senkinek se segíteni.- Olyan ez, mint a lelkiállapot. Egyik reggel mosolyogsz, másik reggel meg nem, mert épp nincs hozzá kedved. Ennyi. Aki nem kér segítséget, nyilván évek óta az adott útvonalon jár, és inkább nem kér a „se szó, se beszéd” tí­pusok miatt az egészből. Velem most még sokszor előfordul, hogy csak azért, hogy ne okozzak csa­lódást, hagyom, hogy aki udvari­asan megszólít, levezessen a lép­csőn. Pedig attól, hogy nem lá­tom, tán tízszer jobban ismerem az útvonalat, mint ő, aki lehet hogy először jár ott, csak épp lát.- Mit csinálsz a szabad időd­ben?- Filmet nézünk, boltba me­gyünk, beszélgetünk. Ha magam vagyok, olvasok. Szeretem a régi korokban játszódó sztorikat, a tu­dományos-fantasztikus regénye­ket, meg most épp egyik-másik vámpíros történetet is elolvasom. Meg a nem túl csöpögős, roman­tikus könyveket.- Hogyan választod ki a bolt­ban a sok száz, naponta megje­lenő új termék közül, hogy ne­ked mi kell?- Egyrészt igyekszem mindig ugyanott vásárolni. Ami nem je­lenti azt, hogy ott ne rámolnának át havonta kétszer mindent más­hová, de az eladók már ismernek. Amikor bemegyek, megkeresek egyet, és megkérem, hogy jöjjön velem a sorok között, és segít­sen. Idegen helyen egy kicsit macerásabb. De új helyre vagy butikba nem megyünk egyedül. Megkérünk valakit, aki lát, hogy kísérjen el.- És hogy fizetsz? Honnan tu­dod, hogy átvertek-e vagy sem?- Általában még indulás előtt megnézi nekem valaki, aki lát, hogy milyen papírpénzek vannak nálam. Külön rakom a pénztár­cámba azt, amivel fizetni akarok. A fémpénzeket meg tudjuk külön­böztetni. Az apróval többnyire nem is tudnak átvágni. Ahová sű­rűn járunk, ott a pénztárosok is idomulnak hozzánk: mondják, hogy mit adnak vissza.- Divatosan öltözöl. Hogyan választasz?- Az alapszíneket - a kéket, a pirosat, a sárgát és a zöldet - valamennyire látom. Megtapin­tom, és az anyagáról eldöntőm, hogy jó lesz-e. Egyébként meg alul mindig farmert hordok. Ahhoz minden felsőm passzol, akármilyen színű is, így nem leszek papagáj.- A tapintásod és a szaglásod sokkal kifinomultabb, mint - mondjuk - az enyém.- Parfüm- és illatmániás! És pillanatok alatt megmondja, hogy mit főzök, amikor még csak egymás mellé teszem az asztalon a hozzávalókat - szól közbe az anyuka. Majd Niki foly­tatja: a kifinomult szaglás példá­ul mindenütt jó - a villamoson kívül. Irtó zavaró tud lenni, ami­kor érzed, hogy valakiről nem az a munkásemberszag árad, amit reggel óta magára gürizett, hanem az a hetek óta nem mos­dott, szörnyű bűz. Az totál kiüt. Onnan menekülni kell.- Amikor először hívtalak, nem vetted fel a telefont. Egy ideig azon gondolkodtam, honnan fogod tudni, hogy ke­restelek, ha nincs melletted senki, aki szólna erről.- A telefonom éppen olyan, mint a tiéd. Csak annyi a kü­lönbség, hogy az enyémre tele­pítettünk egy beszélő szoftvert, olyant, mint amivel a számítógé­pen is tudunk olvasni, nejezni, játszani. Felolvas mindent.- Sok, számotokra kifejlesztett praktikus vagy annak tűnő dolgot látni például a Népliget­nél lévő Láthatatlan kiállítás előszobájában. Ezeket te is használod?- Alig. A beszélő mérleg jó. Ami beszél, az mind jó. Meg a zoknicsipesz, hiszen ezt bárki hálás kis kütyünek tartja, aki­nek egyszer is össze kellett már párosítania egy füst alatt húsz pár zoknit. De a csipogó vízszint- mérő meg a tojásfőző nekem nem kell. Mire megkeresném az épp elöblített mérőt, addigra megittam, amit kívántam. Bele­dugom egy picit az ujjam a po­hárba, és érzem, ha elég. Egyéb­ként szinte ugyanazt a poharat használom régóta. Megszokja az ember, hogy mennyit önthet.- Osztálytársaid már fiúznak. Te kikkel keresed a kapcsola­tot?- A kollégiumban a portáson kívül nincs férfi. Az osztályunk­ba három fiú jár. lóban va­gyunk, de ennyi, hosszabb be­szélgetésre a napi rutinszerű­nél nem vágyom egyikükkel sem. Akikkel igazán jóban va­gyok, azok szintén látássérül­tek. Egyébként azokkal kere­sem a kapcsolatot, akik megér­tő, segítőkész és humoros fiúk. Szerelmes is csak ilyen fiúkba voltam eddig.- Megvolt a szalagozod, rövi­desen érettségizel. Hova to­vább? Hogyan tovább?- Gyógymasszőr szeretnék lenni. Már kinéztünk egy két­éves képzést. Hogy utána mi kö­vetkezik, még nem tudom. Nem siettetem, majd jön, aminek jönnie kell. Előbb-utóbb minden megtörténik mindenkivel, ha tud türelmesen várni...

Next

/
Thumbnails
Contents