Petőfi Népe, 2010. december (65. évfolyam, 279-304. szám)
2010-12-31 / 304. szám
14 INTERJÚ PETŐFI NÉPE - 2010. DECEMBER 31., PÉNTEK Egy lány, aki jól csak a szívével lát BORics Nikolett Látássérült, de ettől még bárhová könnyen és gyorsan beilleszkedik a bugaci lány Szalagtűző a Kanizsaiban Ahogy a többiek, úgy Niki is táncolt a szalagavatón. A bécsi keringő után állt barátnőjével a fényképezőgép elé. Hogyan „látja” a világot egy 19 éves lány, aki látássérülten született? Hogyan kerüli el azt, hogy ne öltözzön reggel papagájnak? Honnan tudja, hogy eggyel hamarabb leszállt a villamosról a kelleténél? Egyáltalán hogyan lehet így teljes életet élni? Erről beszélgettünk Borics Nikolettel. Szűcs Brigitta Z.- Mennyit látsz most belőlem?- Nagyon keveset. A körülöttem lévőket nagyjából érzékelem, látok színeket, de azokat csak nagyon közelről, inkább az árnyékokra figyelek.- Biztosan beszélgettetek a barátaiddal arról, hogy azt sokkal nehezebb feldolgozni, ha valaki látott, és egyszer csak elveszítette a szeme világát, mint annak, aki így született...- Én sose láttam. Úgy gondolom, jobb így. Vannak olyan ismerőseim, akik láttak, és aztán látássérültek lettek. Egyéntől függ persze, de a többség irtó nehezen dolgozza ezt fel. Nehezebben, mint azt, ha így nő fel.- Te így születtél. Mégis mit mondanak, miért?- Húúú. Az utolsó verziót mondom, jó? Most épp azt állítják: anya rubeolás ember közelében volt, arpikor a szíve alatt hordotj,- Ha ez az utolsó verzió, mi volt az első?- Megszülettem Félegyházán. Onnan átvittek Kecskemétre, mert besárgultam. Inkubátorba raktak, vérátömlesztést kaptam. Amikor visszahoztak, akkor mondták anyunak, hogy nem látok, menjünk hamar Szegedre. Nem tudjuk, hogy pontosan mikortól, és miért nem látok.- Ide, Bugacra jársz haza, de itt alig ismernek téged, mert óvodáskorod óta Budapesten vagy.- Hatévesen kerültem fel a szép hosszú nevű Vakok Óvodája, Általános Iskolája, Speciális Szakiskolája, Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézménye ésatöbbi elnevezésű tanintézetbe, és 2007-ig oda is jártam. Többnyire 7-8 fős csoportokban tanultunk, nagyon családias légkörben. Mivel egész héten ott voltam, kiszakadtam ebből a környezetből. Ha itthon vagyok, alig megyek ki az utcára.- Az iskolában volt látó és vak tanárotok is. Ki tud benneteket könnyebben tanítani?- Hogy nekik hogy’ könnyebb, azt nem tudom, de nekünk mindig jobb volt, ha olyan tanított, aki nem lát. Hatásosabban el tudta magyarázni a dolgokat. Tudta, hogyha valamit nem értesz, miért nem érted, és hogyan kell másképp megközelítenie, hiszen ő is átélte. Az informatika- és a zeneoktatásnál kifejezetten egyszerűbb volt így. A zongorázás alapjait is látássérültnél tanultam.- Amikor eljött a középiskolaválasztás ideje, meglepted a körülötted állókat. Mivel határozott elképzelésed volt arról, hogy mit szeretnél tanulni, egy olyan intézménybe felvételizItthon csak a családomé vagyok. Nem járok Bugacon sehová. tél, amelyik már nem speciális iskola, hanem egy átlagos középiskola.- Magam döntöttem így. Bevál- lalós voltam? Nem tudom. Egy barátnőmmel közösen jelentkeztünk a Kanizsai Dorottya Egészségügyi Szakképző Iskolába és Gimnáziumba. Mert ez érdekelt. A 24 fős osztályban, ketten vagyunk látássérültek, mindenki más jól lát. Nem volt könnyű megszokni az új helyzetet, de alapvetően könnyen beilleszkedtem.- De még mennyire! - veti közbe az eddig csendesen a háttérben álldogáló anyuka, majd elmeséli, hogy az óvoda első napján bőrönddel felvonultak Pestre, mondván, hogy anya fent maradhat a gyerekkel, amíg szükséges, ám a kislány belevetette magát az udvaron játszó gyerekseregbe, az óvónő meg szépen hazaintette anyukát, akinek majd’ megszakadt a szíve. Niki mosolyogva felel.- Erre én alig emlékszem, mert még kicsi voltam. Az azonban biztos, hogy tényleg villámgyorsan beilleszkedek.- A középiskolában sosem érezted magad hátrányos helyzetben a többiekhez képest?- Nem. Az új környezetet és helyzetet nehezebb volt megszokni, mint az embereket A vakok iskolájában töltött idő alatt kialakult bennem egy egészséges önértékelés. Ott egyenlők voltunk. Nem gátlásokkal teli emberként kerültem az új iskolába.- Az iskola Újpesten, a kollégium Zuglóban van. Az új iskolával közlekedési nehézségek is jártak?- Nehézségek? Nem is tudom. Az általános iskolában folyamatosan volt közlekedésóránk. Én pedig, szerencsére, könnyen megjegyzem az útvonalakat.- Ez nem egy tipikus női tulajdonság...- Igen, mondják.- Mennyit utazol naponta?- Reggel többnyire az osztálytársammal együtt megyünk suliba. A kollégiumtól 15 perc a villamos, azzal megyünk hat megállót, aztán a metróval ötöt, és onnan már csak egy kis gyaloglás- nyira van az iskola. Általában délután is együtt indulunk vissza, de attól sem riadunk meg, ha külön kell menni. Igaz, volt már olyan, hogy egy kicsit eltévedtem, de kivel nem fordul ez elő... Miközben Niki nevetve meséli, hogy milyen faramuci helyzet az, amikor rájön, hogy eggyel hamarabb leszállt a villamosról a kelleténél, édesanyja tágra nyílt szemmel nézve kérdezi a lányát, hogy ez igaz-e. Niki mosolyogva igyekszik elhitetni, hogy nem akart titkolózni, de ez nem akkora kaland, hisz most is itt ül. Meglepő és nem túl mulatságos az olyankor - mondja, de kérdezni is tud, meg a fehér bot is gyorsan elárulja, ha az a lépcső, ami tegnap még ott volt, ma már nincs.- Hamar a segítségedre sietnek a megállóban lévő emberek, ha látják rajtad a bizonytalanságot?- Hajaj! Jobb el se tévedni! Na jó, ez csak vicc volt, de az tényleg rémes, amikor se szó, se beszéd elkapnak, és már húznak is valamerre. Szép dolog, és nagyon rendben van, ha segítőkész valaki, de a frászt hozza ránk, ha nem köszön, nem kérdez, csak vonszol. Nyilván ott a segíteni akarás, miközben nem tudja, mit mondhatna, és hogy én azt egyáltalán értem-e. De ha megkérdez, gyorsan rájöhet, hogy egyszerűen csak nem látok, de beszélni tudok.- Szóval segítünk, csak nem mindig tudjuk, mit mondjunk felvezetésnek.- Talán a neveteket. Meg hogy most akkor lesegítetek a lépcsőn. (mosolyog) Persze nem mindenki ilyen előzékeny. A másik pólus az, amikor megy a vak ember a fehér bottal, és mindenki kukán nézi, hogy már túlsétált a gumin, és mindjárt lelép a vágányok közé a metróban. ló néhány ilyen baleset történt már, hogy látássérült ember esett a sínek közé. És ha nem ütötte is el a metró, azért az a csinos kis áramütés biztosan felejthetetlen „élmény” lett. Na az ilyenektől egy icipici odafigyeléssel is megóvhattok bennünket.- Mi az, amivel még segíthetünk? Ha nem mi kapaszkodunk belétek, hanem hagyjuk, hogy ti karoljatok belénk, és akkor nem húzunk magunk után, mint egy papírsárkányt?- Kérdezzetek! Tényleg nem tudok jobbat. Ha kérdezel, elmondom, hogy a praktikusabb, hogy ki kibe karoljon. Meg mondjuk, ha már elindultunk és szólsz, hogy valahol lépcső következik, tedd hozzá, hogy felfelé vagy lefelé. Mi ugyanis nem nézünk a lábunk elé. Nincs értelme... Mondjuk, ha van nálunk fehér bot, akkor „megelőzünk” téged, és mire kimondod, hogy lépcső, én már kitapogattam, hogy merre.- Olyan változó, hogy elfogadjátok-e a segítséget. Van, aki egy elutasítás miatt később nem akar senkinek se segíteni.- Olyan ez, mint a lelkiállapot. Egyik reggel mosolyogsz, másik reggel meg nem, mert épp nincs hozzá kedved. Ennyi. Aki nem kér segítséget, nyilván évek óta az adott útvonalon jár, és inkább nem kér a „se szó, se beszéd” típusok miatt az egészből. Velem most még sokszor előfordul, hogy csak azért, hogy ne okozzak csalódást, hagyom, hogy aki udvariasan megszólít, levezessen a lépcsőn. Pedig attól, hogy nem látom, tán tízszer jobban ismerem az útvonalat, mint ő, aki lehet hogy először jár ott, csak épp lát.- Mit csinálsz a szabad idődben?- Filmet nézünk, boltba megyünk, beszélgetünk. Ha magam vagyok, olvasok. Szeretem a régi korokban játszódó sztorikat, a tudományos-fantasztikus regényeket, meg most épp egyik-másik vámpíros történetet is elolvasom. Meg a nem túl csöpögős, romantikus könyveket.- Hogyan választod ki a boltban a sok száz, naponta megjelenő új termék közül, hogy neked mi kell?- Egyrészt igyekszem mindig ugyanott vásárolni. Ami nem jelenti azt, hogy ott ne rámolnának át havonta kétszer mindent máshová, de az eladók már ismernek. Amikor bemegyek, megkeresek egyet, és megkérem, hogy jöjjön velem a sorok között, és segítsen. Idegen helyen egy kicsit macerásabb. De új helyre vagy butikba nem megyünk egyedül. Megkérünk valakit, aki lát, hogy kísérjen el.- És hogy fizetsz? Honnan tudod, hogy átvertek-e vagy sem?- Általában még indulás előtt megnézi nekem valaki, aki lát, hogy milyen papírpénzek vannak nálam. Külön rakom a pénztárcámba azt, amivel fizetni akarok. A fémpénzeket meg tudjuk különböztetni. Az apróval többnyire nem is tudnak átvágni. Ahová sűrűn járunk, ott a pénztárosok is idomulnak hozzánk: mondják, hogy mit adnak vissza.- Divatosan öltözöl. Hogyan választasz?- Az alapszíneket - a kéket, a pirosat, a sárgát és a zöldet - valamennyire látom. Megtapintom, és az anyagáról eldöntőm, hogy jó lesz-e. Egyébként meg alul mindig farmert hordok. Ahhoz minden felsőm passzol, akármilyen színű is, így nem leszek papagáj.- A tapintásod és a szaglásod sokkal kifinomultabb, mint - mondjuk - az enyém.- Parfüm- és illatmániás! És pillanatok alatt megmondja, hogy mit főzök, amikor még csak egymás mellé teszem az asztalon a hozzávalókat - szól közbe az anyuka. Majd Niki folytatja: a kifinomult szaglás például mindenütt jó - a villamoson kívül. Irtó zavaró tud lenni, amikor érzed, hogy valakiről nem az a munkásemberszag árad, amit reggel óta magára gürizett, hanem az a hetek óta nem mosdott, szörnyű bűz. Az totál kiüt. Onnan menekülni kell.- Amikor először hívtalak, nem vetted fel a telefont. Egy ideig azon gondolkodtam, honnan fogod tudni, hogy kerestelek, ha nincs melletted senki, aki szólna erről.- A telefonom éppen olyan, mint a tiéd. Csak annyi a különbség, hogy az enyémre telepítettünk egy beszélő szoftvert, olyant, mint amivel a számítógépen is tudunk olvasni, nejezni, játszani. Felolvas mindent.- Sok, számotokra kifejlesztett praktikus vagy annak tűnő dolgot látni például a Népligetnél lévő Láthatatlan kiállítás előszobájában. Ezeket te is használod?- Alig. A beszélő mérleg jó. Ami beszél, az mind jó. Meg a zoknicsipesz, hiszen ezt bárki hálás kis kütyünek tartja, akinek egyszer is össze kellett már párosítania egy füst alatt húsz pár zoknit. De a csipogó vízszint- mérő meg a tojásfőző nekem nem kell. Mire megkeresném az épp elöblített mérőt, addigra megittam, amit kívántam. Beledugom egy picit az ujjam a pohárba, és érzem, ha elég. Egyébként szinte ugyanazt a poharat használom régóta. Megszokja az ember, hogy mennyit önthet.- Osztálytársaid már fiúznak. Te kikkel keresed a kapcsolatot?- A kollégiumban a portáson kívül nincs férfi. Az osztályunkba három fiú jár. lóban vagyunk, de ennyi, hosszabb beszélgetésre a napi rutinszerűnél nem vágyom egyikükkel sem. Akikkel igazán jóban vagyok, azok szintén látássérültek. Egyébként azokkal keresem a kapcsolatot, akik megértő, segítőkész és humoros fiúk. Szerelmes is csak ilyen fiúkba voltam eddig.- Megvolt a szalagozod, rövidesen érettségizel. Hova tovább? Hogyan tovább?- Gyógymasszőr szeretnék lenni. Már kinéztünk egy kétéves képzést. Hogy utána mi következik, még nem tudom. Nem siettetem, majd jön, aminek jönnie kell. Előbb-utóbb minden megtörténik mindenkivel, ha tud türelmesen várni...
