Petőfi Népe, 2010. június (65. évfolyam, 125-150. szám)
2010-06-07 / 130. szám
fcJN Mmmammmmm INTERJÚ Tóth István fénnyel festett fotográfiái nehéz út Az évszázad kiváló fotóművészének nyílik gyűjteményes kiállítása Kecskeméten Szíve szerint több száz képet hozna: Barcsay, Déry, Tóth Menyhért, Molnár C. Pál portréját, és a megtört, ráncos arcú emberekét, akiknek fotográfiái bejárták az egész világot. Tóth István Cegléden élő fotóművész számára a legnehezebb feladat most az, hogy a többszörös díjnyertes képek közül kiválassza azt a 100-at, amely a maga teljességében mutatja be életművét a június 11-én Kecskeméten nyíló gyűjteményes kiállításon. Rákász Judit mesélni, csak legyen türelme a nézőjének meghallgatni.- Illyés Gyula milyen ember volt?- Nehéz! Utána döntöttem úgy, befejezem: írókkal nem foglalkozom. Csak leült és várta, hogy elkészüljön a kép. Bármit kértem, csak legyintett: „Ugyan! Nem kell! Csak csinálja!” Aztán meglátta az asztalon hagyott névjegykártyámat, s kérdezte, miért van rajta az a sok külföldi szervezet. Elmondtam, hogy fotóművész vagyok, és ezeknek a nemzetközi szervezetek vagyok tiszteletbeli tagja. „Hol él maga?”- kérdezte erre Illyés. Mondtam, Cegléden. „Miért nem Pesten?”- kérdezte meglepődve. „Azért - mondtam neki nagyon udvariasan -, mert ha Tokióban felszáll egy repülőgép, akkor onnan Budapest és Cegléd ugyanolyan távol van.” Amikor a London Szalon Társaság nagy díját megnyertem, nem éreztem hátrányát annak, hogy Ceglédről startoltam. Ma is így gondolom. A fotográfia- Hétköznapokon is előkerülnek a régi felvételek?- Sokszor nézegetem a fotográfiáimat. Keresem rajtuk a hibát. Ha vendégeim vannak, tőlük is azt kérem: ne azt mondják, mi tetszik, hanem azt, hogy mi nem tetszik. A jó fotográfián mindennek a tartalmat kell szolgálnia. A Tóth- iskola nem arról szól, hogy kapjuk fel a gépet, és induljunk partizánkodni. Én úgy fotografálok, ahogy a festő fest. Ceruzavázlatot készítek és modellt keresek, mert pontosan tudom, mit szeretnék látni a képen. Rendezek, de úgy, hogy az őszinte és igaz legyen. A fényt használom arra, hogy történeteket meséljek.- Előfordult, hogy egy arc, egy tekintet láttán félretette a vázlatokat?- A Nehéz út így született. Azt nem rajzoltam meg, nem találtam ki. A történet visszavezet pályakezdő koromba. A város szélén, a Gerje-pataknál megláttam egy embert füvet kaszálni. Elővettem a gépet, és jó messziről, nehogy elijesszem, elkezdtem fényképezni. Aztán közelebb mentem s megkérdeztem, készíthetek-e néhány portrét. Kedves ember volt, megengedte, hogy dolgozzak, és én gyönyörű képet készítettem róla. Az lett a címe: Ilyen az élet. Fiatalember volt, de az arca ráncos, széltől cserzett, látszottak rajta a szabad ég alatt, kemény munkával telt évek. Sok aranyérmet nyertem a képpel. Aztán eltelt 20-30 év, és eszembe jutott: vajon él-e még az az ember. Felkutattam és elkészítettem róla az újabb felvételt. Ez lett a Nehéz út, mely bejárta a világot, és az emblémám lett. Aki megnézi ezt a képet, annak nem kell elmagyarázni, ki Tóth István.- Miért következtek az életképek után művészportrék?- Egyszer láttam egy Ady-port- rét. Székely Aladár híres felvételét, mely egy időben minden irodalomtankönyvben és minden osztályteremben ott volt. Miért nincsenek ilyen fotográfiáink a kortárs művészekről? Nem sokat töprengtem a válaszon, hanem elhatároztam, hogy kortárs művészeket fogok fényképezni.- Hogyan ismerkedett meg velük?- Nehéz volt! Nagyon nehéz! Annál is inkább, mert nem jelentkeztem be sehova. Nem szerettem, ha vártak. Ha bejelentkeztem volna, akkor soha nem ■ Tóth István gyűjteményes kiállítása június 11-én 18 órakor nyílik a Kecskeméti Kulturális Központban. A megnyitón Ránki Júlia beszélget Tóth István fotóművésszel és Bereczky Lo- ránd művészettörténészszel. csinálhattam volna fotográfiát Czóbel Béláról tépett farmerban, atlétatrikóban. Persze csúnya dolog rátörni ismeretlenül egy emberre, de még nehezebb vele ebben a helyzetben megismerkedni. Márpedig nekem meg kellett ismerkednem velük, ha jó képet akartam készíteni. Hogy is csinálhattam volna Barcsay Jenőről fényképet, ha nem tudtam volna, hogy ki ő valójában. „Ki vagy te?”- erre a kérdésre válaszolnia kell a jó portrénak.- Barcsay elárulta?- Hozzá bekéredzkedtem egy egész napra. Mondtam, tegye a dolgát, mintha ott sem lennék. Szerencsém volt, hogy vállalta. Közben persze beszélgettünk. Elmondta, hogy nincsenek gyerekei, nincs felesége, csak egy bejárónőt tart, aki minden héten ellop tőle három zsebkendőt, de ennyivel megússza. Egész nap dolgozott, én megkérdeztem: „Este mit csinálsz, Jenő bácsi?” Először művésznek tituláltam, de fel volt háborodva. Egyik művész a másik művészt nem művészezheti A fényképezéssel a véletlen hozta össze 52 országban, több mint 2200 kiállításon szerepeltek Tóth István fotói, melyekkel 300-nál is több díjat nyert, köztük a szakmai körökben a fotóművészet Oscarjának tekintett, New Yorkban adományozott „Az Évszázad Kiváló Fotóművésze” díjat. NYÁREGYHÁZÁN Született 1923-ban. A rajzolás, farigcsálás érdekelte gyerekkorában, de szülei nem nézték jó szemmel, így vaskereskedő lett, majd az ’50-es évektől Kecskeméten, a Zöldségtermesztési Kutató Intézetben kezdett dolgozni, ahol a fotózás volt a feladata. A fényképezéssel a véletlen hozta össze. A '40-es években szorult anyagi helyzetben lévő barátja megvételre kínálta fényképezőgépét. Megvette, mondván jó lesz a családi fotók elkészítéséhez. Csakhogy a gép használatát nem ismerte, ezért felkereste azt embert, akinek nevét egy fotóművészetről szóló újságban olvasta, s aki meghatározó mestere lett: Haller Frigyest. Ma is nagy becsben őrzi Haller: Jegyzetek Tóth István képeihez címmel írt tanulmányát - ahogy mondja: a fundamentumot. Haller szigorú kritikus volt, de segíteni akaró, őszinte ember, akinek tanácsára a fiatal fotográfus 1948-ban bekapcsolódott a nemzetközi kiállításokba. BUDAPEST ÉS AMERIKA hívogató hangjai ellenére Tóth István mindvégig megmaradt ceglédinek. Elismeréseinek hosszú sorában ott van a Balázs Béla-díj, az érdemes művész kitüntetés és a Magyar Köztársaság Képz& művészeti Alapjának Nagydíja, a Magyar Fotóművészek Szövetsége Életműdíja, a Magyar Köztársasági Érdemrend keresztje. mondta, és attól kezdve tegeződ- tünk. Elmesélte, hogy ha estére elfárad, leül a priccsre, ott szokott olvasgatni. „Milyen jó lenne, ha ilyenkor adna valaki egy pohár vizet!” - mondtam neki. így született meg a Pohár víz című kép. Az is olyan kép, amelyik szeret feltalálásának 150. évfordulóján Indiában rendeztek konferenciát. Európából egy embert hívtak meg: Tóth Istvánt Nem Budapestről, hanem Ceglédről. Illyésre visszatérve: ahogy elbeszélgettünk, nagyon megenyhült, hozatta gyorsan a fütyülős barackpálinkát, de nem fogadtam el. Inkább elhatároztam, hogy többet íróval nem próbálkozom. Igaz, voltak kivételek: Baranyi Ferivel nagyon jóban vagyunk, Buda Ferivel is jó volt dolgozni.- Az ’50-es évektől a kecskeméti zöldségkutató intézetben dolgozott Mészöly Gyula vezetése alatt. Mit jelentettek a kecskeméti évtizedek?- Mindent! Az életemet. Összetartó közösség volt, ahol egymást tisztelve és segítve dolgoztak az emberek. Komoly kutatómunka folyt az intézetben, de ez nem akadályozott meg bennünket abban, hogy Szappanos Pista festményeiről vagy az én fotográfiáimról beszéljünk - egymást segítve, de kritikusan. Homoki Bandival különösen jó viszonyban voltam, gyakran mentem az irodájába azzal, hogy „Bandikám, újabb pofon az imperialistáknak!” Mindig így mondtam meg neki, ha újabb díjat nyertem. Mészöly Gyula művészbarát volt, sokat köszönhetek neki. Megengedte, hogy kötetlen munkaidőben dolgozzak: csak az volt a fontos, hogy a feladat időre, pontosan meglegyen. Hogy előtte, utána mit csinálok, rám bízta. Amikor gyermekkorom emlékeit akartam megfotografálni, már Ü|y látszott, hogy kudarcot vallók, mert a környéken átalakult a tanyasi világ. Elhatároztam, hogy elmegyek a Viharsarokba, és Gyula bácsi elengedett két hétre.- Sokszor felmerült, de máig sem valósult meg állandó kiállítása Kecskeméten...- Nagyon fájt. Sok év, sok terv, sok elképzelés volt: ahogy változott a politika, mindig új arcok jöttek, akiknek újra és újra el kellett magyarázni, ki az a Tóth István. Sok polgármesterhez és megyei elnökhöz elmentem. Egy ideje már nem megyek.- Budapesten, a Váci utcában hogyan jött létre állandó kiállítása?- Egyelőre csak időszakos kiállítások vannak. Szeretnénk állandóvá, folyamatosan látogat- hatóvá tenni. Magángyűjtő hozta létre a Váci utca 18. szám alatt, 380 fotográfiám van a tulajdonában. Ezekből állítja össze a kiállításokat.- Milyen témákat fotografál mostanában?- Ugyanazokat, mint régen: emberi sorsokat. Egy ideig nem vettem a kezembe gépet: a digitális gépek megjelenésével megváltozott a technika, nem lehetett kapni hagyományos nyersanyagot. Akkor abbahagytam és elkezdtem festeni. Mert valamit muszáj csinálni. De egy ideje újra fotografálok, most már digitális géppel. A technika változott, de a témák nem. Előfordul, hogy bírálat ér emiatt: „Megállt az idő?” - kérdezik a kritikusok. De nem bizonytalanítanak el. Én nem tudok drótgubancokat és korhadt fagyökeret fotózni. Engem 87 évesen is az emberi élet érdekel - örömével, bánatával, szépségével, fájdalmával.
