Petőfi Népe, 2010. február (65. évfolyam, 26-49. szám)
2010-02-15 / 38. szám
ketten a tanyán A nyomor nap mint nap ott ül a küszöbön, néha kézen fogja a pesszimizmust, és berángatja a szoba-konyhába. Olyankor a legnehezebb. „EZT DOBTA A GÉP, VAGY Ml...”- Már kértelek arra, hogy hozd be a legutóbbi villanyszámlátokat, kifizeti a Vöröskereszt. Megint elfelejtetted?!- Nem tudom.- Mi az, hogy nem tudod?- Tanár néni, én nem tudom behozni a villany- számlánkat, mert nálunk nincs villany. Szűcs Brigitta Z. Nincs az a jól szőtt szociális háló, melyen ne esne át és zuhanna alá a 12 éves kora óta megállás nélkül gályázó, ma már kérges kezű nagyi, és a most még csak 12 éves, de a nélkülözés szót túl jól ismerő, de azért optimista kisfiú. Ha Móricz még élne, róluk biztosan regényt írna. A Tázlárhoz tartozó Felsőtelepen túl, a bekötőúttól már meglehetősen távol, szikrázó napsütésben térdig gázolunk a frissen leesett hóban. A két kilométernyi séta túraútvonalnak sem lenne utolsó. Az út gyönyörű erdők között halad, néha a távolban látunk egy sietős nyulat, kicsit messzebb őzek ugrándoznak vidáman a szántón, mi meg rendületlenül trappolunk hárman: Zsuzsika, a tanár néni, Krisztián és én.- Ott egy ölyv! - kiált fel a 12 éves fiú. Mindene az erdő. A csillogó szemű, szerényen mosolygó kamasz fiú az iskolában is folyton arról beszél, hogy milyen csodálatos a táj ott, ahol él. Hogy az erdő titokzatos, ismerősei a fészkelő madarak, a csörtető vaddisznók. A hosszú, iskolába vezető dűlőút neki érdekes, tele van gyönyörűséggel. Sosem panaszkodik, hogy milyen sokat kell gyalogolnia. Ahogyan eddig arról sem mesélt, hogy igen szerény körülmények között, máról holnapra élnek kettecskén a nagymamával. Az anyu orvoshoz indult, de sose jött vissza A kisfiú édesanyja orvoshoz ment. Úgy 10 éve. Azóta se jött haza. Édesapja ritkán, de azért benéz hozzájuk. Édesanyjának 4 gyermeke született, mióta elment, édesapjáéknál két féltestKrisztián a mamával, Lajos Károlynéval él, aki mindent megtesz, hogy kisunokája ne szenvedjen hiányt vére van Krisztiánnak. Ahogyan apját, úgy őket is ritkán látja. Krisztián a mamával, Lajos Károlynéval - Macával - él, aki mindent megtesz, hogy kisunokája semmiben se szenvedjen hiányt. Nyugdíját, azt a 30 ezer forintot a kisfiú ellátására, ruhákra és ételre költi. Krisztián pedig épp olyan, mint a többiek, a mama erre nagyon ügyel. Kezét az arcához emelve mondja: belehalna, ha a fiút kiközösítenék azért, mert toprongyos, vagy nem tudja befizetni az osztálypénzt. Az udvaron lábasjószághad szaladgál, a Krisztián építette ólakban kecske, és a minap éjjel született malackák laknak. Mellette egy kis kalitkában posta- és pávagalambok burukkolnak, kacagnak. Bundás, a megvesztegethetetlen kuvasz örömköröket nyom a fa körül, amikor meglátja kispajtását.- Minden öröme az állatokban van. Alig tudom esténként berángatni. Eteti őket, beszél nekik, játszik velük. Állattenyésztő lesz szerintem - festi a jövőt a mama. A tanár néni meg fennhangon hozzáteszi: lehet ő még állatorvos is vagy erdész. Ki tudja, mit hoz a jövő? Boldog élet néhány négyzetméteren A tanya tornácán nagymosásról árulkodik a kiteregetett lepedő meg a takaró. A szoba néhány négyzetmétere konyha, hálószoba, kazánház és fürdő is egyben. Egy kis nyújtózkodással szinte minden elérhető. A bejárati ajtót az ágyra nyitom, balról régi gáztűzhely és zoknikkal feldíszített fregoli köszön. Ha kettőnél többet lépünk előre, akkor már szinte a konyhaasztalon állunk, hát nem lépünk annyit. Leülünk inkább. Az első néhány percben meredten bámulunk magunk elé a színes virágokkal díszített viaszosvászon térítőre, meg az asztal mögé. Míg beszélgetünk, arra gondolok, tudnánk-e így élni. Feladnánk?- Nem vagyok én irigy azokra, akik tízezreket fizetnek előttem a boltban, amikor én hetente egyszer, csak kenyérért megyek be. Hogy is szokták ezt mondani a fiatalok: ezt dobta a gép, vagy mi... Hogy segélyt kellene kérni?! No én akkor inkább világgá megyek. Sosem álltam sorba kunyerálni. Ha az Isten megsegít, akkor a jövőben sem fogok! Kettecskén élünk itt. Nem jól, de nem boldogtalanul - ine- séli a nagymama. 12 éves korom óta dolgozom. Manapság a nyugdíjamból próbálunk kijönni, meg eljárok napszámba. Nyáron szőlőbe, földekre, télen disznóvágásokon segítek. A sok munka miatt azonban egy ideje gond van a gerincemmel, arra kénytelen vagyok költeni. Azonkívül azonban nem veszek semmit. Nem tudom megmondani, hány éve nem vettem magamnak ruhát. Arra nagyon ügyelek, hogy a kis lelkemnek mindene meglegyen. Szerencsére nem nyafog folyton hogy ez kell, az kell. De a rúd így is ránk jár. Az elmúlt másfél évben kétszer fosztották ki a tanyát, sok értéket nem találtak. Legutóbb azonban minden élelmünket elvitték. Előtte vágtunk disznót. Nincs pénzem arra, hogy henteshez menjek, amit mi felnevelünk, azt esszük, írtam egy „üdvözlőlapot” a tolvajoknak, itt van a tornácon, és nagyon komolyan gondolom, hogy a torkának esek, ha még egyszer idejön az a semmirekellő. Macáéknál a legnagyobb gondot a villany hiánya jelenti. Van egy kicsi akkumulátoruk, de csak nagy ritkán merik bekapcsolni az icipici tévéjüket, mert hamar lemeríti az akksit, azt meg nagyon messzire kell vinni ahhoz, hogy újra töltsék. Pedig nagyon kellene a világítás. A tél derekán már négykor koromfekete ott kint minden. Krisztián pedig kénytelen gyertyafénynél tanulni a leckét. A nyomor nap mint nap ott ül a küszöbön, néha kézen fogja a pesszimizmust, és berángatja a szoba-konyhába. Olyankor a legnehezebb. Nincs más csak a túlzsúfolt, sötét szoba. A gyertya épp csak annyi fényt ad, hogy ne kelljen tapogatózni. Maca sze4pff Állatorvos lesz? Nincs villany, pedig télen különösen elkelne A szegénység megöli a kreativitást is farkas Éva pszichológust arról kérdeztük, a szegénység milyen hatást gyakorol egy g}'erekek lelkére, illetve milyen felnőtt lesz/lehet a nélkülöző kicsikből. - A szegénység önmagában még nem kiszolgáltatott helyzet. Akkor válik azzá, ha ínséggel párosul, például éhezéssel. Tetézi ezt, ha a gyerek egyke, úgy jobban sérül, mint ha testvérei is lennének, mert nincs kivel összekapaszkodnia. Sivár élet és lelkivilág alakul így ki, hiszen biztonság és élmények nélkül nő fel a kicsi. Az intézményes - óvodai, iskolai - szocializáció során élesedik ki igazán ez a helyzet, ott erősödnek fel a hátrányok, a társas szocializáció terén inkább, mint tárgyi szinten. Ha hálás is a gyermek, hogy megsegítik, ha kap valamit, de társaihoz mér, és szégyen fogja el. Az élményhiány, az információhiány, a testi-lelki vitaminhiány sivárrá tesz, gyakran ilyenkor alakul ki a tanult tehetetlenség: a gyerek azt tanulja meg, hogy semmin nem lehet változtatni, nincs jobb (ami nem igaz!), és később sem elfogadással, hanem passzív beletörődéssel reagál egy veszteségre. Elsorvad a kreativitás. A hátrányos helyzet nem segíti a képességek kibontakoztatását, a tapasztalat hiánya megnehezíti az életet. Mind a biztonságot, mind a lelki-szellemi táplálékot tekintve - így az árvaság fájó tapasztalatát is, ha meg nem is szünteti - azért jó, ha van egy szerető nevelő, aki kompenzálja - mondta a pszichológus. Öröklődik, mint valami kóros nyavalya A szociológia a mélyszegénységet többdimenziós jelenségnek tartja, ami megmutatkozik a többi között a foglalkoztatottságban, az ebből következő súlyos megélhetési zavarokban, kihat az elemi lakhatási, táplálkozási körülményekre, az érintettek egészségi állapotára, sttgmatizál, és kirekesztéshez vezet. Mindez együtt szükségszerűen eredményezi az újratermelődés, a generációkra történő átörökítés magas valószínűségét. rint csak nagy magyar valóság. Azt mondja, a boldogságukhoz nem kellene sok. Ha csak egy kicsivel több pénzből gazdálkodhatna, futná a gyereknek érdekes könyvekre, egy kicsivel több csokoládéra, világításra az olvasáshoz, mert biztos abban, hogy- bár nagyon szeretik egymást - a gyerek nem vak, jól látja, mi az, amit a kortársai megkapnak, ő me^ nem. „A mamáéból most nem tudunk házat venni?”- Azt el se meséled, Krisztián, hogy mennyire szeretsz focizni, és hogy hány érmet nyertél már?- néz a kisfiúra elkerekedett szemmel a nagymama, mire Krisztián az ágyuk feletti falvédő fölé mutat, ahol a nagyi által barkácsolt keretben ki vannak rakva az osztályfőnöki és igazgatói dicséretek, mellettük pedig tökéletes rendben sorakoznak a dzsúdóversenyen és futballku pán nyert érmek. Az erdőből összegyűjtött tűzifa hangosan ropog a mellettünk kályhában. Krisztián még csak tizenkét éves, de már tudja: kemény az élet. Mégis öröm látni, hallani, hogy micsoda gazdagság rejtőzik lelkében. Exupéry jut eszembe, mert itt tényleg minden, ami lényeges, a szemnek láthatatlan. Kérdésemre, hogy mi teszi boldoggá, Krisztián azt mondja: az, ha a mamával lehet. Őt mindenkinél jobban szereti.- Meg persze az állatainkat is nagyon szeretem. Attól vagyok boldog, ha hempereghetek egyet a Bundással, meg ha kapok valakitől egy újabb galambot. Egyszer talán majd beköltözünk a faluba. Vagyis inkább a falu szélére, hogy az állatokat is magunkkal vihessük. De ez messze van, majd talán ha én is keresek egy kis pénzt. A mamáéból most nem tudunk házat venni. Aki segíteni szeretne a kis családnak, hívja a 30/449-46-35-ös telefonszámot, vagy írjon a szűcs. brigitta@petofinepe. h u e-mail címre.
