Petőfi Népe, 2010. február (65. évfolyam, 26-49. szám)

2010-02-08 / 32. szám

„Ezt már nem lehet elhülyéskedni”

szoboszlay péter Életműdíjjal ismerik el a kecskeméti alkotó munkáját a 41. Magyar Filmszemlén

Péntek van, kora este, a gyerekek nemrég indultak haza a Kecskeméti Ifjúsági Otthonból, Szoboszlay Péter animációs műhelyéből. A Balázs Béla-díjas alkotóval azért találkozunk, hogy pályájáról, filmes élményeiről beszélgessünk életműdíja kapcsán, amelyet az idei Filmszemle záróünnepségén vesz át. De mielőtt kérdezhetnénk, a srácok munkáját mutatja: ma öt filmecske készült!

Rákász Judit- Fantasztikus, hogy milyen érzékenyen és természetesen élnek azokkal a filmes eszközökkel amelyeket soha, sehol nem tanultak - kommentálja a látottakat. - A mai gyerekek többsége szinte csak a mozgóképet ismeri, érti, nem is tud álló képben gondolkodni. Tíz évvel ezelőtt a nyugdíj mellé kerestem magamnak érdekes feladatot, eszembe sem jutott, hogy ez lesz belőle. Szabad homokozó, ahova bárki bejöhet, és lehetőséget kap, hogy észrevegye: többre képes annál, mint hogy odaraga/ljon a tévé y#gy a számítógép elé. Itt megízlelhetik, hogy milyen megmozdítani, életre kelteni • valamit. Nem akarok nagy szavakat használni, de ebben benne van a teremtés, és ezt a gyerekek nagyon jól tudják.

Az animációnak fantasztikus lehetőségei vannak az oktatásban és az információátadásban- Hasonló próbálkozásokon át vezetett az útja az animációhoz?- Amikor én kezdtem, még sokkal nagyobb kockázata volt ennek a munkának. Most csinálnak valamit, azonnal visszanézhetik, ha nem tetszik, újra kezdhetik. Mi még két hetet vártunk, mire elkészült a filmlaborban a muszter, az első nézhető filmkópia.- Miért az animációt választotta?- Véletlenül, ahogy sokan mások is. Nagyon szerettem rajzolni, a gimnáziumban felmerült, hogy grafikus szakra jelentkezem, de nem volt hozzá elég bátorságom. Nem volt rajzi előképzettségem, és az adottság kevés a művészi pályához. Kompromisszumképpen az iparművészeti főiskolára, belsőépítész

Közelkép

SZOBOSZLAY PÉTER BalÓZS Bé- la-díjas rajzfilmrendező 1937 BEN született Diósgyőrben. Középiskoláit Sárospatakon végezte.

1961-ben diplomázott a Magyar Iparművészeti Főiskola belsőépítész szakán, majd Pannónia Filmstúdió (Budapest) rajzfilmtervezője, -rendezője lesz.

1965-TÖL készít önálló filmeket.

1981-től a Pannónia Filmstúszakra jelentkeztem. Friss belsőépítész diplomával lettem aztán grafikai tervező a Pannónia Filmstúdióban.- Szerelem volt első látásra?- A műfaj szabadságába estem bele. Hogy festhettem, háttereket tervezhettem, s ehhez első osztályú ecseteim voltak, külföldi temperát használhattam - ez nagy dolog volt akkoriban. Az első három-négy évben eszembe sem jutott, hogy filmet készítsek. Aztán Görgey Gábor, a stúdió akkori dramaturgja a kezembe adta Jani- kovszky Éva Ha én felnőtt volnék című könyvét, ami tele volt Réber László illusztrációival. De én nem akartam az Ő rajzait animálni, felhasználni, ezért a filmben fotókat, és gyerekrajzokat használtam. Megvolt ennek is a kockázata, de a filmet szindió kecskeméti animációs műtermének rendezője. Filmjei több nemzetközi és hazai fesztiválon nyertek díjakat.

1984-BEN Balázs Béla-díjjal tüntették ki.

1972-től vesz részt az animációsfilm szakmai oktatásában.

1998-BAN alapította KÉPRŐL KÉPRE animációs-filmes iskoláját 10-16 éves gyerekek számára, amelyet Gulyás- Kiss Ágnes és Fazekas László közreműködésével vezet.

te azonnal meghívták három fesztiválra. Furcsa érzés volt. Nem is nagyon értettem, hogyan jutottam el hirtelen Csehszlovákiába, Németországba és Franciaországba, másrészt viszont fantasztikus volt, hogy utazhatok. Annecy-ban a világ legjobbjaival találkozhattam. Jó időszak volt: de maga a Pannónia Filmstúdió is pezsgő, izgalmas hely volt, a szinkronstúdióval közös büfében az egész magyar színészvilág megfordult.- Miért hagyta ott a Pannóniát ’81-ben, és költözött Kecskemétre?- Ez az időszak a nagy átszervezések ideje volt; a kis stúdióból hatalmas gyár lett, a megszokott alkotómunka helyett nagy feladatokkal és megrendelésekkel. A szerzői filmekre nem jutott kapacitás. Nekem, aki a grafikai tervezői munka mellett évente, kétévente készítettem egy-egy filmet, gyakorlatilag nem jutott munkatárs, segítő; egyedül maradtam. Akkor már Kecskeméten gyártás vezették két egyedi filmemet, s mivel éppen megszüntették a fejünk fölül a második albérletünket is, úgy döntöttünk, leköltözünk Kecskemétre.- Megtalálta Kecskeméten, amit keresett?- Én továbbra is azt akartam csinálni, mint Budapesten; egyedi filmeket, s részt venni más, alkalmazott munkákban.

Nagyon fiatal társaság dolgozott a stúdióban, akik nagyon akartak bizonyítani. Olyan ambíciók voltak bennük, amelyek a pestiekben talán soha. Az, hogy mégsem működött számomra az itteni közeg, úgy. ahogyan gondoltam, az talán főként abból adódott, hogy elég nagy csomaggal érkeztem Kecskemétre. És az itteniek talán azt hihették hogy majd elszívom előlük a levegőt.- Magányosan dolgozott?- A filmkészítés, még akkor is ha sokan dolgoznak benne, mindenki számára magányos munka. Mindenki a maga harcát harcolja.- Mi foglalkoztatta akkoriban?- Miután háborús gyerek vagyok, hallatlanul erős érzékenység alakult ki bennem a környezetemben lévő bajok iránt. A megnyomorítottak, üldözöttek, megalázottak fájdalmára van antennám. Nemrégiben nekikezd- tem, hogy lemásoljam a gyerekeimnek apám harctéri naplóját. Orvos volt, 1942-43 telén hazagyalogolt a Dontól, egy tífuszkórházat hozva magával. A naplóját olvasva döbbentem rá, hogy apám írásában nyoma sincs a lázadásnak. Sehol sincs benne a kérdés, hogy Miért kerültünk ide?Miért velünk történik ez? Hihetetlenül erős volt benne a missziótudat. Azért kellett végigcsinálnia, mert akkor az volt az ■ő feladata. Ehhez képest itt vagyok én, akinek mindig az az első kérdése, hogy Miért?- És vannak válaszok?- Azt hiszem... Venni kell a fáradtságot, hogy végigmenjünk bizonyos zsinórok mentén. Nem szabad olcsó válaszokkal megelégedni. Ez izgat a filmjeimben is. De nem szeretek ilyen nagy dolgokat mondani, jobb lenne valami másról beszélni.- Sok díj és elismerés után miért kezdett gyerekeket tanítani?- A tanítás mindig is vonzott. A Képről képre animációs műhellyel az volt a célom, hogy a gyerekek, akik idejönnek, érezzék jól magukat, és eközben legyenek részesei egy felfedezésnek. Nincs elvárás, nincs számonkérés, nincs szidás. Ehhez képest olyan aktívak, hogy ki kellett kötnünk: addig nem kapcsolhatják be a számítógépeket és a kamerákat, amíg mi, felnőttek üzembe nem helyezzük azokat. Az én gyerekkoromból kimaradt, hogy partnernek tekintsenek. Abban az időszakban voltam gyerek, amikor a némettanárokat átfordították orosztanárra. Egy megerőszakolt társadalom nagyokat rúgott a gyerekeibe. Úttörősdit játszott, és koszos gyerekeket öltöztetett fehér ingbe, nem tudni, miért. Soha nem tanultam a tanítást, csak azt tudtam, hogy ezt nem szabad. De azt sem gondoltam, hogy ezzel a korosztállyal fogok ennyi éven át ilyen boldogan

együtt dolgozni. Annak ellenére, hogy az animáció játékos műfaj, a játék kimaradt a filmjeimből. Túl komolyan vettük a munkánkat: a megélhetésünk forgott kockán, meg a prémium, az utazás... Pedig ez mind nem érdekes. Idős fejjel is azt gondolom, hogy a legfontosabb, hogy játszani tudjunk - ezt most kapom meg, áttételesen, a gyerekektől.- Milyennek látja a magyar animáció esélyeit?- Nincsen könnyű helyzetben, de optimista vagyok. Az animációnak fantasztikus lehetőségei vannak az oktatásban és az információátadásban, hiszen - hogy egyik barátomat idézzem - az animáció a gondolat sebességével működik. Persze lehet megavállalkozásokban részt venni, és örülni, ha a film végén hosszan hömpölygő stáblistán felbukkan egy-egy magyar név. Szó sincs róla, hogy ezt ne tartanám fontosnak. Voltam én is főcímben a sokadik helyen, és nem zavart. De szerintem Magyarországon nem ez az útja az animációnak. Optimista vagyok: a tudás nem vész el.- Életműdíjat átvenni nem lehet könnyű.- Furcsa érzés. Pont jellege van. Pedig a folyamatban lévő munkáim miatt, ha akarnám sem tehetném ki a pontot. Mindenesetre szembesít a korommal: ezt már nem lehet elhülyéskedni.