Petőfi Népe, 2009. december (64. évfolyam, 281-305. szám)
2009-12-24 / 301. szám
5 A Petőfi Népe karácsonyi melléklete Lelkipásztor és tanár Átadják tudásukat tanítványaiknak, látni engedik keresztyén életüket. Tekintélyük nem másból fakad, mint szeretetből, felelősségből és hűségből. Szabó Gábor református elnök-lelkészt arra kértük, ossza meg gondolatait a közeledő karácsony kapcsán, nem feledkezve meg a Megyei Prima Díjról, melyet oktatás és közművelődés kategóriában vehetett át. íme: A református iskolákban nem csupán tanítani, hanem nevelni is akarunk „Azt mondja Isten igéje: amikor az ember Krisztust elfogadja megmentőjének - egyházias szóval megtérésre jut attól fogva az új élet engedelmességével és az örök élet reménységével járja útját. A református iskolákban nem csupán tanítani, hanem nevelni is akarunk. Tudjuk jól, hogy nem létezik református történelem, ahogy nincs református kémia sem. Van viszont elkötelezett, hitvalló református tanár és internátusi nevelő, aki miközben átadja tudását tanítványainak, látni engedi keresztyén életét. Tekintélyük nem másból fakad, mint szeretetből, felelősségből és hűségből. Lelkipásztorként és tanárként is azzal a küldetéssel szolgáltam, hogy hirdessem az Örömhírt. Örömhír, hogy elindíthattuk a református oktatást Kecskeméten, Kiskunhalason, Kun- szentmiklóson, Dunavecsén, Tiszakécskén, Szabadszálláson, és 1993-ban megkezdődhetett a hírős városban a jogászképzés is. Örömhír, hogy december elsején összegyűlhettünk 325 éves templomunkban - az egyetlen- ben, mely a török hódoltság alatt épült Magyarországon a hitben erős alföldi emberek keze által. És Örömhír, hogy 2009. május 22-én a Kárpát-medencei magyar reformátusok helyreállították évszázados közösségüket, Krisztusban, aki engem megerősít. A dédi bottal az ölében énekelte a székely himnuszt- A nagyszüleim rendszerint nálunk töltötték a szentestét, és egyik alkalommal elhozták Kecskemétre a dédmamát is - emlékezik vissza Lukácsné Haránt Eszter néptáncpedagógus, a Kecskemét Táncegyüttes művészeti vezetője. - Már közel nyolcvanéves volt, de még mindig különösen szépen énekelt. Hétéves lehettem, és vágytam arra, hogy a dédi egyszer csakis nekem daloljon. Ma is előttem van, ahogy akkor este ült a széken bottal az ölében, és énekelte a székely himnuszt. Végig engem nézett, tekintetében sokévnyi tapasztalat, fájdalom, boldogság, maga az élet. Kislányként nem értettem, de a hangulat, az érzés megmaradt bennem. Régen elfelejtettem, hogy akkor mi várt a karácsonyfa alatt. A dédi éneke volt az igazi, az életre szóló ajándék. Az erdélyi gyűjtőutak gyakran felidézik bennem a dédimama énekét, és eszembe juttatják, milyen gyönyörű dolog az élet. ■ P. Zs. miután a magyarországi, kárpátaljai, délvidéki, erdélyi és partíumi részegyházak aláírták a Magyar Református Egyház Alkotmányát. A magyar reformátusság kezdettől megtartotta lelki, szellemi egységét. Összetartozásunkat még történelmi viszontagságok és politikai szándékok sem tudták szétzilálni, sem a trianoni döntés, sem a 2004. december 5- ei népszavazás. Akik Istentől tanítottak, azok nemcsak felfelé néznek, hanem egymásra is. Meg tudják fogni egymás kezét, küldetésük van, egy Atya gyermekei. Advent első vasárnapjával megkezdődött az újabb egyházi év. A reménység adventjében készülünk a reménység karácsonyára, miközben látjuk: sok a reménytelenség körülöttünk. Sok az elfáradt, hitben meggyengült, komoly szegénységgel küzdő ember és család. Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít. Fontos hirdetnünk az Igét, és fontos, hogy értsük tanítását. Isten nem azt mondja, hogy nem lesz soha problémánk. Hanem azt, hogy Én veled vagyok mindennap. Ez számunkra békességet jelent, nyugalmat ad. Ennek az igének csöndes örömével készüljünk a karácsonyra.” ■ Rákász Judit Szabó Gábor református elnök-lelkész népes családja körében Apa kettős életet élt...? A Holdon, a Napocskán vagy egy csillagon trónolsz-e most éppen, Jézus- kám? Remélem, a postás angyalkák megtalálnak. Mert rettentően fontos, hogy időben elolvasd a levelem. Amíg nem késő, hogy teljesíthesd a kívánságunkat. Az enyémet és a kishúgo- mét. Az ő nevében is írok. Én, Peti már harmadikos vagyok, de Zsuzsi még csak ovis. Ne félj, nem akarunk nagy karácsonyfát, sok díszt, biciklit meg ilyesmiket. Mi semmilyen fát és semmilyen ajándékot se kérünk. Amit szeretnénk, az egy filléredbe se kerül. Aput szeretnénk megtalálni. Elveszett... Úgy történt, hogy külföldre járt dolgozni. Már sok év óta. Azért, mert ott jobban lehet keresni. Több szakmája is van. Ritkán jött haza. Mikor Zsuzsi született, éppen Angliában volt. Onnan jött meg utoljára is. Hugival ugráltunk örömünkben, hogy végre újra itthon van. Rácsimpaszkodtunk, és sok-sok puszit adtunk a borostás képére. A nagy örömtől észre se vettük, hogy anyát meg se öleli. És hogy anyuci majdhogy’ sírva nem fakad. Szegény... Később mi lefeküdtünk az új macikkal, amiket apu hozott. Csak reggel tudtuk meg, hogy ő nem aludt otthon. Éjszakára elment. Anyu elmondta, hogy ezután ez már mindig így lesz. Apa így akarja. Egymást átölelve zokogtunk... De mikor délután újra eljött, nem szóltunk neki semmit. látszott velünk. Meg segített angolozni, mert ő nagyon jól tud. Anyuci elment megkérdezni, mikor lesz almaszedés. Mert munkanélküli, pedig diplomája is van. Akkoriban napszámba járt... Apa nem sokáig maradt itthon. Elment Dél-Amerikába. Legalábbis azt mondta, oda repül. Ennek már több hete. A címét se tudjuk, mert azóta nem telefonált, nem is esemesezett. Azt se mondta, mikor jön vissza. Amikor anya a nagyival beszélt, kihallgattuk őket. Sírt, hogy apu kettős életet élt. Ott messzi, lehet, hogy van másik asszonya meg gyerekei is. És azokat választotta. Ugye, ez nem lehet igaz, kedves Jézus- kám...?! Ha föltalálod aput valahol a világon, légy szíves, mondd el neki, hogy mi nagyon-nagyon szeretjük és várjuk. Jöjjön haza karácsonyra! Ne parancsolj rá, mert ha a szíve nem húzza haza, úgy se ér az egész semmit. Anyu is ilyesmit mondott. Kérlek, minél előbb keresd meg őt! És vigyázz rá, nehogy baj érje. Hátha egyszer eszébe jut, hogy régen milyen nagyon boldog volt anyuval és velünk. És akkor mégiscsak hazajön, és velünk is marad örökre... ■ A. Tóth Sándor
