Petőfi Népe, 2009. július (64. évfolyam, 152-178. szám)
2009-07-08 / 158. szám
14 FÓKUSZ PETŐFI NÉPE - 2009. JÚLIUS 8., SZERDA afganisztáni küldetés l. „Az európaiaknak órájuk van, nekünk meg időnk” (Afgán mondás) Szubjektív útinapló Camp Pannóniából, Baghlan tartományból SZOMSZÉDOK, DE NEM MEGSZÁLLÓK SOROZAT Munkatársunk, bán János egy hetet töltött Afganisztánban a Magyar Honvédség katonai táborában egy újságíróküldöttség résztvevőjeként. Tapasztalatairól folytatásokban számolunk be. Egy katonai tábor a város közepén. Nem lenne ebben semmi különös, ha a város nem Afganisztánban lenne, s a tábor nem a Magyar Honvédség tábora volna. A város fölött húzódó hegyvonulat csúcsairól, az ottani megfigyelőpontokról lélegzetelállító látványt nyújt Pol-i Khumri, a Khumri nevű folyó mellett hosszan elnyúló település. És a város északi részén, a lakó- és ipari negyedek között, szemközt a hatalmas, éjjel-nappal fullasz- tó füstöt okádó cementgyárral, oú terül el a Camp Pannónia, vagyis a magyar PRT (Tartományi Újjáépítési Csoport) tábora. A szögesdróttal, és úgynevezett Hesco-bástyákkal övezett tábor a lakóházak közé ékelődve, magas hegyek közt árválkodik. Laikus azt gondolhatná, sebezhető itt egy ilyen létesítmény. Létrehozói néhány éve még hollandok voltak, akik úgy vélekedtek, a tábor elhelyezésével is azt kell érzékeltetniük, hogy lakói békés szándékkal, segíteni jöttek. Szomszédok, és nem megszállók. Szauna a fémdobozban A minket, újságírókat szállító konvoj este érkezett meg Mazar- e Sharifból (A város neve nagyjából azt jelenti, hogy Drága Szent Sír). Csaknem egy napja, hogy útnak indultunk, mindenki fáradt, gyűrött. Először tizenhárom óra repülés a Kecskemétről felszálló An-26-oson, kétszeri tankolással, Odesszában és Bakiban (szovjet lánykori nevén Baku). A hatalmas, Ma- zar-e Sharif-i táborból újabb három órás az út Camp Pannóniába. A jármű ezúttal egy speciális teherautó, amit a katonák csak Jingle Truck-nak hívnak. Valószínűleg ez a világ legkényelmetlenebb utazási formája: odabenn ömlik a víz mindenkiről, legalább negyven-negyvenöt fok van. Tizenöt kilós repesz- álló mellényben, sisakban szorongunk egymás mellett. Utóbbit nem célszerű levenni, mert a hepehupás afgán utakon haladva könnyen a Jingle Truck fémgerendáiba veri a fejét az ember. Ne szépítsük, egy szaunaként funkcionáló fémdobozban pácolódunk húszegynéhá- nyan. Végre elérjük Pol-e Khumrit. A táborba vezető útra ráhajtva a Jingle Truck apró ablakán csak az egyik kiszáradt folyóágban rozsdálló szovjet csapatszállítók roncsait látjuk. Mintha csak azt üzennék a múltból, hogy Afganisztán finoman szólva sem kedvel minden idegent. Örökké félárbocon A tábor főépülete előtt az ISAP országok zászlait lobogtatja a szél. Lélárbocon: mint megtudjuk, ha a nemzetközi erők bármely katonája hősi halált hal, az összes bázison félárbocra eresztik a zászlókat két napra. Ottlétünk bő egy hete alatt egyetlen egyszer fordult elő, hogy végre valahára teljesen felvonhatták a színes selymeket. De akkor is csak néhány percre. Nemsokára máris újabb, tragikus hír érkezett, valamely távoli tartományból —Afganisztánban alig múlik nap, hogy a nemzetközi erők ne veszítenének el valakit. A környéket csak reggel látjuk, amikor egy konvojjal nekivágunk a poros, zsúfolt városnak. Pol-e Khumri elképesztő elegye az Ezeregyéjszaka színes forgatagának, és modern háborús filmek fenyegető díszleteinek. Kalyibák, sárbódék, putrik, és pusztuló betonházak mindenütt. A külvárosban persze néhol fényes palotákat is látni, sötétített üvegű ablakokkal. Az utcákon szinte mindenütt szennyes lé csörgedezik a csatornákban, elképesztő bűzt árasztva. A katonai terepjárókból álló konvojt alaposan megbámulja a tömeg, de csak a gyerekek integetnek önfeledt örömmel. A felnőttek jó esetben is kiismerhetetlen pillantással követnek minket. Körülöttünk, amerre járunk elviselhetetlen szegénység mindenütt. A vérhas, a kolera nem ritka betegségnek számítanak errefelé: a gyermekek immunA magyar katonák fél éves váltásban szolgálnak Afganisztán északi tartományában, Baghlanban rendszere viszont a mostoha körülmények miatt nagyságrendekkel jobb az európaiaknál. Már azoké, akik túlélik az első néhány évet: Afganisztánban ugyanis elképesztően magas a gyermekhalandóság. Egyes becslések szerint a gyerekek csaknem fele nem éli meg a 14. életévét. Ahol egyre forróbb a talaj Szerencsére jóleső érzés volt hallani, hogy Baghlan tartományban a helyiek nem egészen úgy tekintenek a magyarokra, mint más nemzetek képviselőire. A magyarok mindent megtesznek, hogy jó kapcsolatokat építsenek ki az afgánokkal. Ráadásul, másokkal ellentétben mi, magyarok alkudozunk. Kénytelenek vagyunk, mert anyagi lehetőségeink nem egészen olyanok, mint az amerikaiaké, vagy a hollandoké. A keleti emberek szemében ez pedig erény. Persze ne áltassuk magunkat: a legnagyobb empátia, és a legfigyelmesebb párbeszéd mellett is veszedelmes terep Afganisztán. Baghlan tartomány ugyan nem tartozik a zűrösebb helyek közé, de azért az augusztusi elnökválasztás felé közeledve egyre gyakoribbak itt is az atrocitások. A helyi kormányzat emberei elleni robbantásokon túl a mieink elleni támadásokra is fel kell készülni. Néhány hete az úgynevezett Kandahári-övezetben ütöttek rajta egy járőrünkön, a tartomány legészakibb, pastuk által lakott járásában. Az út mentén elrejtőző felkelők kézifegyverekkel nyitottak tüzet a fiúkra, akik kiváló felkészülésüknek, kiképzésüknek köszönhetően kivezették az ölőzónából a páncélozott Hum- veeket, miközben viszonozták a támadók tüzét. Néhány napja a kila- gayi kiképzőbázis magyar-amerikai járőrére támadtak felkelők a Mazar-e Sharif felé vezető úton. Az összetűzés során a mieink légi támogatást kértek, és a harcba bekapcsolódott egy afgán zászlóalj is. A magyarok és amerikaiak közül senki sem sérült meg, a felkelőknek azonban tiAkiken mindenki segíteni akar elképesztő, milyen sokan akartak már az afgánokon „segíteni”. A régi időkben Nagy Sándor próbálta hellenizálni az őslakosokat, később a hunok, arabok, mongolok igyekeztek új szokásokat erőltetni rájuk. A XIX. században a britek törték magukat, hogy felemeljék az afgán népet, de nem nyerték el a helyiek szimpátiáját. 1979-től tíz esztendőn át a szovjetek nyújtottak „önzetlen ” internacionalista segítséget a testvéri afgán népnek. Hiába építettek Pol-e Khum- riban a csehszlovákok cementgyárat 1954-ben, hiába emeltek a szovjetek hatalmas malmot, gátat a folyóra, szénbányát a hegyek lábához, az afgánok makacs módon ragaszkodtak a saját életvitelükhöz, és persze muzulmán vallásukhoz. Most pedig a teljes nyugati világ felsorakozott, hogy segítsen rajtuk. A németek 2005-ben a helyi cukorgyárat újították fel, a hollandok, s most három éve, mi magyarok teszünk meg mindent a tartomány újjáépítéséért. Csak tavaly hatmillió afgán gyermeket iskoláztak be országszerte, köztük egyre több leányt. Afganisztán az írástudatlanság, és a vallási fanatikusok csapdájában vergődik. A tudatlanság újratermeli önmagát, a babonák és gyűlölködés hálójából pedig csak a tanulás jelenthet kiutat. zenkét halottja volt, öten pedig fogságba estek. A Honvédelmi Minisztérium a katonák biztonsága érdekében nem szívesen árul el részleteket a konkrét esetekről, de higgyék el, katonáink remekül helytálltak. A hétköznapok szerencsére nem a veszedelemről szólnak. A járőrutak szinte mindig eseménytelenül telnek, legfeljebb a hihetetlen útviszonyok okoznak izgalmakat katonáink számára. Elmúltak a tavaszi esőzések, az árvíz már a múlté, s a környező hegyek néhány hétre pompás, zöld színben ragyognak. Ha a felderítés nem összegezné nap, mint nap, hogy vélhetően hány öngyilkos merénylő áll készen támadásra, az éberség talán valóban lankulna. ■ A hétköznapok nem a veszélyről szólnak. A hosszú órákon át tartó zötykölődés a Jingle Truck- ben mindenkit alaposan megviselt. Afganisztán két arca: a mérhetetlen nyomor, és a nyugati kényelmet idéző luxus. Ilyen palotákból persze nem sokat látni Pol-e Khumriban. A legszegényebbek és leggazdagabbak közt elképesztő a távolság. A nemzetközi erők zászlai szinte folyamatosan félárbocon lobognak a veszteségek miatt.
