Petőfi Népe, 2007. november (62. évfolyam, 255-279. szám)

2007-11-30 / 279. szám

4 RIPORT PETŐFI NEPE - 2007. NOVEMBER 30., PENTEK hospice Kecskeméten megvalósulóban a végstádiumú daganatosok komplex ellátása, ahol az orvosok azért küzdenek, hogy a betegek mindvégig emberhez méltóan tudjanak élni A CSODA NEM CSAK HÁROM NAPIG TART Izsáki úti kórház, harma­dik emelet, onkoradioló- giai ápolási részleg. Sze­retnének bepillantani az itt dolgozók és betegek mindennapjaiba? Munka­társunk segít ebben. Szvorényné Mezei Klára Tüdőrák. Apósomnál tavaly májusban diagnosztizálták, ez év augusztusában hunyt el. Ti­zennégy hónap küzdelem a ha­lálos kórral. Vajon mire gondolt, amikor megtudta? Felfogta-e be­tegsége súlyát? Szerintem érez­te, hogy az Izsáki úti részlegről már nem a saját lábán jön ki... Igen. Ő azért került a megyei kórház Onkoradiológiai Köz­pont krónikus ápolási részlegé­re, hogy fizikailag megerősít­sék, így esetleg tovább kaphas­sa a gyógyulását szolgáló kemo­terápiás kezelést. Bevallom, ele­inte furcsálltuk, hogy nem eszik, nem iszik, sőt nem is jár­kál. Legalábbis egyedül nem. Dr. Boda Éva, a részleg vezetője megígérte: megtesznek min­dent a javulás érdekében. És valóban. A nap bármely szakában mentünk látogatni, mindig volt nővérke, akit meg­kérhettünk, hogy segítsen. Felültetni, lefektetni, megetetni, , tisztába tenni. De nem is kellett szólnunk, anélkül is jöttek. „Hiszen ez a dolgunk” - mond­ta mindegyikük, amikor meg- | köszöntük. Mint dr. Szűcs Miklóstól, a | Kecskeméti Onkoradiológiai J Központ vezető főorvosától meg- £ tudtuk: bár nagyon kis arány­ban, de folyik rehabilitációs gyó­gyítás is az Izsáki úti részlegen. Ide zömében azok a betegek ke­rülnek, akiknél a hagyományos terápia már nem hoz - vagy saj­nos nem hozhat- javulást. Nővérkének öltözve Gondolom, mindenkivel előfor­dult már kora reggel: vekker csipog, félálomban megnézi, megállapítja, hogy nyugodtan pihenhet még két percig a szem, aztán amikor ismét ki­nyitja, akkor jön a felismerés: uramegek, el fogok késni! így jártam én is azon a szerdai hajnalon, amikor hat órakor az Izsáki úton kezdtem a napot mint „segédnővérsegéd”, hogy megpróbáljam ellesni a hétköz­napinak egyáltalán nem nevez­hető csodákat tevők fortélyait. Zihálok, mire felérek a harma­dik emeletre, de ennek a kondí­cióm az oka. Mehetnék ugyan lifttel is, ám sietek. A nővérpultnál még az éjsza­kai egyfős műszak. A reggele- sek örülnek a pluszembernek, bár kis csalódást okoz, amikor kiderül, hogy nem igazi nővér vagyok. „Ja, hogy csak megfi­gyelő? No sebaj, azért majd na­gyon igyekszünk, hogy meg­mutassunk mindent!” - mondja egyikük mosolyogva. Tipikus kórházszag, de rend és tisztaság fogad. A kórtermek teljes kihasználtsággal működ­nek. Akad, amelyikben ketten Boda Éva doktornő minden betegére nagy figyelmet fordít. Tudja, hogy egyetlenegy jó szó már fél gyógyulást jelent, hiszen nagyon fontos a személyes kapcsolat, a beszélgetés, hogy érezzék: törődnek velük. fekszenek, a többségük három-, illetve négyágyas. Nem zsúfol­tak, mégis annak látszanak. Magányosan szomorkodó járó­keretek, néhol szobavécék szű­kítik a helyet. Az ágyakban zömmel idősek fekszenek, és a tényt, hogy vannak fiatalok is köztük, csak a nővérkéktől tu­dom meg. Az arcok, tekintetek itt csak egyről árulkodnak: na­gyon betegek. Egy részük talán nincs is tudatánál, a plafont né­zi meredten vagy a fal felé for­dul, az ébren lévőket viszont némileg felpezsdíti, ha új arc néz a szobába. És én valóban új vagyok itt. Betegek nemigen mászkálnak a folyosón, sőt az a furcsa, ha fel­bukkan egy-két, önmagának már csak árnyképe, és sietősen csoszog végig a linóleumon. De hova igyekszik? „Ez már itt a végállomás, nincs tovább, tudom jól!” - summázza kristálytiszta logikával egy szellemként közle­kedő. Mint kiderült: ő is végstá- diumos daganatos beteg, mint az itt fekvők 98 százaléka. A nagy varázslat A fehér köpenyes nővérek vagy nagyon sokan vannak, vagy csak az érzékeim játszanak ve­lem, de tele a folyosó velük. Szo­bából kijönnek, nővérálláson telefont intéznek, ágytállal siet­nek egy másik kórterembe, de a csengő is jelez: valaki sürgős segítséget igényel. Kiderül, hogy két nővérke szemkápráz­tató önsokszorosítási mutatvá­nyát látom. Bizony, ezt teszik itt valamennyien. Varázslatra kényszerülnek, hiszen mind a szükségestől, mind pedig az ideálistól jóval kevesebben vannak. „Kétszer ennyi szak­képzett ápoló is kevés lenne ehhez a munkához!” - sóhajt egyikük szusszanásképpen, miközben a használt pelust a helyére teszi, az újjal pedig a beteghez siet. Az egészségügyre jellemző kedveződen körülmények ide is begyűrűznek: 352000 forint a 20 ágyas részleg havi kerete. Ez az összeg a pelenkától az egy­szerű fájdalomcsillapítón ke­resztül a speciális gyógyszere­kig, az infúziótól a felfekvés el­leni krémig mindent magában foglal. A szűkös eklézsia ellené­re az összes beteg megkapja mindazt, amire szüksége lehet.- Egy mondatban össze tu­dom foglalni a részleg helyzetét- így egy szakápoló. - Legalább kétszer ennyi nővér és kétszer ennyi pénz kellene ahhoz, hogy a betegek teljes megelégedésé­re működhessünk, és higgye el, nem túlzottak ezek az igé­nyek - mondja fiatal korát meghazudtoló bölcsességgel. Mint kiderül: a több pénzt nem a nővérfizetés pótlására, ha­nem az ápolási részleg felszere­lésére, otthonosabbá tételére fordítaná. Bár megjegyzi, hogy bérük - a különböző pótlékok- kal is - igen kevés, és nem cso­da, ha alig akad új jelentkező, ám aki itt dolgozik, nem a pén­zért marad. Mint lelkes újonc, igyekszem, hogy legalább ne hátráltassam az igazi nővéreket a munkájuk­ban. Van dolguk éppen elég. Reggeliosztás, etetés, „bugyivi­zit”, azaz pelenkacsere, újraka- téterezés, gyomorszonda-behe­lyezés, betegfelvétel, gyógyszer­osztás, -előkészítés, az állandó készenlét a segítségnyújtásra - és mindemellett a rengeteg ad­minisztrációs teendő papír­A Évente 33 ezren halnak meg a kórban. Az embereknek többet kellene törődniük egészségük megőrzésével, részt kellene ven­niük a kötelező rákszűréseken! Újfajta ápolási mód A PALLIATIV GONDOZÁS egy aktív, összetett gondozási forma azon betegek számá­ra, akik súlyos, előrehala­dott gyógyíthatatlan beteg­ségben szenvednek. Elsőd­legesen fontos a fájdalom és egyéb tünetek enyhítése, valamint a pszichológiai, mentális, szociális problé­mák figyelembevétele - sze­mélyre szabottan . A hospice részleg menedéket jelent ez az an­gol szó (hospice). Szerte a vi­lágon így nevezik azokat az intézményeket, ahol a fel­adat a daganatos betegek életminőségének javítása, testi-lelki szenvedéseik enyhí­tése, fizikai és szellemi akti­vitásuk támogatása. A hos­pice ellátás alapelvei közül kiemelendő a fájdalom csil­lapítása oly módon, hogy a beteg tudata tiszta marad­jon, illetve a segítségnyújtás a családtagoknak a betegség ideje alatt. Együnk egészséget! friss zöldség - valóban fon­tos a zöld szín: brokkoli, ká­poszta, kelbimbó paradi­csom, sok gyümölcs, főleg áfo­nya legyen az asztalunkon. Fogyasszunk lenmagot, szóját, szójababot és szójatermé keket, valamint igyunk meg legalább napi hat pohár zöld teát! Lehetőleg olívaolajjal főz­zünk! Együnk teljes kiőrlésű gabonából készült kenyeret, és nagyon sok, céklából készült ételt! és számítógépes alapú precíz ellátása... A mosoly gyógyító ereje „Élesben” is dolgoztam! A folyo­só zengett az artikulálatlan üvöltéstől. Kérdő tekintetem látva a nővérke csak mosoly­gott: már megszokták, naponta többször ismétlődik. Kíváncsi­ságom a hangforráshoz veze­tett. Az ősz hajú néni csak „mondta-mondta” a magáét. Ágya mellett együttérzést, segí­teni akarást éreztem. Amikor megsimogattam kezét, hirtelen csend lett. Ordító csend. Rámo­solyogtam, és addig beszéltem hozzá, míg a görcsösen ökölbe szoruló ujjak puhán illeszked­tek a kezemhez. Nem sokkal később a' nővérke megkérdezte, hogy feltenném-e egy új beteg csuklójára az azo­nosító „karperecét”. Örömmel mondtam igent. Nem lehet ör- döngös dolog - gondoltam, de mégis majdnem kifogott rajtam a szerkezet. Rutintalanságom megijeszthette a fiatalembert, hiszen rémülten nézett rám. Szinte hallottam a megkönnyeb­bülés legördülő köveinek zaját, amikor megsúgtam neki, hogy a vért nem én veszem majd tőle... Újabb beteg érkezik: a néni ál­landóan hány, pedig nem eszik semmit - Gyomorszondát készít­senek elő, segítek felhelyezni! ­mondja a részlegvezető doktornő határozott, de kedves hangon. Másik kedvenc betegem ez a néni lett a karpereces férfin kí­vül. Szintén a mosolyt mint a ná­lam lévő egyeüen gyógyszert tudtam neki adni, illetve egy-egy megnedvesített gézlapot, hogy enyhíthessem szomját. Kedvencek? Nem lehetnek Amikor a doktornőt arról fagga­tom, van-e neki „kedvenc” bete­ge, így felel:- Őszintén? Lehetetlen min­denkit egyformán kedvelni. Né­ha a legproblémásabb beteg nő hozzám. Önvédelemből inkább nem engedek senkit szívközei­be, de mindenkit egyforma gon­doskodással ápolunk, hiszen valamennyi beteg az élete utol­só percéig fontos nekünk. Nyár volt, rekkenő hőség. A kórtermekben és a folyosón ventilátorok tették elviselhetőb­bé a kánikulát. A már kialakult felfekvések fájdalmát enyhíti, illetve létre­jöttüket csökkenti az a speciális matrac, amit apósom is kapott. Igaz, csak élete utolsó két napjá­ban élvezhette, de még most is hallom hangját és látom, amint lehunyt szemmel simogatja: „Olyan jó ezen feküdni!” A „Bács-Kiskun megyében a Rák Ellen” Közhasznú Alapít­ványnak köszönhetőek a hűsítő ventilátorok és a felfújható mat­racok mellett az ágyakat egymás­tól elválasztó függönyök, az új ke­rekes székek és a szobavécék is - mindezzel javítva a betegek kom­fortérzetét és életminőségét. Életminőség. Lehet-e minősé­gi az itt fekvők élete? Egyálta­lán: akarnak-e élni? - sorjáztak bennem a kérdések. Bármilyen hihetetlen, igenis nagy a bete­gek élni akarása. Mint egyikük elmondta: legalább addig jó ér­zés, hogy törődnek vele, míg kü­lönbséget tud tenni az éjjel és a nappal között. Másikuk azt sze­retné, ha amíg él, mindene meg­lenne. Ugyanúgy, mint otthon. Ez a kórházi részlegen nem­igen kivitelezhető, de az orvos és az ápoló személyzet törekszik rá. A hospice szellemiség lénye­ge, hogy a halált az élet részé­nek tekinti. Olyan folyamatnak, melyet sem megrövidíteni, sem mesterségesen meghosszabbíta­ni nem lehet. Célja a lehető leg­jobb életminőség megőrzése a halálig. A hospice nem egyszerű ápolási intézmény, nem elfekvő, és nem utókezelő. A betegeknek a fájdalomcsillapítás és a palli­ativ terápia révén biztosítják az állapotuknak megfelelő szemé­lyes életvitel folytatását A kecs­keméti megyei kórház Izsáki úti onkoradiológiai ápolási részle­gén a végstádiumú daganatos betegek bizton számíthatnak erre a szeretetteljes segítségre, hozzátartozóik pedig a lelki tá­mogatásra. Mielőtt eljöttem, észrevettem a nővérálláson egy Héraklei- tosz-idézetet, ami az itt dolgozók hitvallásává, munkájukat meg­határozó mottóvá vált: „Mindennap megszűnik valami, amiért az ember szomorkodik, de mindennap születik valami, amiért érdemes élni és küzdeni.”

Next

/
Thumbnails
Contents