Petőfi Népe, 2007. július (62. évfolyam, 152-177. szám)
2007-07-03 / 153. szám
PETŐFI NÉPE - 2007. JÚLIUS 3., KEDD Amikor a nagy, szürke telefon megszólal s. o.s. Nem annyira ünnepekkor, mint utána hívják a kecskeméti lelki elsősegély szolgálatot Sokszor jelentkeznek középkorú asszonyok, akik lehet, hogy akár egy évtizede nem tudnak az akkor kisiklott életükkel mit kezdeni. (Képünk illusztráció.)- Halló, lelki elsősegély szolgálat!- Halló... kérem, segítsen, de... de... ne jöjjön túl közel!- Ön dönti el, hogy menynyire mehetek közel.- Akkor jó, szóval, annyira félek... Szűcs Brigitta Z. riportja Egy meleg péntek estén, alkonyat előtt egykét órával, különös városi kavalkádon át jutottam el az egyetlen kecskeméti Lelki Elsősegély Szolgálathoz. A város szívében lévő kis iroda kiválóan rejtőzködik a bokrok, az üzletek és a házak tengerében. Ki gondolná, amikor elmegy az egyszerű kis ajtó előtt, hogy az odabent ülők éjszakánként - a családjuktól távol - akár életeket is menthetnek? Este hattól munkához látnak a telefonvégen ülők magányával, társtalanságával, a házastársi és a munkahelyi konfliktusaikkal is szembeszállva a megfáradt lelkekért. Attól a telefonos asztaltól két méterre ülünk le Farkas Éva szolgálatvezetővel, ahol a hívások csörögnek. Ötre érkeznek majd az ügyelők. Izgatottan várom a stábtalálkozót, melyen kivételesen részt vehet egy idegen is: én. Ritka alkalom a mai. Addig is beszélgetünk. • - Mióta csinálja? Rágyújt.- Húsz éve. Épp most van húsz éve. Meg is ünnepeljük majd! a- Hányán ünnepelnek?- Ezt nem mondhatom meg. | Ezt sem. Van, amiről nem be- | szélhetek. Tudja, a mi mun- í kánk során mindennél fontosabb az anonimitás és a bizalom. Ha visszaélünk ezekkel, többé nem leszünk hitelesek, és nem tudunk segíteni, mert nem bíznak meg bennünk az emberek - elnyomja a cigit. A tavalyi évben hatszáz nem fogadott hívásuk volt. A lelki elsősegélyt minden nap hívná valaki. A kecskeméti szolgálat munkatársai szerdán, pénteken és szombaton este hattól másnap reggel hatig ülnek a forgószékben a szürke, nagydarab vezetékes készülék mellett a 06-80/505-511-es szám csörgésére várva. (A telefonszám csak a 76-os körzetből hívható!) Éva újra rágyújt, és most már a füstöt terelgetve mondja, hogy nagy szükség lenne még további önkéntesekre. Nagyon kevesen vannak, többségük családos, nappal 8-10 órában dolgozó nő. Kell lennie ebben a százezres nagyvárosban húsz embernek, aki ügyeletről ügyeletre felvállalja mások keresztjét. A foglalkozás nem számít, csak egy érettségit kell felmutatnia - mondja Éva. A legjobb ügyelő egy kertész- mérnök nő volt. Volt egy hívója, aki nem mert megszólalni, de a kagylót se tette le. Sőt minden bizonnyal egyre görcsösebben szorította azt. Jelezvén, hogy ő kapaszkodik még abba az utolsó faágba, ami a háborgó folyó felszínén tartja, de alig maradt ereje és hite kitartani a partig. Az ügyelőnő megkérte a hívót, hogy ha férfi, kopogjon egyet; ha nő, kettőt. Ha középkorú, egyet; ha nyugdíjas, kettőt. Kipp-kopp, kipp-kopp, jött a válasz. És a megszeppent, néma ember egyszer csak megszólalt... Ha a vonalak nem is égnek egész éjjel, az ügyelőknek akkor is akad dolguk, hiszen ezek a beszélgetések legalább negyed-, de leginkább másfél órásak. Egy éjszaka alatt általában három-öt hívás érkezik. Rekordhosszúságúnak azt a hat órán át tartó párbeszédet emlegetik, mára már legendássá vált ez a mondat az önkéntes segítők körében. Ezzel a felhívással indult ugyanis el a telefonos lelkisegély szolgálatok története Angliában. 1950-ben egy indiai származású anglikán lelkész, Chad Varah egy olyan fiatal lány temetésénél segédkezett, aki szinte teljes elszigeteltségben élt, ezért azt hitte, hogy menstamikor egy telefonáló menet közben józanodott ki, utána lehetett érdemben elkezdeni a segítő beszélgetést. Megtudom azt is, hogy a hajnali három órát fiziológiás mélypontnak hívják. Ha valakinek alvászavara van, három körül felébred, nem tud visszaaludni, pörögnek a gondolatai, és csörög az ingyenesen hívható 06-80/505-511. Időközben érkeznek a hamarosan kezdő stáb résztvevői. Leülnek, bizonytalanul találgatják, ki az idegen az ő védett várukban... Kiáltás az életért A szembejövő autósnak, vagy egy fának menjek neki? - ilyen ruációja egy halálos betegség jele, és elkeseredésében önkezével vetett véget életének. Chad Varah hirdetést tett közzé a The Times-ban, amelyben megadta parókiája számát, hogy akinek segítségre van szüksége, beszélhessen vele. Ezzel egyúttal megalakult a szamaritánusok önkéntes segítőiből álló szervezet is, és hamarosan világszerte elterjedt a kérdések is elhangzanak a telefonban. Nem egyszerű helyzet. Az ilyen hívások mögött komoly feszültség, sérelem vagy konfliktus van. Persze nem ezek a legsűrűbbek. Szintén nem ez a legjellemzőbb, de időnként fiatalok is telefonálnak, többnyire szerelmi bánat miatt. Sokszor jelentkeznek azok a középkorú asszonyok is, akik lehet, hogy akár egy évtizede nem tudnak az akkor kisiklott életükkel mit kezdeni és a vakvágányról visszafordulni. Annak idején, amikor a munkahelyéről elküldték, és a gyerek is épp a kamaszkori „én ugyan nem fogadok szót ebben a hótelefonos segítségnyújtás. Magyarországon 1970-ben kezdődött a telefonos lelkise- géty-szolgáltatás Debrecenben, Budapesten pedig 1973 áprilisában fogadták az első hívást Azóta már 27 szolgálat működik az országban, melyek 1986-tól a Magyar Lelki Elsősegély Telefonszolgálatok Szövetségébe tömörültek. Évente több mint félmillió hívást kapnak. napban egyszer sem!” énjét mutatta, és az olyannyira szeretett férj is a titkárnő fenekét simogatta..., no, akkor berepült minden kiskapu, azóta pedig elszállt minden remény a boldogságra. Nagyon nehéz ilyenkor okosakat mondani, reményt adni, feltölteni egy megfáradt, keserű embert. A szolgálat célja az, hogy segítsen a telefonvégen tétován beszélő, elcsigázott léleknek abban, hogy rátaláljon belső forrásaira. Am semmiképpen sem becsmérelhet egy- egy tettet az ügyelő. A szolgálat alapelvei közé tartozik a beleérző támasznyújtás és az élet mint érték képviselete. A bajba jutottak ugyanis nem ítéletet, hanem megértést és teljes titoktartást várnak. Az éjszakában is éber ügyelőnek el kell érnie, hogy a hívó belássa: a kontroll elvesztése csak ideiglenes állapot. Reményt kell ébresztenie, meggyőznie arról, hogy van, aki drukkol neki. És elhitetni vele, hogy a szenvedés, a betegség és a szomorúság óráiban is kellenek remények és célok, mert akinek van „miért”-je, majdnem minden „hogyant kibír. Az átlagember azt gondolná, hogy a vonalak karácsonykor égnek leginkább, ám nem ez a jellemző. Az ünnepek csendesek, az ünnepek utáni napok pedig terheltek. A szenteste és az ünnep első napja viszonylag nyugodt, aztán elfogy a türelem, a remény. Nem jött el a kedves, a gyermek, az unoka. Nem hozott senki semmit, és még az ajtót sem volt miért vagy kiért kinyitni. Betyárok, betyárok! A telefonszámot, persze, nemcsak a valódi problémával álmatlanul forgolódók hívják, hanem olyanok is, akik családneveken is képesek viccelődni az éjszaka derekán, hogy: ha Kiss- lakás, akkor építsenek nagyobbat. A szolgálat munkatársai azonban minden egyes csörgés pillanatában megszabadulnak minden dühtől, fájdalomtól, fáradtságtól el- és felcsigázottságtól, és újra meg újra kedvesen mondják a kagylóba: - Halló, lelki elsősegély. Elmúlt öt óra, akinek nem volt halaszthatatlan dolga, megérkezett. A székek körben, az arcokon mosoly. A stábot szakmai továbbképzésnek is nevezhetnénk, meg testi-lelki építő találkozásnak is. Mert a szolgálati közleményeket követően, a „kinek mi az aktuális öröme és bánata” után igazi építőmunka következik. „Mondottam ember: Küzdj, és bízva bízzál!" Éva, a szolgálatvezető bizalomépítési játékkal készült mára. Az instrukciók után zavart csend honol a szűk irodában. Csukott szemmel keressük a párunkat a társasjátékhoz. Hirtelen támadt nagy izgalmunkban úgy kapaszkodunk össze, Segítőket várnak aki önkéntesként szeretne részt venni a szolgálat munkájában, hívja a 76/481-722- es üzenetrögzítőt! hogy mindannyian egy párt alkotunk. A mosolygós 36-os, a boldog nagyi 34ns „rajtszám- mal”, valamint a lelkes 27-es és én, szám nélkül. Ó, igen! A számok az érző, kedves, telefonoshölgyeket takarják. Azért van rájuk szükség, hogy az anonimitás minden oldalról meglegyen. Ez így fair. A bizalomjátékhoz végül direkten keresünk párt. Kéz a kézre, hogy valami • támpont mégis legyen, és elindulunk kettecskén. Egyikünk szeme nyitva, a másiké pedig csukva. Vakvezetést játszunk. A vezetés közben tilos megszólalni, tilos kinyitni a szemünket, viszont ezeken kívül szabad minden: felbukni, fülelni, futni és fűre lépni - merthogy kiléptünk az utcára és lehet kézjelzésekkel sugallni azt, ha magasabbra kell lépni. Miután visszaértünk tétova sétánkról, Éva kérésére értékeljük, megbeszéljük a történteket. Mókás, félelmetes és tanulságos volt a játék. Ijesztő vojt végiggondolni, hogy vannak emberek, akik elvesztették a szemük világát, és mégis óriási erővel veszik fel a harcot újra és újra, és igazodnak el a világban úgy, hogy nem látnak. Aztán mókás volt, mert óhatatlanul megfordult a „vak” szerepkörben mindenki fejében az, hogy az utcán velünk szembe jövők minden bizonnyal jól szórakoznak a mi „kommunikációs játékunkon”. És, persze, mindenképp tanulságos volt, mert idővel mindannyian a vezetőre bíztuk magunkat, és hittünk benne: a figyelmességében, az irányításában. Vagyis ügyelőként az egyik legfontosabb képességüket erősítették mind, akik jelen voltak. Mert minden jó szándékot és bizalmat képes megtörni az, ha egyesek „hűdeklassz” poénból hívogatják az éjszaka közepén az ügyeletet. Véget ér a stábtalálkozó, a lelkes csapat feloszlik. Csak a mosolygós 42-es marad a telefon mellett. Hazafelé az jár a fejemben, miért különleges ez a telefonos segítségnyújtás; miért más az, ha egy lelkes idegen segít egy elkeseredetten? És azt gondolom, az az igazi találkozás ember és ember között, amikor egy zaklatott telefonáló beszél egy kedves ügyeletessel. Az közelebb visz az élet titkához, mint két olyan ember fegyelmezett társalgása, akik látszólag uralják a saját sorsukat. Ezért nyúlnak az emberek a telefon után, ezért ad nekik megnyugvást, ha meghallgatják őket, és - ahogy lehet - segítenek rajtuk. Az ilyen tétova beszélgetések mögött rejtőzik a mindennél fontosabb felismerés: az, hogy szükségünk van egymás gyengeségére ahhoz, hogy felfedezzük egymás erejét. ■ Ha este jó film van a tévében, kevesebb a telefonáló is. Mielőtt kezet emelne önmagára, hívjon fel bennünket! ■ A hovatartozás-, a melegség-, az őszinteségigény kielégíthetetlen. ■ A remény voltaképpen az ember bensőjében van. Egy belső érzés ez arról, hogy van segítség kívül.
