Petőfi Népe, 2006. december (61. évfolyam, 281-304. szám)

2006-12-18 / 295. szám

B 2006. DECEMBER 18., HÉTFŐ INTERJÚ ■Hi mmmmmsmmm Nem lenne becsületes most visszavonulni beszélgetés varga Lászlóval Nem létező véletlenekről, építkezésekről, az Úristen csodáiról Varga László 31 éve szol­gál Kecskeméten. Aktív résztvevője volt annak az elmúlt majd’ 20 évnek, amikor a Református Egy­ház a város egyik legna­gyobb „vállalkozójává” vált. Befektetővé, mégpe­dig a legnemesebb érte­lemben: iskolákat indított újra, nyogdíjasotthono- kat, uszodát épített. A 70. születésnapját ünneplő püspökhelyettessel gyer­mekkorról, visszavonu­lásról, csodákról beszél­gettünk. Rákász Judit- Vallom, hogy életemet megha­tározta az, amit serdülő korom­ban mondott el édesanyám - meséli Varga László, a magában sokszor felidézett gyerekkori történetet. - Nehezen szület­tem. Három évi házasság és sok-sok imádság után, remény­ség és reménytelenség között kért el Istentől édesanyám. Sá­muel próféta könyvét olvasva maga is úgy imádkozott, mint Anna:. „Ha gyermeket adsz ne­kem, peked ajántypi”.. Ez min­dig ott volt édesanyám szíve mélyén, de nekem csak az után mondta el, hogy eldöntöttem: lelkészi szolgálatra megyek. A hetedik osztály elvégzése után történt: nyáron mandulatágula- tom és szívizomgyulladásom lett egyszerre. Az orvos rémül­ten hátrál ki a szobából, miután megvizsgált. Végül a lelkipász­torunk segítségével bekerültem a budapesti Bethesda-kórházba. Mielőtt Pestre vittek volna, este édesanyám az ágyamnál sírdo- gált. Biztattam, hogy ne sírjon, hiszen ha meghalok, úgyis tu­dom, hova kerülök, ha pedig életben maradok, lelkész le­szek. Ezt hallva mondta el a születésem előtt történteket.- Az iskolás évek a legvadabb Rákosi-korszakban teltek. Gyakorló reformátusként ho­gyan élte ezt meg?- Az iskola védelmezett ben­nünket: gyorsan kiderült, hogy egyetlen tanárom sem elkötele­zett kommunista. Persze érez­tük az ÁVO fenyegetését. Édes­apám bútorüzletét gyorsan ki­rakták a belvárosból. De ettől függetlenül tagja volt a pers- bitériumnak, rólam pedig min­denki tudta, hogy reggelenként fél 8-kor az istentiszteleten kez­dem a napot. 12 éves koromtól vasárnapi iskolás csoportom volt, bibliaórákat tartottam. Ez­zel együtt gyakran előfordult, hogy engem bíztak meg, a Rá­kosit vagy Sztálint éltető ün­nepség megszervezésével. Ilyen volt a világ.- Teológiára készült, mégis közgazdasági szakközépisko­lában folytatta tanulmányait. Miért?- Oda menekültem általános iskolai matematikatanárom elől. De hiszem, hogy nem vé­letlenül történt, hogy az elmúlt 40 évben kivétel nélkül olyan helyeken szolgáltam, ahol a klasszikus lelkészi feladatok mellett mindig komoly szerve­zési, építkezési feladat hárult rám. Az Úristen terelgeti az em­bert, annak megfelelően, hogy milyen szándékai vannak vele. Amikor 1965-ben a tiszakécskei gyülekezet lelkésze lettem, be­iktatásomkor meghirdettem, hogy egy év múlva újra tornya lesz a templomunknak. Még a háborúban bombázták le, azóta sem volt miből helyreállítani. Az öreg presbiterek kinevettek. Pünkösdre hirdettem meg a bo­rítékos adakozást. Amikor az ünnep délutánján megszámol­tuk az adományokat, az egyik presbiter sírva fakadt: 140 ezer forint volt a borítékokban, ami 1966-ban óriási összeg volt. El­készülhetett a torony, aztán a templom belseje is, majd követ­kezhetett a lelkészlakás. Tíz év alatt mindig volt mit tenni.- Mi a titka? Mivel hat az em­berekre?- 1999-ben az újkollégiumi szobámban vendégül láttam Or­bán Viktort, és megmutattam neki az Újkollégium bővítésé­nek terveit. „Nagyon szép - bó­logatott -, de miből akarják megépíteni?” Azt válaszoltam: hitből. És tényleg így van. Az egyházi építkezéseknél az első kapavágáskor mindig csak any- nyi pénz van, amiből elindulha­tunk. A többi közben jön össze, s ez az Úristen csodája. Fontos, hogy az emberek lássák: meg­valósul, amire áldoznak. Ha egyszer is megtörténne, hogy adtak és nem lett belőle semmi, utána hiába kérnénk.- Az 1990-es évek a birodalom újraépítésének időszaka volt. Számított rá, hogy ekkora fel­adat várja Kecskeméten?- A feleségem nagyon nehe­zen szánta rá magát, hogy eljöj­Közelkép varga László: Egyszerű családban nőttem fel - emlékszik vissza gyerekkorára. A család a Ceglédi úton lakott, onnan jártak be a városba. A lábukon és a biciklijükön kívül más közlekedési esz­közük nem volt, de mint mondja, ez nem okozott gondot. A Re­formátus Tanítóképző Főiskola gyakorló iskolájában Magyar Ilo­na tanította írni, olvasni. Az általános iskola után az Ókol­légiumban működő közgazdasági szakközépiskolában. 1954-59 között a budapesti református teológia hallgatója. 1965-75 kö­zött a tiszakécskei gyülekezet lelkipásztora, majd 1976-tól Kecs­keméten szolgál 1990-98 között önkormányzati képviselő, a szociális bizottság elnöke. 2003-tól a Dunamelléki Református Egyházkerület püspökhelyettese. Négy gyereke, hét unokája van. Idén nem szolgál újévkor: várandós lányához utazik Németországba. jön Tiszakécskéről. Húzta, ha­lasztotta, míg egyszer bibliaol­vasás után azt mondta: jön­nünk kell, mert ott célja van ve­lünk az Úristennek. Azóta is sokszor emlegeti: így lett! Az a hosszú és nehéz folyamat, míg visszakerültek hozzánk épüle­teink, újraindultak intézménye­ink, arra volt példa, hogy hitből jön létre minden.- Mikor lehetett sejteni, hogy új lehetőségek nyílnak?- 1990-ben lett országosan té­ma az egyházi iskolák ügye. Presbitériumunk abban az év­ben március 25-én kimondta, hogy újra indítja az ősi kecske­méti református iskolát. Csak­hogy még itt voltak az oroszok, és az épületeink egytől egyig foglaltak voltak. Egyik este csörgött a telefon: Mester Bar­na, a Katona-gimnázium igaz­gatója hívott azzal, hogy tudna adni egy padlástantermet, és lenne 20-25 gyerek. Még akkor este felhívtam a tanácselnököt, Adorján Mihályt, hogy elindíta­nánk a gimnáziumot. Egyetér­tett vele, így ősszel elindult egy tanteremben, református gim­náziumi oktatás.- Hogyan lett a szűk padláste­remből iskolaközpont?- Terelget bennünket az Úris­ten. A következő évben kimen­tek az oroszok, és otthagyták a homokbányái iskolát. Kapóra jött: a Berkes szakközépiskola kinőtte az Ókollégiumot, nekik jó lett volna a homokbányái épület. Csakhogy nem tudtuk milyen állapotban hagyják itt az oroszok. Nem várhattunk ölbe tett kézzel. Katona Gyula segítségét kértem, akivel - no meg két üveg pálinkával - ki­mentünk az orosz várospa­rancsnokhoz. El­mondtuk, hogy nem lennénk hálát­lanok, ha rendben hagynák itt az isko­lát. A parancsnok mindent megígért, így a polgármester­rel, Merász József­fel újra felkerestük, és átadtunk neki kétmillió fo­rintot egy aktatáskában. Ennek az eredménye volt, hogy nem tépték ki az ajtókat, nem szed­ték ki a vezetékeket a falakból. Úgy tűnt, ősszel kezdődhet a ta­nítás. Csakhogy arról nem tud­tunk, hogy az oroszok vödrök­kel fogták fel az esőt a padláson. Jött egy vihar, és elúszott az egész iskola, mert kétmillióért a vödröket már nem hagyták ott. Dunaújvárosban gyártatta le a város a tetőszerkezetet, és bár jóval drágábban, de meglett az iskola, egyházunk pedig vissza­kapta az Ökollégiumot.- Honnan jött a Pálma Hotel ötlete? Nem vág igazán az egy­ház profiljába.- Fiú internátusra volt szük­ség. Csakhogy megjelent az a rendelkezés, amely szerint is­kolai építkezésre nem lehet visszaigényelni áfát. Nem volt mindegy, hogy 100 vagy 125 millió forintért lesz-e helyük a fiainknak. Egyik álmatlan éj­szakámon az Úristen adta a gondolatot, hogy építsünk szál­lodát. Abban a gyerekeknek is jó helyük lesz, és az áfát is visszaigényelhetjük. Később a fiúknak építettünk külön in- ternátusi helyet, jelenleg 130 gyereknek ad otthont Interná- tusunk. A Pálma Hotel hozzá­járul az iskolánk fenntartásá­hoz. Ez is egy csoda.- Ahhoz, hogy ezek a cso­dák megtörténhessenek, meg kell teremteni hozzá az alkal­mat. Azt mondják Önről, tű­zön-vízen átviszi akaratát, ha kell, kitartó, ha kell, erőszakos.- Ha el akarjuk érni a ma­gunk elé kitűzött célokat, biz­tos, hogy kell kitartás, talán több is. Ahogy nagy szükség van segítőtársakra is. Szabó Gá­bor esperes úr ilyen segítőm volt mindig. Támogatta elképze­léseimet, és ha kellett velem együtt tartotta a hátát. A széle­sebben értelmezett háttér is megvolt a munkához. ’97-ben történt, hogy elébem állt egy idős asszony, és azt mondta: „Nagytiszteletű úr azt képzeli, hogy a gyülekezet csak gyere­kekből és fiatalokból áll? Ve­lünk, öregekkel, nem törődik?” Ez szíven talált. Igaza volt. A presbitérium támogatta a 19 la­kásos Budai utcai nyugdíjasház megépítését. Jelenleg 126 nyugdíjaslakásunk van. Többet nem tervezünk, bár a Budai ut­cai csirkepiac helyén elférne még 20 lakás...- Nem érezte soha, hogy túl­vállalták magukat? Egyre sú­lyosabb teher az intézmények fenntartása.- Idén július 1-jén új költség- vetést kapott valamennyi intéz­ményünk. Ebben fűnyíró elvvel 12 százalékot elvon­tunk mindenkitől. 2007 szeptemberé­ben jön a második derékszíjhúzás. Megszűnik az isko­lák támogatásának fejkvóta rendszere, helyette csoportfinanszírozást vezet be a kormány. A részlete­ket nem ismerjük.- Nem gondolt arra, hogy a következő nehéz időszakot már nem vállalja fel?- Eszembe jutott, persze, hogy milyen egyszerű lenne most nyugdíjba menni. Április 19-én betöltöttem 70. évemet, meg is tehetném. De nem lenne becsületes lépés. Hogy az Úris­ten meddig engedi, nem tudom, de tervem szerint 2008-ban vo­nulok nyugdíjba. Addigra kide­rül, hogyan lehet túlélni. Biztosan voltak, akiknek keresz­teztem érdekeit. Azonban olyan ember nem akadt, aki ke­rékkötőm lett volna.- Lesznek áldozatai a túlélé­sért vívott harcnak?- Célunk, hogy megtartsuk valamennyi intézményünket. Meggyőződésem, hogy a jelen­legi kormány módszereivel nem lehet megoldani a bajokat. Nagyon veszélyesnek érzem a tavaszt: ha az emberek nem tudják kifizetni a számláikat, akkor kialakulhat olyan hely­zet, amely az egész jelenlegi po­litikai elitet elsöpörheti.- Milyen kapcsolatok segítik munkáját az önkormányzat­tal, az országos politikával?- Az önkormányzatnál az el­múlt nyolc évben, Szécsi Gábor úr polgármestersége idején mostohagyermekek voltunk, ennek sok hátrányát éreztük. Remélem, hogy változik a hely­zet. Az októberi önkormányza­ti választások után azt mond­tam: 8 év után visszamerész- kedek a városházára, ahol egyébként 10 évig voltam ta­nácstag, 8 évig önkormányzati képviselő és a szociális bizott­ság elnöke. Utólag is úgy érzem, hasznos munkát végeztünk. A rendszerváltás előtt nem volt szükség szociá­lis hálóra, utána fordult a koc­ka. Lépésről lépésre kellett ki­építenünk a rendszert, amely megvédi a nehéz sorsú csalá­dokat, és a legkiszolgáltatot- tabbakat: a gyerekeket.- Előfordult, hogy visszatet­szést keltett az a céltudatos­ság, amellyel újraépítették a református intézményrend­szert?- Biztosan voltak, akiket akarva, akaratlanul megsértet­tem. Biztosan voltak, akiknek kereszteztem érdekeit. Azon­ban olyan ember nem akadt, legalábbis az egyházunkon be­lül, aki kerékkötőm lett volna. Segítőtársaim viszont mindig mellettem álltak: a főgond­nokokkal Bóna Lajossal, dr. Tö­rök Istvánnal, lelkésztársam­mal Szabó Gáborra hosszú éve­ken át dolgoztunk együtt, tá­mogattuk egymás munkáját. Új főgondnokunkkal Mező Gá­borral is ilyen a munkakapcso­latom.- Hol tölti az idei karácsonyt?- A karácsonyt évtizedek óta két dolog határozza meg: a templomi ünnepély és a családi együttlét. Hagyomány, hogy a gyülekezettel kezdjük a szen­testét, majd a családdal folytat­juk. 24-e estéjét lányomék pető- fivárosi otthonában töltjük idén is, ide érkezik Pesten élő fiam is. Másik lányom Németország­ban él, áprilisra várja ötödik gyermekét, vele csak telefonon tarthatjuk a kapcsolatot szent­este. Feleségem éppen a napok­ban számolta: harmincegyed­szer díszíti a kecskeméti refor­mátus templom karácsonyfáját. Ebben a 31 évben most először nem teljesítek templomi szolgá­latot újév napján, mert remény­ségünk szerint elutazunk a lá­nyomhoz Németországba. TEUES INTERJÚ: WW.BAON.HU I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents