Petőfi Népe, 2005. december (60. évfolyam, 281-306. szám)
2005-12-24 / 301. szám
14 PETŐFI NÉPE - 2005. DECEMBER 24., SZOMBAT KARÁCSONYI RIPORT emberek az utcán „Sokan megmondhatják, hogy ha valaki nem akar nekik pénzt adni, hanem inkább bemegy a boltba, vesz két kiflit meg 10 deka parizert, akkor húzzák a szájukat. Mert pénz kell, nem ennivaló.” VAN RÁ PÉLDA: TALPRA LEHET ÁLLNI Beszéljen a Palival! - újra és újra ezt a választ kapom, amikor a kecskeméti Táncsics Mihály utcai hajléktalanszállón olyan embert keresek, aki mesélne arról, hogy milyen az élet az utcán. A Pali tudja - mondják meg azt is: hogyan lehet talpra állni. Rákász Judit A Táncsics Mihály utcai hajléktalanszállón nem kell kopogtatni: délelőtt a nagy, zöld kapu tárva-nyitva. A frissen meszelt külső falak, a zöld fakeretes ablakok és a szűk, betonozott udvar néhány bokorral olyan, mintha falura érkeztünk volna. Nem látszik, hogy éjszakánként száz embernek ad szállást ez a kis épület. A portán csak annyit kell mondanunk, hogy az újságtól jöttünk interjút készíteni, már kérdeznek is vissza: A Palival? Palit ugyanis mindenki ismeri. A hajléktalanszálló dolgozói büszkék rá, az ottlakók elfogadják szavát, talán jobban is bíznak benne, mint a többi szociális munkásban. SÁNDOR PÁL ugyanis maga is éveket töltött az utcán. Pedig korábban jól ment neki: szobafestőként dolgozott, két évet Olaszországban is lehúzott, aztán Németország következett újabb egy évig. Csakhogy nem volt hova visszajönni: akkor már elvált, albérletbe költözött, és egyre többet ivott. Emiatt nemcsak pénze, de munkája is egyre kevesebb lett. Amikor az albérletet sem tudta már kifizetni, egy ideig barátoknál lakott, aztán jött a lépcső- házazás. Néha összeszedte magát, de pár hónapnál nem bírta tovább. Akkor lett jobb a helyzete, amikor a hajléktalanszállóra került. Onnan járt dolgozni, idővel pedig felajánlották neki, hogy segíthet az idős lakók ellátásában. Azóta be is iskolázták: Sándor Pál hamarosan szociális gondozó és ápoló lesz. A legnagyobb változás mégis két hónappal ezelőtt következett be az életében: lakbértámogatással beköltözhetett egy összkomfortos garzonba - hosszú évek óta első önálló otthonába.- Azért karácsonykor bejövök a szállóra - mondja -, biztos kell segíteni. De más lesz minden: vettem karácsonyfát, az élettársammal ünnepelünk.- Itt ismerkedtek meg a hajléktalan- szállón?- Korábbról ismertük egymást, de itt találkoztunk újra.- Hány évig élt az utcán?- Két év volt egyhuzamban. Volt közben, amikor összeszedtem magam, olyan is volt, hogy három hónapig nem ittam, de aztán valahogy mindig újrakezdődött.- Miért?- Biztos miattam is. De a barátok is arra vittek, hogy igyák. Régről van ez a problémám. Festőnek tanultam, és abban az időben úgy mondták, hogy az nem is lehet jó festő, aki nem iszik. Azóta már tudom, hogy nem igaz, itt a szállón is én festettem ki mindent, és jól sikerült, pedig józan voltam.- Nem lehetett egyszerű abbahagyni az ivást.- Igazság szerint, amikor a szállót festettem, behívott az igazgatónő. Átjártam ugyanis munka közben az utca másik oldalára a kocsmába, ő meg az ablakból látta. Szóval behívott, hogy vagy megemberelem magam és abbahagyom az átjárkálást, vagy kereshetek magamnak másik munkát. Azóta nem ittam.- Amíg az utcán élt, hol húzta meg magát?- Én lépcsőházaztam. Volt, hogy ismerős engedte meg, hogy a biciklitárolóban aludjak. Csak az volt a kikötése, hogy a lakók ne lássanak meg. Úgyhogy fél hatkor keltem, a cuccomat összetekertem egy pokrócba, betettem egy villanyórába, és mire a lakók lejöttek, már ott sem voltam.- Ezek szerint a lépcsőházban is szigorú szabályok szerint élt.- Nem akartam bajt, de így is volt, hogy elzavartak. Éjjel kellett kimennem a hóba-fagyba, mert észrevett az egyik lakó. Persze, megértettem azt akkor is: biztos voltak rossz tapasztalataik, attól féltek, hogy én is szemetelek, odapiszkítok a lépcsőházba. Nem csináltam ilyet soha, de azt gondolták rólam.- Miből élt akkoriban?- Alkalmi munkákból. Ismerősök szóltak, ha téglát kellett pakolni vagy ásni vagy ilyesmi.- Koldulásból, hajléktalanújság-áru- lásból is meg lehet élni?- Azt sohase csináltam. Inkább dolgoztam. Annyi mindig összejött, amennyi nekem kellett.- Nagyobb szégyen lett volna koldulni?- Azt csak azok csinálják, akikben semmi szégyenérzet sincsen. Nem bánják azt sem, ha a családjuk vagy régi barátaik látják, hova jutottak. Aki pénzt ad nekik, az arra ad, hogy igyanak. Mert én nem nagyon láttam olyant, hogy ennivalóra költötték volna. Sokan megmondhatják, hogy ha valaki nem akar nekik pénzt adni, hanem inkább bemegy a boltba, vesz két kiflit meg 10 deka parizert, akkor húzzák a szájukat. Mert pénz kell, nem ennivaló. Inkább kikukázzák az ételt, főleg télen, amikor nem kell félni a fertőzésektől. Még cigire se nagyon költenek, hanem inkább csikkeznek.- Mennyi pénzből lehet megélni az utcán?- Az attól függ, hogy mennyi az alkoholfogyasztása az illetőnek. Van, akinek egy liter bor elég, van, aki töményből is megiszik annyit.- Onnan is van még visszaút?- Én azt mondom, hogy igen. Ha nem nyugszik bele, hogy olyan az élete, és akar rajta változtatni, akkor kap hozzá segítséget. Azt mondom a magam esetében is, hogy felerészben volt nekem köszönhető, hogy Hajléktalanellátó intézmények Kecskeméten talpra álltam, a másik fele meg a segítségnek, amit a hajléktalanszállón kaptam. Főleg, hogy bíztak bennem. Nekem az egy biztos pont volt, úgy is mondhatom, hogy az egyetlen biztos pont az életemben. Nyugodt helyre kerültem, ételt • átmeneti szálló: 51 fő/nap • ingyenes éjjeli menedékhely: • nappali melegedő: 44fő/nap 20 fő/nap • nappali melegedő: 72 455 fő/év • népkonyha: 100 fő/nap • családok átmeneti otthona: 21 fő SEPRENYINÉ FODOR ANIKÓ két éve vezeti a Táncsics utcai hajléktalan- szállót. Az egészségügyben dolgozott korábban, vezető ápolónak jött a szállóra. Az irodájában 120 ajándékcsomag van összekészítve, mert bár a szállón csak 95 férőhely van, karácsonykor azokra is számítanak, akik már újra önálló életüket élik.- Az első napokban dől el minden - mondja az igazgató. - Nálunk gyors segítséget kap mindenki: ha jár valamilyen szociális juttatás, akkor elintézzük a hivatalos papírokat, és arra törekszünk, hogy miAz első napokban dől el minden nél hamarabb munkához juthasson. Itt ugyanis dolgoznia kell annak, akinek az egészsége ezt lehetővé teszi. Mi biztosítjuk hozzá a megfelelő körülményeket: a pihenési és tisztálkodási lehetőséget, megszervezzük az orvosi ellátást. Tehát, ha megvan az igénye arra, hogy változtasson, akkor sok segítséggel visszajuthat a normális életbe. Aki viszont nem tud dolgozni, mert idős vagy krónikus beteg, annak segítünk bejutni olyan intézménybe, ahol ellátják. A talpra állásnál csak a talpon maradás lehet nehezebb - ezt sokszor megtapasztalták már a szállón dolgozók.- A hozzánk kerülők 80 százaléka valamilyen szenvedélybeteg. Az alkohol a leggyakoribb probléma. Általában elveszítik a családjukat, és ezzel együtt elveszítik az otthonukat. Ilyen helyzetben még egy többdiplomás ember lába alól is kicsúszhat a talaj. Az első hátrányból sok újabb következik, és végül olyan halmozottan hátrányos helyzet alakul ki, amiből egyedül biztos, hogy nem tudnak kimászni. Seprenyiné Fodor Anikó ismeri azokat a hajléktalanokat is, akik nem hajlandók bemenni a szállóra.- Ők vannak a legrosz- szabb állapotban. Zavart a tudatuk, súlyosan alkoholisták. Számukra biztos, hogy nem az a pénz jelent megoldást, amit összekéregetnek. Abból ugyanis ital lesz, és minek változtatnának az életükön, ha így is megvan a mindennapi mámor? Nem gondolom, hogy egy csapásra és végleg meg lehet ezt a problémát oldani, de hiszem, hogy sokat segíthetünk, és ez mindannyiunk érdeke. adtak, ruhát, ha kellett, innen eljárhattam dolgozni. Igaz, hogy olyan is volt, amikor az igazgató szólt, hogy megjelent az újságban egy nagyon jó állás: szobafestőt kerestek a Hunyadivárosban. Fel is hívta, csak az volt a baj, hogy bemondta, hogy a hajléktalanszállóról telefonál. Mire odaért velem az autó, már azt mondták, hogy betöltötték az állást.- Önt most a szállón foglalkoztatják, de nem adhatnak mindenkinek itt munkát. Hogyan találhatnak munkahelyet azok, akiknek nincs ilyen szerencséjük?,- Azt nem mondom, hogy könnyű, de én is sok helyen dolgoztam. Nem szabad feladni. Ha az első nem jön össze, akkor majd összejön a tizedik. Nekem az sokkal elkeserítőbb, hogy látok nagyon fiatal embereket, akik mintha nem is akarnának változtatni. Kapnak enni, meleg van, és ennyi elég is nekik. Ha elég, akkor nem is lesz több. Persze, az igazsághoz hozzátartozik, hogy van itt 86 éves bácsi is, akit a KTE-pályáról szedtek össze a kollégáim. Napszámos volt egész életében, aztán öregségére kitették az utcára. Nem iszik, nincs neki nagy betegsége, még jó is vele elbeszélgetni.- Nem tart attól, hogy jöhet még hullámvölgy?- Belefáradtam az utcába, a lépcső- házazásba. Nem akarok oda visszajutni. De nem is lehet, mert érzem, hogy én vagyok másoknak a példa arra, hogy talpra lehet állni. A meleg étel életet ment. (Felvételünk két éve karácsonykor készült.)
